Egy új Magyarország története

Saját könyvtáramban szemezgetve számos Magyarország történetet találtam az elmúlt száz-százötven év magyar historiográfiájából. Átlagos, családi könyvtár lévén, alighanem a legtöbb magyar embernek ezek a kötetek szolgálják az elsődleges forrást Magyarország történetéről: Szilágyi Sándor, A magyar nemzet története; Révai Nagylexikon; Hóman Bálint – Szekfű Gyula, Magyar történet; Benda Kálmán-Hanák Péter, Egy ezredév. Magyarország rövid története valamint egy félresikerült szülinapi ajándékként ott van a polcon Nemere István Magyarország története is. Sokaknak meglehet még Magyarország képes története, Glatz Ferenc, Magyarok Krónikája vagy a Magyar História sorozat kedves kis kötetei is. Van tehát bőségesen választék azoknak, akik még 2018-ban is jobban szeretik könyvekből megismerni a magyar történelmet. Manapság ugyanis az internetes források labirintusszerű káoszában egyre fontosabbá válik a hiteles, szakemberek által írt források előtérbe helyezése.

Romsics Ignác kötete nem elsősorban történészeknek szól, hanem sokkal inkább egyetemistáknak, középiskolai hallgatóknak és a műveltebb, olvasni türelmes embereknek. Utószavában a szerző kiemeli, hogy a kötet célja nem egy enciklopédikus, pozitivista munka megírása volt, amelyben mindent megtudunk a magyarok és Magyarország történetéről, hanem a szintézisek sajátságos jellegén túl a kötet azt vizsgálja: milyen szerepe volt Magyarországnak Európa történetében, milyen módon változott ennek az országnak a geopolitikai, gazdasági, társadalmi és kulturális hatása a régióban és a kontinensen. Magyarán, Romsics azt járja körül, milyen hatással volt Magyarország Európa történetére és fordítva, Európa hatása ennek az országnak az alakításában, alakulásában, formálódásában. Ezzel a céllal a kötet máris kilép a szokványos országtörténetek sorából, hiszen Magyarországot nem egy önálló, a többi országtól külön élő entitásként értelmezi, hanem próbálja globális, szélesebb kontextusban elhelyezni és a jó szintetizáló történészekhez illően a „nagy kérdéseket”, a makro-elemzéseket helyezi előtérbe, úgy, hogy közben nem feledkezik meg arról sem, hogy Magyarország története messze nem csak politikatörténet, hanem társadalomtörténet és művelődéstörténet is.

A kötet öt nagy fejezetben tárgyalja Magyarország történetét. Mindegyik fejezet több alfejezetre oszlik, amelyekben nagyon pragmatikus módon a kiadó kulcsszavakkal jelölte azokat a témákat, amelyeket a szerző 1-2 oldalban tárgyal. Az öt fejezet 21 alfejezetében közel 600 téma szerepel, amely jól jelzi a kötet komplex, valóban holisztikus jellegét. Ám 500 oldalban 600 témáról írni igen nagy kihívás és elengedhetetlenül arra kényszeríti a történészt – mondhatni ebben az esetben már történetírót – hogy bonyolult társadalmi és politikai eseményeken és jelenségeken átfusson, röviden, néha egy-egy mondatban szintetizáljon. Az első nagy fejezet A magyar nép kialakulása és megtelepedése a Kárpát-medencében címet viseli. Romsics érdeme, hogy bár nem régész, de alaposan beleásta magát a kortárs régészeti szakirodalomba és a rövid, alig harminc oldalas fejezetben remélhetőleg sikeresen meg tudja győzni a számos tévhittel tarkított korszak iránt érdeklődőket arról, hogy a magyarok nem szkíták, etruszkok vagy hunok. Ahogy utószavában is említette, nagyobb hangsúlyt tesz a politikatörténet helyett az emberek történetére, ezért kerülhetett sor arra, hogy míg a pozsonyi csatáról fél oldalt ír, a IX. századi lakásviszonyokról és megtelepedési sajátosságokról egy teljes oldalt. A fejezet – és általában a teljes kötet érdeme – hogy a legújabb tudományos elméleteket, értelmezéseket és primer forrásokat is felhasználja, legyen szó a legújabb régészeti leletekről, Ibn Hayyan magyar fordításáról vagy Róna-Tas és Fodor István eltérő elméleteiről a magyarok vándorlásáról és őshazá(i)ról. Talán érdemes lett volna kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni a történettudományban élesen elkülönülő nyelv, genetika és kulturális identitás, nép fogalma között, amelyek használata Romsics kötetében is anakroniszikusan keveredik, igaz, legalább idézi Bálint Csanád jelentős tanulmányát a történeti genetika témakörében.

A kötet második fejezete a középkori Magyar Királyság történetét foglalja össze Istvántól a mohácsi csatáig. A több mint 120 oldalas fejezet talán legnagyobb érdeme, hogy a középkori Magyar Királyságot és a magyar reneszánszt európai kontextusban értelmezi annak jelentőségét nem eltúlozva, de nem is csökkentve. A fejezet témái – melyeket itt is a kiadó nagyon ötletesen kicsi szürke dobozokkal jelölt, amellyel az olvasó nagyon jól tud tájékozódni a fejezetek struktúrájában – rendkívül változatosak és meglepő témákat is érintenek. Romsics kitér például a 12. századi Magyarország külföldiek általi képének értelmezésére, a ciszterciek jelentőségére, a földművelődés korszerűsödésére, középkori szexualitásra, a városi életre, a zsidók és székelyek helyzetére is. A mongolok pusztításáról fél oldalt ír és sajnos eltérően az addigi témák rendkívül alapos és aktuális forrásaihoz itt egy 1860-as  Magyarország történelméből idéz, bár ma már alapos régészeti forrásaink is vannak a mongol invázió pusztító  hatásairól. Nagy érdeme, hogy a középkor számos tévhitét és legendáját eloszlatja, hangsúlyt fektet a pszeudo-tudományos állítások és a kollektív mentalitásban rögzült, hamis tévhitek – így például Dugovics Titusz legendájának vagy II. Lajos halálának körülményeihez fűződő legendák – tisztázására is.

A harmadik nagy fejezet a három részre szakadt ország történetét foglalja össze Mohácstól Bécs ostromáig (1526-1683). Minden nagy fejezet gondosan kiválasztott fotóanyaggal és Sebők László színes, egyszerű, de nagyon érthető és átlátható térképeivel van illusztrálva. A fotók jól igazodnak az adott fejezet apróbb témáihoz, különösen sok a hétköznapi életre vonatkozó festmény, ábrázolás, amely néha többet mond egy-két oldalas összefoglalónál is. A legnagyobb fejezet a negyedik, amely 150 oldalon keresztül tárgyalja a Magyar Korona országainak történetét a Habsburg Monarchiában (1683-1918). A fejezet, bár „csak” negyed évezred történetéről szól, jóval részletesebb, mint az előző két fejezet, amely ötezer, illetve 500 év történetéről szólnak. Ennek az az oka, hogy Magyarországon ebben az időszakban történnek a legnagyobb társadalmi, kulturális, ideológiai váltások és változások. Minden, amire a mai magyar társadalom épül – városaink építészetétől kezdve, vasúti hálózatainkig, szavazati jogainkig, a tudományos élet intézményeiig, a modern magyar orvostudományig – ebben a korban alakul ki és jön létre. Utcáink legnépszerűbb nevei – Kossuth, Petőfi és a dualizmus hősei – ekkor emelkednek fel. A „nagy személyiségek”, a romantika kora ez, amelyről rengeteg monográfia született már, Romsicsnak tehát nem volt tehát könnyű dolga, amikor egy ilyen, forrásokban és eseményekben, társadalmi változásokban gazdag időszakot kellett összefoglalnia. A fejezet nagy érdeme, hogy rávilágít arra, amit sajnos sokan nem akarnak ma sem megérteni, elfogadni: Magyarország Európában csakis az Osztrák-Magyar Monarchia idején érte el a középhatalmak szintjét és ez volt történelmi léptékben európai szerepkörének csúcsa. Az utolsó fejezet 80 oldalban foglalja össze a Trianoni Magyarország történetét (1918-2016). Érthető módon, 80 oldalban a viharos XX. század és a XXI. század első két évtizedének történetét összefoglalni elég nehéz, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a szerző ezt monografikus szinten már feldolgozta egy előző, nagy sikerű kötetében (Romsics Ignác, Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2005). Romsics módszere, amely a politika és hadtörténet helyett a makrostrukturális társadalmi változásokat és a hétköznapi emberek életminőségének változásait elemzi, talán sikeresen tudja összefoglalni azt a századot is, amelynek egy-egy fejezetéről a szerzőnek több kötete is van, legyen szó itt a Horthy-korszakról, Bethlen Istvánról vagy a trianoni döntésről. A kötet objektivitását jellemzi, hogy a történetíró nem hagyja érintetlenül az aktuálpolitikát sem, rávilágítva az Orbán-korszak történelmi perspektíváira és a 2010 óta tartó illiberális nemzetpolitika érdekes párhuzamaira, amelyben Romsics Bethlen István 1921-22 közötti politikájában találja meg a hasonlóságot.

A kötet utószavában Romsics elmondja: ő maga személyes kihívásnak érezte, hogy „meg kell írnia” ezt a kötetet. Jelenkorászként, a XX. századi politikatörténet, historiográfia szakértőjeként nehéz feladatnak találta egy vaskos kötetben összefoglalni egy ország történetét, de kutatási előzményei – legyen szó itt a XX. századdal foglalkozó monográfiáiról vagy a magyar történetírás történetével foglalkozó alapkutatásairól – jó alapot adtak, hogy átlássa egy ilyen kötet megírásához szükséges óriási szakirodalom sajátosságát. A kötet közel száz oldalas bibliográfiával és Sebők László valamint Paksa Rudolf által összeállított helység és személynévmutatóval zárul.

A szerző megemlíti, hogy nem törekedett, nem is törekedhetett a terjedelmi korlátok miatt sem rendkívüli részletességre. A közönsége a kötetnek ennélfogva nem a szaktörténész, nem a mesteri vagy doktori dolgozatát író egyetemista, hanem az a művelt nagyközönség, aki még hisz abban, hogy a történelmet szakemberek tollából kell megismerni, akik nem ítéletet mondanak, nem jelzősítenek, nem egy irányból mutatják be az eseményeket, nem visznek túl sok érzelmet a múlt értelmezésébe, hanem objektívan, talán kissé szárazan, de közérthetően adják krónikásként át a múlt sajátosságait, kontextualizálva azt egy nagyobb kép részeként. Romsics Ignác Magyarország története nem egy dicsőség-történet, mint a XIX. századi nemzettörténetek vagy a kortárs román akadémiai traktatusok, de nem is egy demitizáló, „romboló” történetírás, mint amit például Lucian Boia művel. Romsics valahol a két irányzat között, leegyszerűsítve, mondhatjuk a „józan ész” határvonalán próbálja bemutatni a magyarság történetét, ám tisztában van a Hayden White-féle „történelmi teherrel” és a történetírás abszurd szubjektivitásával. Számomra a kötet információgazdagsága, tömörsége, néha túlzott sűrűsége ellenére rendkívül olvasmányosnak, élvezhetőnek hatott. Romsics Ignác új Magyarország története engem meggyőzött, hogy még ma, a XXI. század történettudományi információ és forrásdömpingjében is lehet történészből jó tollú, szintetizáló történetíró. Remélem, sok családi, iskolai és egyetemi könyvtárban helyet talál majd Erdélyben is.