A mindenki által csak „tanár úrként” vagy „Bajusz tanár úrként” ismert, kedves mosolyú, végtelenül nyugodt hangú, szinte az ókori klasszicizmus időtlen báját és múzeumi csendjét idéző Bajusz Istvánra emlékeznek ezek a sorok. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán 1995 óta, mintegy negyed évszázadon át oktató és tevékenykedő régész emléke ezzel a szinte mitikus jelenettel költözött talán minden régész- és történészhallgató emlékezetébe. Bajusz Istvánt mindenki ezzel a csendes, a nyitott ajtó melletti, az árnyékvilágból a tudomány világába vezető lélekvezetőként idézheti fel. Emberi kedvességéről és természetéről – mint valami forrás nélkül maradt Suetoniusnak – nem tisztem írni, maradjon ez meg a beavatottak kiváltsága, ahogy Apuleius munkájából tudják a ma már egyre kevesebb ókort olvasók. Ebben a rövid visszaemlékezésben a tanár és az iskolateremtő régész életútját idézzük, amely sok mindenben egy korszellem és kortörténet is egyben.
Bajusz István 1954. március 17-én született Tordán. Erdélyiként, a neves Téglás család sarjaként és távoli rokonaként, a régészet, a régmúlt és az ókor iránti szenvedélye gyermekkora óta vele élt. Szinte „predesztinálva” volt erre, ahogy ezt egy hithű kálvinista vallaná. Anyai dédapjának, Téglás Istvánnak, a neves tordai régészeti múzeum alapítójának az emléke a családban végig elevenen élt, a tordai (potaissai) római erőd és légiótábor romjai és az 1960-as években még minden bizonnyal romantikus, zöld kőhalmai valóságos kincsesbányaként hathattak a gyermek Bajuszra.
Az V. Macedonica légiótáborának évszázadok óta ismert és Torda város létét meghatározó emléke Bajusz István életére döntő hatással volt. A római kor emlékei iránti érdeklődése kétségtelenül ebből a családi és személyes, helytörténeti élményből merítkezett. Így került Bajusz István is Kolozsvárra, egyetemistaként. Őt olyan hatalmasságok és szellemóriások fogadták tanárként, mint Jakó Zsigmond középkorász vagy Bodor András ókortörténész, de oktatta őt még a kolozsvári berkekben legendás Constantin Daicoviciu is. Későbbi anekdotaként tudtuk meg, hogy a mi generációnk nagy öregjei – például Ioan Piso professzor – Bajusz István idején kezdték el egyetemi pályafutásukat. Az erdélyi magyar régészoktatás az 1970-es években viszont gyakorlatilag megszűnt. Az egykori Pósta Béla régészeti iskola, amely a dualista Magyarország és Kolozsvár szellemi pezsgésének és potenciáljának az etalonja volt, már csak kósza emlék maradt, amelyet olyan szakmai óriások ápoltak, mint az idén száz éve született Ferenczi István régész. Ferenczi maga is ennek a politikai okokból leépített régészképzésnek az áldozataként került „megtűrtként” a kolozsvári Történelmi Múzeumba, ám hatása és szellemisége, munkássága még érezhető volt az akkori diákok számára. Bajusz István tehát ilyen körülmények között választotta ki szakmai fejlődésének, élete szenvedélyének témáját, az ókort és a régészetet. Nehéz szakmát választott – mondanák ma. Sokan mondják ma is ezt a diákok és fiatalok, generációm és az utánam jött generációk számára is. De mi akkor, egyetemistaként, amikor fiatal Bajusz Istvánokként a Farkas utcai egyetemen szívtuk magunkba az ókort és a régészetet, nem gondolkodtunk túl sokat a jövőn. Mert Püthiaként, az ókor megbabonázott papjaiként a múltban lengünk, tengünk és néha még ott is ragadunk egy kicsit.
Bajusz Istvánt is ez az érzés éltette és vitte aztán Zilahra, a Szilágyságba. Ott lett 1979-ben muzeológus-régész, egyike annak az utolsó generációnak, aki még magyarként el tudott helyezkedni egy múzeumban. Ez a hagyomány aztán az 1990-es évek végéig Erdélyben megszakadt. Olyan intézménybe csöppent, amelynek potenciálja, a tudományos lehetőségek tára kimeríthetetlen volt akkor és ma is. Ez leginkább a Zilahhoz közel található, gyönyörű, szabadtéri és régészeti emlékanyagában rendkívül gazdag Porolissum (Mojgrád) római erődjének köszönhető. Bajusz István itt vált igazi, vérbeli tereprégésszé, az észak-erdélyi limes egyik neves kutatójává. Segítségére voltak ebben persze neves munkatársai is, Alexandru Matei és a romániai limeskutatás (Limesforschung) nagyöregje, Nicolae Gudea professzor is.
Bajusz István munkássága az 1980-as és 90-es években a porolissumi auxiliáris tábor kutatásához kötődik, legismertebb ásatása a római erőd mellett elterülő, gyönyörű festői látványt nyújtó amfiteátrum megásása volt. Akkoriban még léteztek éveken át tartó, szisztematikus kutató ásatások, ahol egy-egy intézmény – ez esetben múzeum – egy teljes generációt fel tudott nevelni és szakmailag fejlődni tudott, régészeti anyagát bővíthette és kiállítások sorozatát szervezhette meg egy-egy ilyen jelentős ásatásból. Sajnos ez a hagyomány is már a múlté. Bajusz István számos tanulmányában foglalkozott a porolissumi erőd és civil település régészeti anyagával, közismert értelmiségi személye lett Zilah kis magyar közösségének. Az 1979 és 1995 közötti időszakban az „erdélyi magyar régészet” leginkább ilyen szigetszerű, egyéni hősök munkájaként létezett: szétszabdalva, egy-egy múzeumban megbújt egy Kacsó Károly, Bajusz István vagy távol mindenkitől, Jászvásáron László Attila. De igy próbálkozott kitartóan, várakozva akkoriban tanárként Vincze Zoltán is.
A rendszerváltást követően aztán valami mozgolódás sejlett és ez a pozitív hangulat vált 1995-ben valódi iskolává, amikor Bajusz Istvánt felkérték, hogy az akkor már idős és betegeskedő, de még oktató Bodor András ókortörténész helyét foglalja el a kolozsvári egyetemen adjunktusként. Lakást ugyan nem kapott Kolozsváron, így hát ingázott vagy húsz évet. Bár vérbeli tereprégész volt, ő a kövekkel, a múlt néma, csendes emlékeivel, a porolissumi magaslatok szellős, zöld romjaival értett igazán szót, mégis elvállalta az oktatás szerepét és műfaját, ami kissé távol állt az ő valódi szíve vágyától, a tereprégészettől. Ráismert arra, hogy ez a lehetőség akkoriban valóban történelmi volt és talán valahol Téglás István, emléke és az ő nagyszerű generációjának a szelleme hajthatta, amikor a Pósta Béla régészeti iskola hagyományait felélesztette. 1999-ben megállapította az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében működő Pósta Béla Egyesületet, amely azóta immár hivatalosan is az erdélyi magyar régészeti iskola műhelye lett. Régészek sokasága ott olvasott először, ott került kapcsolatba magyar nyelvű szakirodalommal. Abban az aprócska, káoszában is megnyugtató, sötét irodában tudott belebújni először a pesti, németországi, bukaresti vagy távoli világok szakirodalmába és régészetének örökségébe.
Bajusz István legnagyobb öröksége kétségtelenül ez az egyesület és az akarat, a vágy, hogy terepmunka, régészeti nyári iskola és egyetemi gyakorlatok révén több régészgenerációt is felneveljen, akik ma már valamelyest közösséget alkotnak – vagy alkothatnának. Az egyesület által szervezett felejthetetlen Pósta Béla-konferenciák közel egy évtizeden keresztül meghatározó élményei voltak mind a diákoknak, mind a szakmában dolgozó erdélyi és magyarországi régészeknek. Itt születtek barátságok, itt szövődtek projektek és együttműködések és persze megannyi bohém és felejthetetlen emlék, amelyekből Bajusz István csendesen néz vissza több száz régészkollégájára és egykori diákjára. Távolból, csendesen megbújva, állandóan a fránya dohány füstjében figyelte, hogy nő és terebélyesedik az az örökség, ami még 1995-ben elképzelhetetlennek tűnt.
Szakmai karrierjét végül docensként, a porolissumi erőd amfiteátrumának monográfusaként és megannyi jelentős észak-erdélyi ásatás vezetőjeként, a Pósta Béla Egyesület elnökeként, Schönvisner István-emlékérmés régészként zárta nemrég. Kollégái, diákjai ünnepi kötettel is tudták köszönteni, amelynek monumentális jellege jól mutatja, hogy a lassú, csendes patak is nagy folyammá tud válni, ha türelmes és Szaturnusz világában jártas.
Terebélyes és ma már gyermekhangoktól hangos családot is látott, ami számára minden bizonnyal mindennél fontosabb volt, hiszen tudta, hogy dinasztiát alapított, ahogy egykori elődei is. Dinasztiájában és örökségében pedig ott vannak régész családtagjai, kollégái, egykori diákjai és a teljes erdélyi és magyarországi régésztársadalom, amely emlékének adózik és csendes mosolyát, hermészi várakozását és türelmét megőrzi.
A régészek furcsa emberek – mondta egyszer: kicsit másképp látjuk a világot, a halottakat is. Kiássuk őket. Most már ő is ott van a nagy tudók között, Nicolae Gudea, Alexandru Matei, Ferenczi István és Pósta Béla társaságában, szellemisége és öröksége viszont remélhetőleg kellő erőt és főnixszerű feltámadást tud adni majd az erdélyi magyar régészetnek.
Isten nyugtassa, kedves tanár úr!
