Egy eltűnő kultúra művészetbe mentett zsigeri szépsége*
Vissza

Egy eltűnő kultúra művészetbe mentett zsigeri szépsége*

Plugor Sándor számára Kökösön kezdődött az élet 1940-ben. Amint azt írta egy vallomásában: „A háromszéki Kökös mindent megadott a születéstől a halálig, én ott mindent megtaláltam: állatokat, növényeket, folyót, eget, levegőt, erdőt, mezőt, az évszakok járását, váltakozását, a kegyetlen sorsot, és – persze – az öröm is belecseppent az életembe.1”

VÉCSI NAGY ZOLTÁN 

Igazi magára eszmélése talán mégis akkor történt, amikor édesapja, miután két világháborút megjárt, 1946-ban már idős emberként hazajött a háborúból. A kis Sándor mindössze hatéves volt akkor. Így emlékezett: „Asszonyok kísérték be a faluba, ma is előttem van, ahogy vánszorog.”2

„Mi úgy nőttünk fel, hogy tízéves korunkra minden a helyére került bennünk és a világban – megvolt a kozmikus világképünk –: ember, állat, növény, természet, öreg, fiatal, születés, halál, élet”3 – mondta egy interjúban Plugor Sándor.

Az akkori idők ritka jótéteményeként, falujáró tehetségkutatás révén kerül be a marosvásárhelyi kultúrpalotában működő művészeti középiskolába, melynek szellemi-vizuális légköre egy életre a művészethez, a nemzeti kultúrához láncolta. Ott látta többek között Ferenczy Károlynak a Krisztus levétele a keresztről című képét, melyről hosszú évtizedek után is úgy nyilatkozott, hogy: „Ez a kép ma is bennem él, s azt kell mondanom, még mindig nem láttam elégszer.4”

Kolozsváron, 1958–64 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet szakán teljesedett ki tehetsége, alakult tudatosan sajátossá ösztönös szemlélete.

Itteni tanárai közül szívesen emlékezett vissza Szervátiusz Jenőre, aki mintázásra és krokira tanította, idősebb Cseh Gusztávra, akitől betűtörténetet tanult, Bene Józsefre és a perspektívát előadó Debreczeni Lászlóra, valamint elméleti tanáraira, Borghida Istvánra és Pattantyús Károlyra, akik művészettörténetet, valamint Földes Lászlóra, aki esztétikát adott elő. 

Plugornak Miklóssy Gábor volt az egyetlen szaktanára. A mester rá is nagy hatással volt, mint minden tanítványára. De hatással volt rá a modernista Kádár Tibor is, akit egyik nyári gyakorlaton ismert meg. Nagy Imre bácsival is kivételes jó viszonyba került, kolozsvári műtermében járva, egymás portréját is megrajzolták. Mindezeken túl, szívesen emlékezett az intézet könyvtárosára, Szolnay Sándor lányára, Szolnay Jutkára. Szavai szerint: „Ő mindig kedves volt a növendékekkel, főként velünk, székelyföldi szegénylegényekkel szimpatizált, s általa juthattunk hozzá titokban néhány albumhoz, Picasso, Klee stb. munkáit innen ismertük meg. Ezekről még hallani sem volt szabad, de még Brâncuşi-ról sem. Mi meg próbáltunk ebből a nyomott légkörből valahogy kiszabadulni…5”

1961-től az Utunk folyóiratnak és különféle könyvkiadóknak illusztrált, aminek következményeként komoly kötődése alakult ki az irodalmárokkal. Ekkor került szorosabb barátságba több íróval, költővel, olyanokkal, mint Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Székely János stb.

1964-ben rajztanárként Brassóban helyezkedett el, de grafikai szerkesztőként is dolgozott az Astra című lapnál. Végül 1970-ben költözött Sepsiszentgyörgyre, ahol a Székely Nemzeti Múzeum munkatársaként a Gyárfás Jenő Emlékház főmuzeológusa és az Állami Székely Színház díszlettervezője lett. 

A hatvanas évek végére a magyar grafikai iskola egyik legkiválóbb székelyföldi képviselőjévé vált. Farkas Árpád már akkoriban éleslátóan fogalmazta meg, hogy grafikai lapjait rajz és poézis, indulat és látomás egyszerre jellemzi. „Gond- és veszélyérzékelés ereje, eleganciája és fűtöttsége van vonalainak.6”

Plugor Sándor illusztrációival és könyvborítóival jelentek meg többek közt: Illyés Gyula, Farkas Árpád, Sütő András, Gogol, Rainer Maria Rilke és fia, Plugor Magor művei. Legismertebbé vált a Szilágyi Domokossal közös Öregek könyve, amely a rajzok átadása után 12 évvel készült el, 1976-ban jelent meg.

Bíró Bélának így nyilatkozott erről 1990-ben: „Az Öregek könyve esetében Szisz, szinte azt mondhatnám, gyerekkori rajzaimat söpörte össze illusztrációvá.7”

Grafikai munkásságával párhuzamosan a hazai táj színeinek, formáinak elvonatkoztatásából keletkező absztrakt – dekoratív képeket festett, majd a grafika és a festészet műfaját sajátságosan összekötve készítette el erőteljes szimbolikus jelentésekkel bíró Lovak című ciklusát, mely ráadásul egyfajta, a síkban megtervezett monumentális plasztikai sorozatnak is felfogható. 

Bibliai témájú rajzokat is készített, melynek jó részén ütközteti az ösztönös népi vallásosságot az európai kultúrtörténeti toposzok évezredes hagyományláncolatával. Hite szorosan összefügg alkotói hitvallásával, miszerint: „Művészet nincsen hit nélkül. Gépgyártás lehet, de művészet nem. Ezért szerinte nem is lehet mintát, modellt adni a művésznek, csak azt, amit hite szerint kiválaszt.8”

Plugor Sándor képzőművészeti munkásságának a sokat idézettség és a kiváló irodalmi művekkel (versekkel, színpadi művekkel) való szellemi szimbiózisa révén ikonikussá vált fogalmisága, divatos szóval narrativitása, lényegében egy sokoldalú, összetett alkotói személyiség vívódásainak lenyomata. 

Érdemes egy pillanatra szálaira bontani ezt a biztoskezűségével kivételes, kiváló mesterségbeli tudással és határozott emberi karakterrel egybeszőtt életművet. Ott vannak korai rajzai, amelyek az egyéni, családi, sors és otthon témájának testközeli ismeretéből és az európai rajzművészet (az etruszk bronztükörrajzoktól Picassó-ig) és külön a magyar grafika művészetének legnemesebb hagyományából fakadnak. Gondolok itt elsősorban példaképére, Szalay Lajosra, akinek rajzaival 1961-ben, személyesen a művésszel pedig 1976-ban találkozott. Maga Plugor ezeket a kökösi rajzokat, szociális-politikai helyzetjelentéseket paradox módon „játéknak” nevezte. Játéknak tekintette, hiszen számára adott volt hozzá minden: egyrészt a székely faluban nap mint nap megélt komor, szinte balladisztikus tartalom, másrészt a vonal, forma és a kifejezés magabiztossága a tehetség révén. Ahogy ő fogalmazott, „mert annyira tudtam, hogy igaz, amit megrajzolok, hogy egyáltalán igazam van, hogy csak a spontán rögzítésre volt szükség.9”

Az aktjai esetében, ugyancsak önkritikusan fogalmaz, amikor elhárítja az egyéni művészi nagyságból fakadó értékteremtés ódiumát: „A »nőim« például már tudatosan megszerkesztett vonal-játékok, nem is hihetek bennük annyira.10” Pedig a rajzi eszközök érzékeny redukciójában legmesszebb éppen az egyedi rajzokból álló női akt sorozatának minimalista darabjaiban jut el. Ő szerinte is ezek megmaradtak az esztétika síkján. Szerintem éppen ezért zseniálisak, mert az esztétika síkján maradtak egy olyan korban, amikor a műalkotások nagy részét a művi gondolatiságtól az áleszmeiségig a hamisság, az eladhatóság és a propaganda eszközeivé válás kényszerűségei kísértik, ugyanakkor a hírnévvel és anyagiakkal is kecsegtető alkotói gyakorlat száz meg száz rafinériája utalja őket az álesztétika dimenzióiba.

Persze elmélázhatunk azon, hogy mégis mire gondolhatott, amikor hiányérzete támadt ezeknek a rajzoknak az emlegetésekor? Talán éppen arra a témával, a feladattal való emberi eggyé válásra utalt, ahol eltűnik az ábrázolt és az ábrázoló közti távolság, művész és modellje, ember és állat, sőt ember és mitikus lény, halandó ember és isteni lény közti különbség, és ami oly hangsúlyos volt a korai és vált újra meghatározóvá a késői rajzaiban. Talán mondanom se kell, hogy a művészet erejével az áthidalhatatlant áthidalni kívánó művészben ez a vágy korántsem nagyravágyásból, hanem éppen abból az ősi puritán esztétikai „a szép egyenlő az igazsággal” ösztönérzetből született meg, amely talán a lóábrázolásai kapcsán fogalmazódott meg benne, Farkas Árpád Jegenyekör című verskötetének illusztrálásakor: „…hirtelen feltámadt a gyermekkorom. Lovak szaladgáltak az udvaron, a réteken, emberi értelemmel a szemükben. …Nem is tudom, volt-e Kökösben valakinek ennyi lova, mint most nekem. Nyerítenek a szemhéjam mögött, nincs kitérés. 

Általában a szenvedő emberi ügyeket szimbolizálják bennem. Az emberi fájdalom stációit jelentik számomra.”11 

Látni vélem, amint a művész a megfeszített ló című képét előveszi, miközben mesél és mesél a mezőn leszúrt tehenekről, leütött lovakról. …Leesik – mondja – lehet, hogy elpusztul, de lehet, hogy feláll és továbbrohan. Gyorsan hozzáteszi: Rohanó lovaim is vannak. Majd összegez: A fenyegetettség-érzést, a kiszolgáltatottságot szerettem volna megfesteni.12

Ahogy portréi is ebben a szellemben fogantak. 

Páskándi Géza írta 1988-ban: „Egy sémákba kényszerítő világ arctalansága, homogenizáló szándéka ellenében, Plugor küzd az antropológia jogfosztása ellen. A sokféle antropoidnak kér jogot. Jogot a saját vonásokhoz. Jogot arcainkhoz. Az etnikum arcához.”13

Ezeket a sajátos arcokat, a bennük közöst jeleníti meg önarcképein, szülei és a többi kökösi öreg, de a testi-lelki jó barát Márton Árpád, a mester Zsögödi Nagy Imre, a rokonszellemű Illyés Gyula, de a költőcimbora Farkas Árpád és a költői nagyság és erkölcsi meghasonlottság tragikus zsenije, Szilágyi Domokos baráti portréjában. 

Életművének utolsó, kiteljesedő szakaszában készülő nagyméretű tusrajzain a szabadkézi rajztudás virtuóz képességének birtokában, a kifejezőerő szabadságának erejével rajzolja meg a sajátos székely életforma és drámai sorsfüzér látomásos képi világát.

Nekem ezek az utolsó rajzai jelentik az ezredvégi magyar rajzművészet csúcsát, minden egyes vonalában ott érzem a művész idegeinek feszüléseit, vérének lüktetését, vonalkötegeiben egy nép, egy eltűnő kultúra művészetbe mentett arcának, testének, szellemének zsigeri szépségét. Csak e művészi szépségnek alkotásokká való leképezése képes árnyalni elmarasztaló véleményét a világról: „Ördögjárás van mostanság, nem csak itt, Háromszéken vagy Csíkországban, de az egész földön… Mi jobbíthat e fertőn? Az ember és talán a művészet.”14

Ezelőtt húsz évvel, 1999-ben, Plugor Sándor halálakor írta a költőbarát Csiki László Budapesten, azt a verset, amelynek utolsó szakaszát Plugor műveit nézve mindannyian átérezhetjük:

„Átszállt egy madár most
a város fölött, néztem,
hogyan húzza meg szép ívét
a dögletes levegőben, 
nyomtalanul, 
és tudtam, erre jártál.”
15

* Elhangzott Plugor Sándor festő- és grafikusművész (1940–1999) emlékkiállításának megnyitóján a kolozsvári Művészeti Múzeumban 2019. augusztus 21-én, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Kurátor: Szepes Hédi. A tárlat szeptember 12-ig látogatható a Bánffy-palotában, Főtér 30.
 

1 Gazda József: Plugor Sándor vonalköltészete (1985)
2 Bogdán László: Plugor Sándor lovai (1977)
3 Szőcs István: Van-e a művészetnek ábécéje? (1989)
4 Mikor a színek gyászba borulnak. Plugor Sándor képzőművésszel Szatmári László beszélget. (1998)
5 Mikor a színek gyászba borulnak. Plugor Sándor képzőművésszel Szatmári László beszélget. (1998)
6 Farkas Árpád: Arcképvázlat lovakkal (1985)
7 Bíró Béla: Rilke: Ősz... És a tavasz. (1990)
8 Csiki László: Plugor Sándorral a nőkről, mint ürügyről és a dzsesszről, mint hasonlatról (1970)
9 Ua. 
10 Ua.
11 Bogdán László: Plugor Sándor lovai (1977)
12 Ua.
13 1940. március 4. – 1999. február 20. Plugor Sándor 75. Háromszék online.
14 Németh Júlia: Művészettel az ördögjárás ellen Szabadság, 2001. okt. 6.
15 Csiki László: Vázlatrajz Plugor Sándor haláláról (vers) 

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Nyolcadik katonai rendelet: nőtt a ...
Ridley Scott Lady Gagával készíti el a ...
Kozma István olimpiai bajnok birkózó 50 ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ