Egy kevéssé misztikus egyház

Csendes Lászlóval Benkő Levente beszélgetett

Egy kevéssé misztikus egyház
Az evangélikus egyház is megszenvedte a második világháborút követő kommunista diktatúrát, ám nem olyan nagymértékben, mint a római katolikus. A magyarázat erre az is lehet, hogy a kommunista hatalom úgy-ahogy megtűrte a protestáns egyházakat, amelyeket kevésbé tartott misztikusnak. Az 1950-es évek Erdélyében voltak olyan papok, akik nyíltan elutasították a Szekuritátéval való együttműködést, mások azonban behódoltak a szervezetnek – derül ki Csendes László, a Titkosszolgálati Levéltárat Átvilágító Országos Bizottság (CNSAS) volt tagja könyvéből, amely az evangélikus zsinatpresbiteri egyháznak 1948-1956 közötti helyzetét tárja fel. Az Egy kevéssé misztikus egyház című kötet bemutatójára szerdán a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyben került sor. A szerzővel Benkő Levente történész-újságíró beszélgetett.

– Csendes László könyve egyaránt felkavaró és megnyugtató. Így kell történelmet vizsgálni, illetve visszagondolni a közelmúltra. Tisztázza a dolgokat, miközben mélyre ás ebben a történetben. Olyan historiográfiai hátteret tár elénk, amely nem csak az evangélikus egyházbeli történéseket mutatja be, hanem tágabb értelemben közép-kelet-európai kontextusba helyezi a helyzetet. Közérthetővé teszi a kor hangulatát, működési mechanizmusát, miközben megvalósítja a szekus kommunista korszak tökéletes látleletét – ismertette a könyvről alkotott véleményét Benkő Levente.

Csendes László arról beszélt: a második világháború után Sztálin teljes mértékben a kommunista ideológia hasznára fordította, illetve politikai célokra használta az ortodoxiát. Az egyházak ellen éles harc folyt, ezért a Szekuritáté a kommunista ügynököknek az egyházba való beépítését, illetve az egyház lesilányítását tűzte ki célul.  A kommunista ideológia számára a legnagyobb ellenség a katolikus egyház volt annak misztikus jellege miatt. A protestáns egyházakat is jelentős támadás érte, de „a protestáns misztikát fából vaskarikának tekintették”.

A második világháborút követően az állam próbálta minél jobban korlátozni a vallásos életet, ellehetetlenítették az egyház tisztségviselői számára a nemzetközi kapcsolattartást stb. Az evangélikus egyház esetében nagy veszteség volt a filiák, azaz a szórványgyülekezetek tönkretétele.

– Az 1913-as feljegyzések szerint minden erdélyi evangélikus egyházközségnek több szórványa volt. Például Nagyváradhoz 30, Aradhoz 28 szórványgyülekezet tartozott. A papok rendszeresen kijártak a szórványgyülekezetekbe, istentiszteletet tartottak, a gyerekekkel foglalkoztak. Ez máról-holnapra megszűnt. A második világháborút követően a a legnagyobb veszteség a szórványokat érte, mert egyszerre a nagy semmibe kerültek. Azonban ez a kis egyház erős tudott maradni, ez pedig isteni adomány – vélekedett Csendes László. Elmondta: már készül a második kötet is.

A Szekuritátéba beszervezett és a könyvben név szerint is említett három evangélikus lelkész tevékenységével kapcsolatosan Csendes László elmondta: voltak olyan lelkészek, akik határozottan elutasították az együttműködést, voltak, akik bevállalták, és voltak olyanok is, akik valamilyen kényszerítő körülmény miatt működtek együtt. A bátor kiállásra példaként Kovács László lelkészt hozta fel, aki az 1950-es években a sztálini terror közepette tagadta meg az együttműködést a Szekuritátéval. Ugyanakkor a lelkész-ügynökök beszervezése körüli igazság „árnyaltabb, nehezen mutatja meg magát, és nem kell sietni kikiáltani valakit besúgónak, mint ahogy felmenteni sem, hangzott el.

– Sokan nem tudták, hogy a legjobb barátjuk vagy munkatársuk a Szekuritáté embere vagy ő maga is szekus. Amikor 2000-ben megalakult a CNSAS, úgy éreztem, teljesen felesleges intézkedés volt. Mindenki tudta pontosan, hogy őt ki súgta be. Aztán kiderült több híres disszidensről, hogy ő is aláírta a Szekuritátéval az együttműködési nyilatkozatot, mondta el Csendes hozzátéve: mai napig sincs minden irat a CNSAS birtokában, és nincs minden irat feldolgozva. 

Benkő Levente és Csendes László felelevenített egy 1948-as eseményt, amikor Petru Groza az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetőivel magyarul beszélt azt követelve tőlük, hogy „járulékos  áldozatok elkerülése végett az egyházak vezetői ne tiltakozzanak a kommunista ideológia ellen.  Egy ezzel kapcsolatos iratra Magyarországon bukkant Csendes László, az országos levéltárban.

Csendes beszélt arról is: Argay György (1893-1974) evangélikus püspök gondolkodása és cselekedetei során többször szembefordult a kommunista államhatalommal, de amikor szükség volt, kényszerű engedményeket tett.  Argay számára az egyház és a közösség megőrzése volt az elsődleges. Mind a romániai, mind a magyarországi egyházakban voltak olyan vezetők, akik behódoltak, és voltak, akik nem.

Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök, a rendezvény házigazdája megjegyezte: az 1960-as évektől a kommunista ideológia ellehetetlenítette a kortárs nyugat-európai szép- és szakirodalomhoz való hozzáférést, a lelkészek és hívek számára a lelki talajt az Istentől jövő erő jelentette. A püspök kitért arra is, hogy a Csendes-könyv előzményének lehet tartani azt a 2007-es zsinati határozatot, ami a kommunista időszak feltárásának szükségességét taglalta. Az elmúlt években számos megbeszélésre került sor, lelkészértekezleten dolgozták fel a témát. A jelenlegi teológusok tananyagában nem szerepel ennek az időszaknak a bemutatása, ám az oktatók igyekeznek tájékoztatni erről a lelkész-jelölteket.

Fotó: Fogarasi Szép Krisztina

 

  

A rovat cikkei

Volt, aki tizennégy évvel idősebb bátyámat következetesen Ivánként szólította és emlegette. Csodálkoztam rajta, de ebbe is belenyugodtam, mint a család sok más szkizofréniájába. (Ezt a fogalmat akkor persze nem ismerhettem, de a mögötte rejlő lényeget már én is kitapinthattam.) Mi ugyanis következetesen Gézaként szólítottuk és emlegettük. Engem Bélának, öcsémet Botondnak keresztelték. Úgy vélvén, hogy egy romániai kommunista lehet jó magyar, sőt akár székely is. Az Iván azonban szüleim elvakultan illegalista korszakából még rajtaragadt. Egyéb skizoféniákkal egyetemben. S a tágabb családból néhányan valamiféle hízelgésként (vagy ironikusan) még makacsul ragaszkodtak a megszólításhoz.
Máskép(p)