A leletet - beszámolója szerint - leadta a polgármesteri hivatalnak, onnan a kulturális örökségvédelmi hivatal vette át. A történet sajnos ismét rávilágít a romániai régészet siralmas jogi és szakmai állapotára és a fémdetektoros keresés problematikus jellegére.
Amit Alexandru Vădan nem tudott – vagy meglehet, nagyon is jól tudta - a település fölé magasodó dombon és az azt borító szőlőskertek és erdő területén 1833-34-ben jelentős késő-bronzkori, 3200 éves leletek kerültek elő. Ezeket Johann Michael Ackner (1782-1862), a Brukenthal Múzeum akkori kurátora, neves geológus, történész, polihisztor gyűjtötte össze saját gyűjteményében, akinek háza a lelőhely közelében volt. A környéken számos más jelentős, hol késő bronzkori, hol kora vaskori, de gyakran korai dák, hellenisztikus és római érmék, ékszerek is előkerültek. Sajnos, az 1834 utáni leletek egy része, mint említettem Ackner személyes gyűjteményét képezte, amelynek már csak töredéke került a Brukenthal múzeumba a tudós 1862-es halálát követően. Katalógusai, leírásai azonban az 1834-es, ma már Gușterița I. néven ismert lelet több darabját megörökítették, így azok megmaradt darabjait nemrég sikerült azonosítania Horia Ciugudean és Sabin Adrian Luca régészeknek a múzeum gyűjteményében.
1870. július 4-én aztán egy minden addiginál jelentősebb, a korabeli Európa egyik legnagyobb bronzlelete került elő Michael Zank telkén, amely a Wartberg nevű domb Vorprich nevű szőlőskertjeinek közelében, egy feltehetően szándékos depóként szolgáló gödörben hevert elrejtve. A hatalmas bronzkori és kora vaskori, 800 kilónyi kincs sajnos hamar szétszóródott: Rómer Flóris, a korabeli neves magyarországi régész javaslatára a kincs egy része a Magyar Nemzeti Múzeumba került, de néhány darab Brassóban, Kolozsváron, Prágában, Bécsben, Zürichben is megtalálható.
A Gușterița II néven ismert hatalmas bronzlelet a korabeli Európa legnagyobb ilyen jellegű régészeti lelete volt. Ehhez hasonló mennyiségű lelet csak 1909-ben került még elő ugyancsak Erdély területén, Felső-Marosújvár környékén, ahol 1100 kg bronzkori tárgyat (5812 tárgy) találtak. (Összehasonításképp: a 2018-ban Angliában talált 45 kilót nyomó, 453 tárgyból álló bronzkori leletanyag (Havering-kincs) bejárta a világsajtót és külön múzeumi kiállításra számíthat hamarosan.)
A késő bronzkori és kora vaskori Erdély sóútjait és sókereskedelmét uraló népességek egyelőre bizonytalan körülmények közt, vallási vagy politikai okokból ásták el a hatalmas bronzkincseket. A szokást Európa szerte megfigyelhetjük, így az okok nem feltétlenül regionális sajátosságokra vezethető vissza. Annyi viszont biztos, hogy az Erdély területén előkerült bronzkori kincsek száma magasan Európa élvonalába helyezi ezt a régiót.
Az 1834-es és 1870-es nagy leleteket a XX. századi szakirodalom számos alkalommal újraközölte és újraértelmezte, de sajnos azt nem tartották fontosnak, hogy terepbejárással a dombot felmérjék és szisztematikus régészeti kutatások induljanak el ott. Régészeti ásatások voltak ugyan Szenterzsébet belső területein, de a dombon és a kincsek felfedezésének környékén sajnos csak felületes kutatásokat végeztek, amelyek során több helyszínről is előkerültek késő vaskori (dák) és római leletek, mint ahogy újkőkori leletek és korai szláv temetkezés is ismert innen.
A dombot és környékét bevezették a 2003-ban közölt Szeben megye régészeti repertóriumába. A domb területéről több helyszín felkerült a Szeben megyei műemlékvédelmi listára is 2015-ben, így ezen a területen Alexandru Vădannak és társainak nem lett volna mit keresniük civil személyként fémdetektorral, az ugyanis szigorúan tilos és a törvény bünteti. Legalábbis, papíron. Valóságban azonban ezek a folyamatok nagyon bonyolultak. A fémkeresők azzal érvelnek, hogy a román régészeti repertórium digitális térképén nincs részletesen kijelölve a régészeti helyszín pontos területe, így nem tudják, meddig mehetnek, hol kutathatnak és hol nem. A helyszínen táblák nincsenek, vagy ha voltak, már rég nem állnak. Másrészt, a régész-társadalom joggal érvel, hogy ahol egyszer volt régészeti felfedezés, az a teljes terület – ez esetben az erdővel fedett, óriási domb – tiltott terület kell maradjon a fémkeresők számára. A jogi kiskapuk és részletkérdések körüli küzdelem sajnos nem hozza tárgyalóasztalhoz a két tábort, amely között a feszültség egyre nő és a párbeszédnek egyelőre szinte nyoma sincs. A régész-társadalom többsége szerint a fémdetektorosok a szakma ellenségei, munkájuk tönkre tévői, akiktől teljesen el kellene tiltani a fémkereső-használat jogát. Mások az aktuális törvényi kereten szigorítanának, hiszen jelenleg Romániában nehezebb és bonyodalmasabb egy régésznek fémdetektorhoz jutnia, mint egy civil, szakmán kívül állónak. Néhány régész próbálkozik azonban a fémdetektorosokkal párbeszédet kialakítani, és néhány ritka esetben ez sikerül is, akár még gyümölcsöző szakmai kapcsolat is kialakulhat ebből. Angliában erre számtalan példa van már.
A szebeni eset régészeti kutatásokat, terepmunkát igényelne. Továbbra is rejtély a bronzkori, dák korabeli és római leletanyag együttes léte, amely egy igen komplex régészeti helyszínre utal. Félő azonban, hogy a fémdetektorosok és régészek közötti közeledés ez esetben sem fog sikerrel járni és mindkét tábor marad a virtuális világ posványos siránkozásánál, miközben régészeti örökségünk lassan, de biztosan pusztul.
Fotó: turnulsfatului.ro
