Egy új Magyarország története
Romsics személyes kihívásnak érezte a könyv megírását
Romsics személyes kihívásnak érezte a könyv megírását
Vissza

Egy új Magyarország története

Tavaly novemberben jelent meg Romsics Ignác történész, akadémikus új, monumentális kötete a Kossuth Kiadó gondozásában, amely több mint 500 oldalon át egyetlen kötetben foglalja össze Magyarország történetét (Romsics Ignác, Magyarország története, Kossuth Kiadó, Budapest, 2017, 544 old.). A kötet azóta Magyarországon óriási sikernek örvend, Erdélyben egyelőre kevés olvasót ért el. A kötet témáját és tartalomjegyzékét látva a történész és az olvasó egyaránt felteszi a kérdést: hogyan kell, hogyan lehet egy országtörténetet ma, 2018-ban megírni?

Saját könyvtáramban szemezgetve számos Magyarország történetet találtam az elmúlt száz-százötven év magyar historiográfiájából. Átlagos, családi könyvtár lévén, alighanem a legtöbb magyar embernek ezek a kötetek szolgálják az elsődleges forrást Magyarország történetéről: Szilágyi Sándor, A magyar nemzet története; Révai Nagylexikon; Hóman Bálint – Szekfű Gyula, Magyar történet; Benda Kálmán-Hanák Péter, Egy ezredév. Magyarország rövid története valamint egy félresikerült szülinapi ajándékként ott van a polcon Nemere István Magyarország története is. Sokaknak meglehet még Magyarország képes története, Glatz Ferenc, Magyarok Krónikája vagy a Magyar História sorozat kedves kis kötetei is. Van tehát bőségesen választék azoknak, akik még 2018-ban is jobban szeretik könyvekből megismerni a magyar történelmet. Manapság ugyanis az internetes források labirintusszerű káoszában egyre fontosabbá válik a hiteles, szakemberek által írt források előtérbe helyezése.

Romsics Ignác kötete nem elsősorban történészeknek szól, hanem sokkal inkább egyetemistáknak, középiskolai hallgatóknak és a műveltebb, olvasni türelmes embereknek. Utószavában a szerző kiemeli, hogy a kötet célja nem egy enciklopédikus, pozitivista munka megírása volt, amelyben mindent megtudunk a magyarok és Magyarország történetéről, hanem a szintézisek sajátságos jellegén túl a kötet azt vizsgálja: milyen szerepe volt Magyarországnak Európa történetében, milyen módon változott ennek az országnak a geopolitikai, gazdasági, társadalmi és kulturális hatása a régióban és a kontinensen. Magyarán, Romsics azt járja körül, milyen hatással volt Magyarország Európa történetére és fordítva, Európa hatása ennek az országnak az alakításában, alakulásában, formálódásában. Ezzel a céllal a kötet máris kilép a szokványos országtörténetek sorából, hiszen Magyarországot nem egy önálló, a többi országtól külön élő entitásként értelmezi, hanem próbálja globális, szélesebb kontextusban elhelyezni és a jó szintetizáló történészekhez illően a „nagy kérdéseket”, a makro-elemzéseket helyezi előtérbe, úgy, hogy közben nem feledkezik meg arról sem, hogy Magyarország története messze nem csak politikatörténet, hanem társadalomtörténet és művelődéstörténet is.

A kötet öt nagy fejezetben tárgyalja Magyarország történetét. Mindegyik fejezet több alfejezetre oszlik, amelyekben nagyon pragmatikus módon a kiadó kulcsszavakkal jelölte azokat a témákat, amelyeket a szerző 1-2 oldalban tárgyal. Az öt fejezet 21 alfejezetében közel 600 téma szerepel, amely jól jelzi a kötet komplex, valóban holisztikus jellegét. Ám 500 oldalban 600 témáról írni igen nagy kihívás és elengedhetetlenül arra kényszeríti a történészt – mondhatni ebben az esetben már történetírót – hogy bonyolult társadalmi és politikai eseményeken és jelenségeken átfusson, röviden, néha egy-egy mondatban szintetizáljon. Az első nagy fejezet A magyar nép kialakulása és megtelepedése a Kárpát-medencében címet viseli. Romsics érdeme, hogy bár nem régész, de alaposan beleásta magát a kortárs régészeti szakirodalomba és a rövid, alig harminc oldalas fejezetben remélhetőleg sikeresen meg tudja győzni a számos tévhittel tarkított korszak iránt érdeklődőket arról, hogy a magyarok nem szkíták, etruszkok vagy hunok. Ahogy utószavában is említette, nagyobb hangsúlyt tesz a politikatörténet helyett az emberek történetére, ezért kerülhetett sor arra, hogy míg a pozsonyi csatáról fél oldalt ír, a IX. századi lakásviszonyokról és megtelepedési sajátosságokról egy teljes oldalt. A fejezet – és általában a teljes kötet érdeme – hogy a legújabb tudományos elméleteket, értelmezéseket és primer forrásokat is felhasználja, legyen szó a legújabb régészeti leletekről, Ibn Hayyan magyar fordításáról vagy Róna-Tas és Fodor István eltérő elméleteiről a magyarok vándorlásáról és őshazá(i)ról. Talán érdemes lett volna kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni a történettudományban élesen elkülönülő nyelv, genetika és kulturális identitás, nép fogalma között, amelyek használata Romsics kötetében is anakroniszikusan keveredik, igaz, legalább idézi Bálint Csanád jelentős tanulmányát a történeti genetika témakörében.

A kötet második fejezete a középkori Magyar Királyság történetét foglalja össze Istvántól a mohácsi csatáig. A több mint 120 oldalas fejezet talán legnagyobb érdeme, hogy a középkori Magyar Királyságot és a magyar reneszánszt európai kontextusban értelmezi annak jelentőségét nem eltúlozva, de nem is csökkentve. A fejezet témái – melyeket itt is a kiadó nagyon ötletesen kicsi szürke dobozokkal jelölt, amellyel az olvasó nagyon jól tud tájékozódni a fejezetek struktúrájában – rendkívül változatosak és meglepő témákat is érintenek. Romsics kitér például a 12. századi Magyarország külföldiek általi képének értelmezésére, a ciszterciek jelentőségére, a földművelődés korszerűsödésére, középkori szexualitásra, a városi életre, a zsidók és székelyek helyzetére is. A mongolok pusztításáról fél oldalt ír és sajnos eltérően az addigi témák rendkívül alapos és aktuális forrásaihoz itt egy 1860-as  Magyarország történelméből idéz, bár ma már alapos régészeti forrásaink is vannak a mongol invázió pusztító  hatásairól. Nagy érdeme, hogy a középkor számos tévhitét és legendáját eloszlatja, hangsúlyt fektet a pszeudo-tudományos állítások és a kollektív mentalitásban rögzült, hamis tévhitek – így például Dugovics Titusz legendájának vagy II. Lajos halálának körülményeihez fűződő legendák – tisztázására is.

A harmadik nagy fejezet a három részre szakadt ország történetét foglalja össze Mohácstól Bécs ostromáig (1526-1683). Minden nagy fejezet gondosan kiválasztott fotóanyaggal és Sebők László színes, egyszerű, de nagyon érthető és átlátható térképeivel van illusztrálva. A fotók jól igazodnak az adott fejezet apróbb témáihoz, különösen sok a hétköznapi életre vonatkozó festmény, ábrázolás, amely néha többet mond egy-két oldalas összefoglalónál is. A legnagyobb fejezet a negyedik, amely 150 oldalon keresztül tárgyalja a Magyar Korona országainak történetét a Habsburg Monarchiában (1683-1918). A fejezet, bár „csak” negyed évezred történetéről szól, jóval részletesebb, mint az előző két fejezet, amely ötezer, illetve 500 év történetéről szólnak. Ennek az az oka, hogy Magyarországon ebben az időszakban történnek a legnagyobb társadalmi, kulturális, ideológiai váltások és változások. Minden, amire a mai magyar társadalom épül – városaink építészetétől kezdve, vasúti hálózatainkig, szavazati jogainkig, a tudományos élet intézményeiig, a modern magyar orvostudományig – ebben a korban alakul ki és jön létre. Utcáink legnépszerűbb nevei – Kossuth, Petőfi és a dualizmus hősei – ekkor emelkednek fel. A „nagy személyiségek”, a romantika kora ez, amelyről rengeteg monográfia született már, Romsicsnak tehát nem volt tehát könnyű dolga, amikor egy ilyen, forrásokban és eseményekben, társadalmi változásokban gazdag időszakot kellett összefoglalnia. A fejezet nagy érdeme, hogy rávilágít arra, amit sajnos sokan nem akarnak ma sem megérteni, elfogadni: Magyarország Európában csakis az Osztrák-Magyar Monarchia idején érte el a középhatalmak szintjét és ez volt történelmi léptékben európai szerepkörének csúcsa. Az utolsó fejezet 80 oldalban foglalja össze a Trianoni Magyarország történetét (1918-2016). Érthető módon, 80 oldalban a viharos XX. század és a XXI. század első két évtizedének történetét összefoglalni elég nehéz, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a szerző ezt monografikus szinten már feldolgozta egy előző, nagy sikerű kötetében (Romsics Ignác, Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2005). Romsics módszere, amely a politika és hadtörténet helyett a makrostrukturális társadalmi változásokat és a hétköznapi emberek életminőségének változásait elemzi, talán sikeresen tudja összefoglalni azt a századot is, amelynek egy-egy fejezetéről a szerzőnek több kötete is van, legyen szó itt a Horthy-korszakról, Bethlen Istvánról vagy a trianoni döntésről. A kötet objektivitását jellemzi, hogy a történetíró nem hagyja érintetlenül az aktuálpolitikát sem, rávilágítva az Orbán-korszak történelmi perspektíváira és a 2010 óta tartó illiberális nemzetpolitika érdekes párhuzamaira, amelyben Romsics Bethlen István 1921-22 közötti politikájában találja meg a hasonlóságot.

A kötet utószavában Romsics elmondja: ő maga személyes kihívásnak érezte, hogy „meg kell írnia” ezt a kötetet. Jelenkorászként, a XX. századi politikatörténet, historiográfia szakértőjeként nehéz feladatnak találta egy vaskos kötetben összefoglalni egy ország történetét, de kutatási előzményei – legyen szó itt a XX. századdal foglalkozó monográfiáiról vagy a magyar történetírás történetével foglalkozó alapkutatásairól – jó alapot adtak, hogy átlássa egy ilyen kötet megírásához szükséges óriási szakirodalom sajátosságát. A kötet közel száz oldalas bibliográfiával és Sebők László valamint Paksa Rudolf által összeállított helység és személynévmutatóval zárul.

A szerző megemlíti, hogy nem törekedett, nem is törekedhetett a terjedelmi korlátok miatt sem rendkívüli részletességre. A közönsége a kötetnek ennélfogva nem a szaktörténész, nem a mesteri vagy doktori dolgozatát író egyetemista, hanem az a művelt nagyközönség, aki még hisz abban, hogy a történelmet szakemberek tollából kell megismerni, akik nem ítéletet mondanak, nem jelzősítenek, nem egy irányból mutatják be az eseményeket, nem visznek túl sok érzelmet a múlt értelmezésébe, hanem objektívan, talán kissé szárazan, de közérthetően adják krónikásként át a múlt sajátosságait, kontextualizálva azt egy nagyobb kép részeként. Romsics Ignác Magyarország története nem egy dicsőség-történet, mint a XIX. századi nemzettörténetek vagy a kortárs román akadémiai traktatusok, de nem is egy demitizáló, „romboló” történetírás, mint amit például Lucian Boia művel. Romsics valahol a két irányzat között, leegyszerűsítve, mondhatjuk a „józan ész” határvonalán próbálja bemutatni a magyarság történetét, ám tisztában van a Hayden White-féle „történelmi teherrel” és a történetírás abszurd szubjektivitásával. Számomra a kötet információgazdagsága, tömörsége, néha túlzott sűrűsége ellenére rendkívül olvasmányosnak, élvezhetőnek hatott. Romsics Ignác új Magyarország története engem meggyőzött, hogy még ma, a XXI. század történettudományi információ és forrásdömpingjében is lehet történészből jó tollú, szintetizáló történetíró. Remélem, sok családi, iskolai és egyetemi könyvtárban helyet talál majd Erdélyben is.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Vb-2018, különdíjasok: Luka Modric lett ...
Vb-2018 - Másodszor világbajnok ...
Elindította az RMDSZ az ezer100.ro ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ