Egy első világháborús katonatemető hányattatott utóélete
Az úzvölgyi temetővel kapcsolatban közzétett román nyelvű levéltári dokumentumok áttekintése
Az úzvölgyi temetővel kapcsolatban közzétett román nyelvű levéltári dokumentumok áttekintése
Vissza

Egy első világháborús katonatemető hányattatott utóélete

1917. augusztus 11-én az úzvölgyi temetőben örök nyugalomra helyezték Purpriger Dezső tartalékos főhadnagyot, a magyar királyi miskolci 10. honvéd gyalogezred I. géppuskás századának parancsnokát. A tisztet Dömötör György tábori lelkész temette, a szertartáson Breit József, a 39. hadosztály parancsnoka is megjelent. Az eseményről – amellett, hogy az ezred tábori újságja beszámolót közölt róla – fénykép is készült: előterében a koporsó látható, mellette az elhunyt főhadnagy tisztiszolgája áll, a koporsóval szemben az ezred tisztikara és a legénység sorakozott fel, a háttérben hegyek. Valahol az egykori fényképezőgép mögött jobbra ott a Magyaros-tető, ahol azokban a percekben, mikor a koporsót a gödörbe bocsátották, megszólaltak Purpriger géppuskái, a saját nyelvükön búcsúztatva az elköltözött hős parancsnokot.

Az Úz völgye, ahol a temető található, 1920-tól kezdődően[1] Románia, a második világháború idején pedig egy rövid ideig újra Magyarország része volt, és az első helyszínek közé tartozott, ahol 1944. augusztus 26-án a magyar határt elérő Vörös Hadsereg alakulatai összecsaptak a székely határőrség gyenge erőivel. Ezen írás apropóját azonban nem a térség második világháborús története adja, hanem az, hogy 2019. június 6-án ugyanannál a temetőnél, ahol 102 évvel ezelőtt Purpriger főhadnagy gyászszertartása zajlott, Románia legutóbbi évtizedeinek legsúlyosabb etnikai incidensére került sor.

A konfliktus gyökerénél az áll, hogy a Bákó megyében található Dormánfalva (Dărmănești) önkormányzata 52 betonkeresztet és egy nagyobb méretű, műemlék jellegű keresztet állított fel a sírkertben, amelyet korábban kizárólag a Hargita megyei Csíkszentmárton község polgármesteri hivatala gondozott. Az önálló román parcella kialakítása óriási felzúdulást váltott ki a székelyföldi magyar közösség körében – részben azért, mert a magyarok jelentős része szimbolikus térfoglalási kísérletként értelmezte a dormánfalviak gesztusát, mindehhez azonban az is jelentős mértékben hozzájárult, hogy a keresztek egy részét, a magyar fél szerint, a miskolci 10. honvéd gyalogezred katonáinak azonosított, de meg nem jelölt sírjaira állították. Az újonnan létrehozott – a dormánfalvi polgármester véleménye szerint: helyreállított – parcella felavatását május 17-ére tűzték ki, azonban végül a magyar közösség, az erdélyi magyar politikusok és Magyarország tiltakozásának hatására az avatási ceremóniát határozatlan időre elhalasztották. Az ügy tehát már-már megoldódni látszott, május 16-án azonban néhány ismeretlen személy fekete műanyag zsákokba csomagolta a betonkereszteket. Bár a zsákokat a dormánfalviak beavatkozása ellen tiltakozó magyarok közül néhányan szinte azonnal eltávolították, a hírt a korábban meglehetősen érdektelen román média is felkapta, kegyeletsértésnek, illetve sírgyalázásnak állítva be a temetőben történteket. Tovább fokozta a feszültséget, hogy egy román nemzetiségű független európai parlamenti képviselőjelölt, aki május 17-én két társával jelent meg a helyszínen, később azt állította, a temetőnél tartózkodó magyarok tettlegesen is bántalmazták. Az események azonban még itt sem értek véget: miközben több román hatóság is kimondta, hogy a keresztek állítására a szükséges engedélyek beszerzése nélkül került sor, Dormánfalva polgármesteri hivatala engedélyezte, hogy június 6. alkalmából több román szervezet is megemlékezést szervezzen a temetőben (ekkor ünneplik Romániában a hősök napját). A tervbe vett esemény napján székelyföldi civilek és közszereplők – attól tartva, hogy az említett szervezetek a megemlékezés ürügyén tulajdonképpen az újonnan létrehozott parcella valamiféle felavatását vagy felszentelését kívánják megejteni – élőláncot vontak a temető köré, azonban a helyszínre érkező román csoportok egyes tagjainak végül sikerült belülről erőszakkal kinyitniuk a sírkert kapuját, a későbbiekben sorra kerülő ortodox szertartás folyamán pedig valóban felszentelték az újonnan állított emlékművet és kereszteket. Mindezen eseményeket követően Viorica Dăncilă román miniszterelnök a helyzet megoldásaként azt javasolta, hogy a védelmi minisztérium vegye át az úzvölgyi temető kezelését, kidomborítva annak nemzetközi jellegét, ugyanakkor kihangsúlyozta: mindenki számára biztosítani kell azt a szent jogot, hogy tiszteleghessen a világháborúban elesett hősök emléke előtt.

A konfliktus egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy valóban temettek-e el román katonákat a temetőben, és ha igen, hányat (amint látni fogjuk, a vita során a román hadseregben harcoló katonák száma teljesen összemosódott mindazon katonák adataival, akik nem a román hadseregben harcoltak, de akik neve mellett a román szó szerepel az 1920-as évek végén keletkezett dokumentumokban). A dormánfalvi polgármesteri hivatal ez ügyben abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy az 1926–27-es temetőrendezés idején, amikor a térségben máshol elhantolt katonák maradványait is ide temették át, egyenesen külön parcellát hoztak létre a románok maradványai számára. A későbbiek folyamán ennek bizonyítására egy lista is előkerült, amelyen 149 román katona neve szerepelt, és amelyet a június 6-i szertartáson fel is olvastak a temetőben. A sírkerttel kapcsolatos levéltári anyagok, amelyek tisztázhatták volna a kérdést, végül csak június 12. körül, a hadisírok és a háborús emlékművek gondozásáért felelős román hivatal által közzétett állásfoglalás[2] részeként kerültek nyilvánosságra[3] (a hivatal neve románul Oficiul Naţional pentru Cultul Eroilor, rövidítve: ONCE[4]). Jelen tanulmány ezek elemzésére tesz kísérletet. Mielőtt azonban erre rátérnénk, tekintsük át, milyen forrásokról is van szó tulajdonképpen.

Az említett dokumentumok, amelyeket a közlemény második részébe illesztettek be a szöveg mellékleteként, két külön csoportba sorolhatók.[5] Az első csoport dokumentumai, amelyek a két háború közötti időszakban születtek, a következők:

  1. a temető alaprajza, amely az 1926–27-es temetőrendezést követően készült (az eredeti szövegben: Anexa nr. 1);
  2. az áttemetési napló (Anexa nr. 3);
  3. egy 1928. január 18-i nemzetiségi táblázat (Anexa nr. 2);
  4. egy 1936-os csendőrségi beszámoló (Anexa nr. 4).

A második csoport dokumentumai – egy kivételével – egy olyan országos felmérés eredményeként jöttek létre, amelyre az 1980-as években került sor, és amely során Románia minden háborús emlékművét nyilvántartásba vették. Ezek között tárgyaljuk azt a dokumentumot is, amelyet nem az ONCE hozott nyilvánosságra, hanem a Cultul Eroilor Bacău elnevezésű egyesület[6] Facebook-oldalon tettek közzé május 8-án (a dokumentum megnevezése a továbbiakban: 1985-ös műemlékfelmérő adatlappal együtt közzétett lista). Ebbe a csoportba tehát a következő dokumentumok tartoznak:

  1. az úzvölgyi temetőben eltemetett 19 román katona nevét tartalmazó, dátum nélküli dokumentumrészlet (Anexa nr. 7);
  2. egy 1985-ös műemlékfelmérő adatlappal együtt közzétett lista, amely 149, állítólag az úzvölgyi temetőben eltemetett román katona nevét tartalmazza (ezt nem az ONCE, hanem egy egyesület tette közzé)[7];
  3. a temető 1988-ból származó nyilvántartási adatlapja (Anexa nr. 5).

Ugyancsak e csoport dokumentumaival összefüggésben kerül tárgyalásra a Poiana Uzuluinál eltemetett és a két világháború között Comănești-re átvitt román katonák névjegyzéke (Anexa nr. 8) is, amelynek pontos keletkezési dátumát nem ismerjük, de feltételezhetően szintén az említett időszakban születhetett. Mindezen dokumentumok elemzéséhez azt a 600 nevet tartalmazó adatbázist is felhasználtuk, amelyet a magyar fél a korabeli magyar halotti anyakönyvek alapján állított össze a temetőben elhunyt katonákról.[8]

A vizsgálat során a következő kérdésekre kerestük a választ:

  1. valóban kerülhettek-e a temetőbe román katonák; ha igen, mit tudhatunk meg róluk a közzétett dokumentumokból;
  2. hogyan módosultak a temetőben elhantoltak adatai azt követően, hogy az 1980-as években az akkori hatalom tulajdonképpen meghamisította a temetőre vonatkozó iratokat;
  3. az eddig ismert forrásokban előfordul-e bármi, ami megerősítené, hogy a második világháborúban is temettek el a térségben elesett katonákat a temető területén.

Ahhoz, hogy e kérdéseket minél alaposabban megválaszolhassuk, röviden kitértünk a térségben lezajlott első világháborús eseményekre, illetve áttekintettük az 1920-as években lezajlott temetőrendezés rövid történetét is. Zárásként a dokumentumok elemzését egy olyan szövegrész egészíti ki, amely a jelenlegi konfliktus megoldásának egy lehetséges módját is felveti.

Történeti háttér

Mint tudjuk, 1916. augusztus 27-én Románia három hadsereggel támadást intézett az akkori Osztrák–Magyar Monarchia, ezen belül pedig Erdély ellen, ahol ekkor mindössze az osztrák–magyar 1. hadsereg állomásozott. Az osztrák–magyar csapatok meg sem kísérelték felfogni a támadást; feladatuk abban merült ki, hogy a román előretörést mindaddig lelassítsák, amíg a központi hatalmak elegendő erőt vonnak össze a térségbe ahhoz, hogy felvehessék a harcot a támadókkal. Az átcsoportosított, döntően német hadosztályokból felállított 9. hadsereg előbb Nagyszebennél, majd Brassónál is csatát nyert a románok ellen, aminek következtében olyan román erők is megkezdték a visszavonulást, amelyek tulajdonképpen nem szenvedtek döntő vereséget. Ezek közé tartozott a román Armata de Nord (Északi Hadsereg), illetve ennek egyik csapatteste, a 27. bákói gyalogezred is. Velük ütköztek meg az Úz völgyében a 39. magyar honvéd gyaloghadosztály[9] katonái.

Az Úz völgyében vívott harcok helyszíne; a térképen az is látható, hol húzódtak 1916 novemberében a 39. hadosztály állásai (az 1941-es katonai felmérés térképének   felhasználásával készítette: Toró Attila)

Az ebben a térségben vívott harcokra tulajdonképpen azt követően került sor, hogy a románok elhagyták Magyarország területét, és az akkori határ túloldalán rendezkedtek be védelemre. A magyar csapatok támadása, amely során meglehetősen nehéz harcok árán mintegy nyolc-tíz kilométernyi mélységben hatoltak be Románia területére, október 15-én indult, október 20-án pedig a Poiana Uzului nevű település közelében kiépített román völgyzáró állások is a támadók birtokába kerültek, akik így tulajdonképpen elérték az Úz völgyének keleti kijáratát. Az elfoglalt területet végül nem sikerült megtartaniuk: október 24-től a megerősített román csapatok egyre inkább átvették a kezdeményezést, és egy október 27-én indított ellentámadással majdnem a határig vetették vissza a magyarokat. Mozgóharcra a térségben tulajdonképpen csak ebben az időszakban került sor: október 28. után az arcvonalak megmerevedtek, kiépültek a két fél állásai, és a Magyaros-tető környéki harcokat leszámítva az ellenségeskedés befejezéséig egyik fél sem foglalt el jelentős területeket a másiktól.

Amint a fentebbiekből is látható, az Úz völgyében vívott harcokra nem Úzvölgy településnél, hanem a településtől valamivel keletebbre, az egykori magyar határ és Poiana Uzului közötti területen került sor, és van e harcoknak néhány további aspektusa is, amelyekről a temetővel kapcsolatos román–magyar nézeteltérések során annak ellenére sem történt említés, hogy számtalan vitás kérdést tisztázhattak volna az itt eltemetett katonákkal kapcsolatban. Ezek egyike az, hogy ebben a térségben mindössze hat hétig harcoltak román csapatok: amint a 39. hadosztállyal kapcsolatos forrásokból kiderül, a seregtest katonái november 26–27-én már a románok szakaszát átvevő orosz hadosztály járőreinek megjelenését észlelték a magyar vonalak előtt. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a temető nem egy csata után, azaz két vagy több hadsereg összeütközését követően jött létre, és így nem is a szemben álló felek azon katonáit temették ide, akik a csatatéren maradtak az ütközet után. A térségben a kezdeti kéthetes időszakot leszámítva állásharcok zajlottak – azaz mindkét fél kiépítette a maga lövészárokrendszerét, és a harcokra leginkább ezek között került sor –, a sírkert pedig olyan területen került kialakításra, amely mindvégig a magyar vonalak mögött maradt. Az állásharcok során a legtöbb katonát vagy azokban az állásokban érte a halál, amelyek védelmét ellátta, vagy valahol a két állásrendszer közötti területen; ezek közül az előbbieket többnyire a saját erők vonalai mögött temették el, az utóbbiak pedig – amennyiben holttestüket nem sikerült hátravinni – valószínűleg temetetlenül maradtak a konfliktus idejére. Az orosz fonton még 1916-ban is előfordult, hogy a szemben álló csapatok néhány órára abbahagyták az ellenségeskedést és összeszedték az ún. senki földjén elesettek holttesteit, azonban az ellenfelek ezekben az esetekben sem temetkeztek egymás vonalai mögé. Az Úz völgyében vívott harcok kapcsán efféle tűzszünetről mindeddig nincs tudomásunk. Az elmondottak összefoglalásaként tehát kijelenthető: nem túl valószínű, hogy román katonákat nagyobb számban temethettek volna az osztrák–magyar oldalon létrejött temetők bármelyikébe is.

Egészen más a helyzet az oroszokat illetően. Ők egyrészt nem hat hétig, hanem megközelítőleg egy éven át voltak a térségben, másrészt velük kapcsolatban pontosan tudni, hogy a Magyaros-tetőért vívott harcokat lezáró 1917. március 8-ai rohamtámadás után legalább 400 elesett katonájuk maradt a magyarok által elfoglalt területen, ugyanakkor azonban az is ismeretes, hogy az említett harcokban elesettek egy részét – függetlenül attól, hogy a német, az orosz vagy az osztrák–magyar hadsereg egyenruháját viselték-e – eredetileg nem az úzvölgyi temetőben hantolták el. Azok az ellenséges katonák tehát, akik mégis az említett sírkertben nyugszanak, feltehetőleg valamiféle kisebb összecsapás során, sebesülten kerültek a magyarok fogságába, és valamelyik front mögötti segélyhelyen haltak bele a harcok során elszenvedett sérülésekbe.

Végül meg kell említenünk azt is, hogy az osztrák–magyar és a román állam közötti ellenségeskedés nem a világháború befejezésekor, hanem jóval előbb, az 1917. december 9-én Focșaniban aláírt fegyverszünettel ért véget, valamint hogy a román csapatok csak majdnem egy évvel később, a belgrádi egyezmény aláírását követően vonultak be újra Erdélybe (az egyezmény aláírására 1918. november 13-án került sor). Ennek azért van jelentősége, mert az Úz völgyében vívott harcokra, illetve az állások kiépítésére a határ román oldalán került sor, azonban 1917 decembere és az 1918 novembere között, amikor a front felszámolása miatt a még temetetlen halottak elhantolására is lehetőség adódott, Úzvölgy és az itt létrehozott temető még magyar fennhatóság alá tartozott. Magyarán: a háború befejezését követően a román fél azért nem temethette a saját katonáit az úzvölgyi temetőbe, mert ekkor az még nem volt Románia része, hanem tulajdonképpen külföldnek számított.

A temetőrendezés története

A mostani sírkert magvát képező haditemető még az első világháború idején jött létre, jelenlegi formáját pedig az 1926–1927-es Csík megyei hadisírrendezés – ún. centralizálás – folyamán nyerte el. A rendezés, amelyet az 1919-ben alapított Cultul Eroilor (Hősök Emléke) Társaság[10] hajtott végre, ebben az esetben kizárólag a megye területén található hadisírokat érintette, amelyek nagy része a megyeszékhelyre, Csíkszeredába került, ahol a folyamat eredményeként egy körülbelül 1800 sírból álló katonai temető jött létre. Kivételt csupán az Úz völgyében levő haditemetők, illetve a környék falvainak temetőiben található katonasírok képeztek: az ezekben eltemetett katonákat ugyan szintén exhumálták, az ő maradványaikat azonban nem a megyeszékhelyen, hanem az Úzvölgy településen található sírkertben temették újra.[11] Az itteni munkálatokkal a társaság Agachie alhadnagyot és Anghel törzsőrmestert bízta meg.[12]

Úgy tűnik, a völgybeli rendezés nagyrészt az ismert sírokban nyugvó háborús halottak kihantolását és újratemetését jelentette; arra vonatkozóan, hogy az úzvölgyi temetőbe a környékbeli hegyekben talált katonák holttestének maradványai is eltemetésre kerültek volna, az eddig előkerült forrásokban semmiféle adat nem szerepel. Ugyancsak nincs információnk arról, hogy a temetőben közös sírt vagy csontkamrát hoztak volna létre (haditemetőkben az azonosítatlan maradványokat ezek valamelyikében szokás elhelyezni).

Mivel az újratemetéseket többé-kevésbé pontosan vezették, az áttemetési naplóból[13] részben az is kiderül, hogy a máshonnan hozott hősi halottakat mely temetőkből exhumálták. Ezek a következők:

  • Magyaros-tető (feltételezhető, hogy itt több haditemető is lehetett);
  • Fârcu Mic hegy (Kisfarok) a Nemere-hegységből;
  • Csíkszentmárton, görög-katolikus temető (Sântmartin);
  • Kászonaltíz, görög-katolikus temető (Plăeșii de Jos),
  • Kászonjakabfalva, görög-katolikus temető (Iacobeni).

Fontos megjegyeznünk, hogy míg a román hatóságok az általuk azonosított 167 katona esetén feltüntették az eltemetés eredeti helyét, az újratemetettek döntő többségére vonatkozóan nem készültek ilyen feljegyzések. Az utóbbi kategóriába sorolható katonák nagy száma alapján feltételezhető, hogy az említetteken kívül más helyszínekről – például az Úzvölgy közelében levő Kőkerttől, illetve a Csobános völgyéből – is kerülhettek át katonák az úzvölgyi temetőbe (az előbbi két helyen biztosan létezett katonatemető).

Az exhumálások helyéből az is kiderül, hogy a centralizálás során tulajdonképpen azokat a temetőket telepítették át Úzvölgybe, amelyeket a 39. hadosztály ezredei, illetve a seregtest területén bevetett német ezredek hoztak létre a háború alatt, és ugyancsak ezen alakulatok valamelyikének segélyhelyein halhattak bele korábban szerzett sérüléseikbe azok a katonák is, akiket a környező falvak temetőiből exhumáltak. Ellenséges katonák nagyobb számban leginkább ez utóbbiak között fordulhattak elő.

A temető alaprajza

Az úzvölgyi temetővel kapcsolatos egyik első román dokumentum egy jelmagyarázattal ellátott alaprajz, amely már az 1926–1927-es, az áttemetések miatt jelentősen megnövekedett sírkertet ábrázolja. Ennek tanúsága szerint a centralizálás során a temetőben hét parcellát alakítottak ki oly módon, hogy ezek magukba foglalták a helyszínen már eleve létező osztrák–magyar temető elemeit is. E parcellák közül ötben magyar, egyben német, egy további parcellában pedig osztrák katonák sírjai kaptak helyet (ebben az esetben a magyar, német és osztrák kifejezések nem feltétlenül egy adott etnikai csoporthoz való tartozást, hanem állampolgárságot jelölnek). A parcellákat megszámozták, a számok mellett pedig azt is feltüntették az alaprajzon, hogy mely hadsereg katonáit hantolták el az adott parcellában:

N1: Eroi unguri (magyar hősök)

N2: Eroi austrieci (osztrák hősök)

N3: Eroi unguri (magyar hősök)

N4: Eroi germani (német hősök)

N5: Eroi unguri (magyar hősök)

N6: Eroi unguri (magyar hősök)

N7: Eroi unguri (magyar hősök)

(Az alaprajzon gyakran csak a magyar jelentésű ungur szó ung. formájú rövidítése szerepel).[14]

A temetőre vonatkozó egyéb információkat az alaprajzhoz tartozó jelmagyarázatban tüntették fel: ezekből tudjuk például, hogy a háború ideje alatt itt eltemetett 350 ellenséges hős (eroi inamici) mellé a központosítás során 793 ellenséges hős (eroi inamici) került, és hogy ezzel a temetőbeli sírok száma 1143-ra emelkedett. Tekintve, hogy ez a szám megegyezik a temetőben található összes sír számával, bízvást kijelenthető, hogy az 1926–1927-es alaprajz szerint a temetőben csak ellenséges hősök kerültek eltemetésre. A jelmagyarázatban szerepel egy másik felosztás is, amely szerint a sírkertben 159 azonosított és 984 azonosítatlan hős (itt: eroi necunoscuți) nyugszik. Amint az eredeti dokumentumról készült felvételen látható, e két kategória közül az elsőt az orosz, olasz, szerb, magyar, osztrák, német és román szavakkal egészítették ki.

Az áttemetési napló

A temető alaprajza mellett az 1926–1927-es hadisírrendezés másik ismert dokumentuma az ún. áttemetési napló, amely mindazon katonák adatait tartalmazza, akiket a román hatóságoknak sikerült azonosítaniuk a centralizálás során. A tizenkét dupla oldalból álló dokumentumban 167 katona neve szerepel, a számozás azonban csupán 166-ig tart. Az ONCE weboldalán közzétett román nyelvű szöveg ezt azzal magyarázza, hogy a 14. sorszámot a 14. bis követi, de a helyzet ennél kissé bonyolultabb, ugyanis a 126. sorszám után szintén 126. bis következik, a 71. számnál ellenben nincs érvényes adat (itt az történt, hogy tévedésből másodszor is bevezették az előző rubrikában szereplő információkat, aztán kihúzták a teljes bejegyzést, a következő katona nevéhez azonban valahogy mégis a 72. sorszám került). Az azonosított katonák száma az alaprajz jelmagyarázatában feltüntetett adatokkal sem egyezik meg: ott mintegy 159 katonát soroltak ebbe a kategóriába.

Amint a naplóból kiderül, a temetőben hét olyan katona – Cosma Gheorghe, Grimu Mihai, Horcic Mihai, Lusin Filip, Morduminechei Gheorghe, Roman Mihai és Stan Rotaru – sírja is helyet kapott, akiket a hatóságok az újratemetés folyamán románként azonosítottak. Ezek közül Morduminechei a 2. osztrák-, Stan és Lusin a 3. magyar-, Roman és Grimu az 5. magyar-, Cosma pedig a 6. magyar parcellában került eltemetésre.

Az áttemetési naplóban románként feltüntetett katonák sírja az 1926–1927-es temetőrendezés során készült alaprajzon (készítette: Gergely Előd)

Horcic esete valamivel bonyolultabb: nála a fűrésztelep melletti temető 4. számú sírját jelölték meg az exhumálás helyeként, az új sírhely számának fenntartott rubrikát viszont üresen hagyták, ami arra is utalhat, hogy maradványait nem hantolták ki, hanem ugyanott maradt, ahová halálakor temethették: az 1. magyar parcellában. E feltételezésnek azonban ellentmond, hogy a temető egy közkézen forgó német nyelvű vázlatán a Horcic név (vagy ennek magyar változata) nem szerepel.

A temetőösszevonás során eltemetett román katonák

 

Sorsz.

Név

Alakulat

Elhalálozás

Honnan

Hova

1

25

Cosma Gheorghe

 

29.03.1917

Kászonaltíz

763

2

46

Grimu Mihai

 

 

Magyaros

470

3

83

Horcic Mihai

11.ezr. 7sz.

19.12.1917

Fűrésztelep

 

4

91

Lusin Filip

 

 

Csíkszentm.

384

5

105

Morduminechei Gheorghe

11. ezr. 10. sz.

22.12.16

Fűrésztelep

289

6

126

Roman Mihai

 

 

Magyaros

425

7

126 bis

Rotaru Stan

 

 

Csíkszentm.

383

 

A fenti neveket az interneten is elérhető magyar adatbázissal összevetve több egyezés is kimutatható:

  1. Horcic Mihai neve, alakulata és elhalálozásának időpontja alapján azonos a magyar adatbázisba 209-es sorszámmal magyarként bevezetett Harcsik Mihállyal;
  2. Lusin Filip eltemetési helye alapján nagy valószínűséggel azonos az eredetileg Csíkszentmártonban eltemetett, a magyar adatbázisba Lusicz Fülöpként bevezetett orosz katonával (70. sorszám);
  3. Morduminechei Gheorghe alakulatának száma és elhalálozásának időpontja megegyezik Madaninec György népfelkelőével (228. sorszám), Morduminechei-t azonban eredetileg az úzvölgyi fűrésztelepen, Madaninecet pedig Csíkszentmártonban temették el.

A fentebbi információkból tehát megállapítható, hogy az áttemetési naplóban románként feltüntetett nevek viselői közül kettő az osztrák–magyar hadseregben szolgált – ezek egyikét, Horcic/Harcsik Mihályt a temetésükről gondoskodó magyar hatóságok magyarként azonosították –, egy harmadik katona pedig – Lusin/Lusic Fülöp – oroszként jelenik meg a magyar nyilvántartásban. A fennmaradó négy katonát illetően az interneten is elérhető magyar adatbázisban nem találtunk semmiféle információt.

Az 1928. január 18-i nemzetiségi táblázat

Az 1928. január 18-i datálású táblázat, amely az ONCE által közreadott szöveg második mellékleteként jelenik meg, tulajdonképpen az úzvölgyi temetővel kapcsolatos vita egyetlen olyan dokumentuma, amely az itt elhantolt katonák nemzetiségi hovatartozására vonatkozó adatokat tartalmaz, és amely valamennyire hitelesnek is tekinthető. Jelentőségét az adja, hogy

  1. ez az első olyan forrás, amely a temetőben eltemetett összes katona etnikai hovatartozására/állampolgárságára vonatkozóan tartalmaz információkat (az áttemetési napló adatai csak a név szerint is azonosított katonákra vonatkoznak),
  2. ebben a táblázatban szerepelnek először azok az adatok, amelyek a későbbiekben valamelyest módosítva az 1980-as években született dokumentumokban is megjelennek,
  3. ez az első olyan dokumentum, amelynek segítségével a temetőt újabban nemzetköziként kívánják bemutatni.

A dokumentumban szereplő számadatokat az alábbi táblázat tartalmazza:

Az 1928. január 18-i nemzetiségi táblázat

 

 

Azonosított

Azonosítatlan

Összesen

1

Román

8

3

11

2

Magyar

108

336

444

3

Német

43

78

121

4

Orosz

4

18

22

5

Szerb

3

 

3

6

Olasz

2

 

2

7

Osztrák

2

 

2

 

Ismeretlenek

 

 

242

 

Helyben levők

 

 

350

 

Összesen

 

 

1197

 

Amint látható, a táblázatban hét nemzetiségi és két egyéb kategória szerepel: ez utóbbiak közül a dokumentum készítői az Ismeretlenek kategóriában azok számát tüntették fel, akik kapcsán semmiféle információval nem rendelkeztek (sem a nevüket nem sikerült kideríteni, sem pedig azt nem tudták megállapítani róluk, hogy mely állam hadseregében harcolhattak), a Helyben levők (Aflați pe loc) kategóriába pedig azok kerültek, akik már a központosítás előtt is az úzvölgyi temetőben voltak eltemetve. Ez utóbbiakat a táblázat készítői is a 39. hadosztály honvédeiként tartották számon, olyannyira, hogy a 350-es számot tartalmazó mondat fölé az unguri neidentificați – azonosítatlan magyarok – szót írták (kiegészítve azzal, hogy közülük csupán Purpriger Dezsőt sikerült név szerint is azonosítani).

Ha alaposabban megvizsgáljuk a fentebbi adatokat, három dolog is feltűnik velük kapcsolatban: egyrészt az, hogy a korábbi dokumentumokhoz képest a temetőben elhantoltak száma 54-gyel magasabb lett (erre a közzétett anyagok semmiféle magyarázattal sem szolgálnak), másrészt az, hogy az azonosított román katonák száma az újratemetési jegyzőkönyvhöz képest eggyel megnőtt, harmadrészt pedig az, hogy a magyarok a többiekkel ellentétben nem két, hanem három kategóriában jelennek meg, aminek következtében valahogy elsikkad, hogy 794 fős létszámukkal messze a legnagyobb csoportot alkotják a temetőben elhantoltak közül. Érdemes tehát a fentebbi adatokat abból a szempontból is megvizsgálnunk, hogy a különféle csoportokba sorolt katonák mely állam – Ausztria–Magyarország, Németország, Románia és Oroszország – haderejének kötelékében vettek részt az Úz völgyében zajló harcokban. A következő táblázatban csak azokat a nemzetiségeket soroltuk egy-egy hadsereghez, amelyek esetén semmiféle kétely nem merült fel azzal kapcsolatban, hogy az illető nemzetiséghez tartozók az adott haderőben szolgálhattak. Ez alól csupán a tárgyalt dokumentumban románként szereplő katonák képeznek kivételt (róluk a későbbiekben lesz szó).

A nemzetiségi táblázat adatainak hadseregek szerinti megoszlása

Központi hatalmak

Antant

Egyéb

Osztrákmagyar

796

Román

11

Szerb

3

magyar

794

Orosz

22

Olasz

2

osztrák

2

 

 

 

 

Német

121

 

 

 

 

Összesen

917

 

33

 

5

 

 

A már ismert adatok ilyetén módon történő csoportosítása egészen más képet nyújt a temetőről, mint a korábbi táblázat, ugyanis meglehetősen világosan megmutatja: nem annyira nemzetközi-, hanem sokkal inkább egy osztrák–magyar (egészen pontosan: magyar) temetővel van dolgunk, amelyben a szövetséges német hadsereg katonái külön parcellát kaptak, illetve ahová körülbelül 30–40 ellenséges katonát is eltemettek.

Az utóbbi kategórián belül – amint már jeleztük – fontos külön kitérnünk a román katonák számára. A táblázatba az 1928-as adatot vezettük be, azonban ezt semmilyen más forrás nem támasztja alá: amint láttuk, az áttemetési naplóban szereplő 7 román katonából 2 biztosan nem a román hadseregben szolgált, egy feltehetően orosz volt, a fennmaradó négy esetében pedig arra vonatkozóan, hogy mely ország hadseregében harcolva estek el, a vizsgált dokumentumokban nincs információ.

Az 1980-as években létrejött dokumentumok

Ez az a dokumentumcsoport, amely körül mindeddig a legtöbb félreértelmezés született. Amint Maria Bucur kutatásaiból tudjuk, az ide sorolt iratok egy olyan országos felmérés során keletkeztek, amire azt követően került sor, hogy a román hadsereg a nyolcvanas évek elején figyelmeztette Nicolae Ceaușescu diktátort: az Erdélyben található magyar háborús emlékművek veszélyt jelentenek a román államra nézve.[15] Az eddig nyilvánosságra hozott anyagból a következők tartoznak ebbe a kategóriába:

  1. az úzvölgyi temetőben eltemetett 19 román katona nevét tartalmazó, dátum nélküli dokumentumrészlet (Anexa 7);
  2. Poiana Uzuluinál elhantolt és később Comăneștire áttemetett 130 román katona névsorát tartalmazó, ugyancsak dátum nélküli lista (Anexa 8);
  3. egy 1985-ös műemlékfelmérő adatlappal együtt közzétett lista, amelyen az Úzvölgyben eltemetett 19 román katona nevéhez egyszerűen hozzátoldották a Comănești-en eltemetett 130 katona névsorát, azt a látszatot keltve, hogy tulajdonképpen 149 román hős sírja található az úzvölgyi temetőben (az így keletkezett listát legelőször 2019. május 8-án tették közzé a Cultul Eroilor Bacău – Hősök Kultusza, Bákó – nevű Facebook-oldalon);
  4. a temető 1988-ból származó nyilvántartási adatlapja (Fișa de evidență a cimitirului), amely szerint a temetőben 148 azonosított román katona sírja található (Anexa 5).

A felsoroltak közül talán a második dokumentum a legfontosabb, ez ugyanis arra a 130 román katonára vonatkozóan tartalmaz információkat, akik a Poiana Uzuluinál létrejött román katonai temetőben kerültek eltemetésre (ezek maradványait a két világháború között – feltehetőleg a Bákó megyében végrehajtott központosítás során – az ugyancsak Báró megyei Comăneștire szállították át). Az 1980-as években tulajdonképpen e 130 katona adatait használták fel arra, hogy az Úzvölgyben eltemetett román katonák számát mesterségesen felduzzasszák, mégpedig úgy, hogy a sírkertben nyugvó 19 román katona nevéhez hozzátoldották a Poiana Uzuluinál elhantoltak neveit, az így létrejött listáról pedig, amelyen így már 149 név szerepelt, egyszerűen kijelentették, hogy az úzvölgyi temető román hőseinek neveit tartalmazza (arról, hogy a temetőben nyugvók listáján miért 19 azonosított román katona szerepel a korábbi 7 vagy 8 helyett, a későbbiekben lesz szó). Ezzel a módszerrel készült a harmadik dokumentum, vagyis az az 1985-ös datálású lista is, amelyet egy nyugalmazott ezredes bocsátott a bákói Cultul Eroilor elnevezésű egyesület rendelkezésére, és amelyből a román katonák neveit a június 6-i avatási ceremónia és/vagy megemlékezés során felolvasták.

Mindez megmagyarázza a 130 névnyi többletet, azonban e forráscsoport kapcsán két olyan probléma is felmerül, amelyre az ONCE oldalán közzétett szöveg nem tér ki részletesebben. Ezek egyike arra a listára vonatkozik, amely az úzvölgyi temetőben elhantolt 19 azonosított román katona nevét tartalmazza, és amely kapcsán csak annyi kerül említésre, hogy a növekedést semmilyen forrás nem támasztja alá; a listán szereplő adatokkal ennél bővebben az ONCE-féle szöveg nem foglalkozik. Elhanyagol az említett elemzés egy másik lényeges kérdést is, amely a román katonák számának mesterséges felduzzasztásával kapcsolatos, jelesül azt, hogy az adatok átírása érintette-e valami módon a temetőben nyugvó más nemzetiségű katonák adatait. A következőkben e két kérdés tisztázására teszünk kísérletet.

A temetőben elhantolt 19 román katonára vonatkozó dokumentum

A szóban forgó dokumentum tulajdonképpen egy lista, amelyre 19 román katona neve és elhalálozási dátuma mellett a temetőben elhantolt ismeretlen román katonák, illetve az egyéb nemzetiségekhez tartozó katonák számát is rávezették. A mellékletet megnyitva azonnal látható, hogy valamilyen okból kifolyólag nem a teljes iratot, hanem ennek csupán egy részletét – körülbelül egy A4 oldal kétharmadát – hozták nyilvánosságra: ebből sem az nem derül ki, hogy a teljes dokumentum milyen céllal született, sem pedig az, hogy az említett adatokon kívül még mi szerepelhet benne. A listát szemügyre véve az is teljesen egyértelművé válik, hogy tulajdonképpen két különálló részből tevődik össze: míg az első tizenkét névnél az elhalálozás teljes dátumát – nap, hónap, év – kiírták, az utolsó hét név mellett már csak évszám olvasható. Ezúttal – rendhagyó módon – először a második csoportba tartozó neveket tekintjük át.

Ha e neveket összevetjük az áttemetési naplóba románként bevezetett katonák nevével, kiderül, hogy:

  1. öt név – Cosma Gheorghe, Grimu Mihai, Morduminechei Gheorghe, Roman Mihai és Rotaru Stan – mindkét dokumentumban szerepel;
  2. Horcic Mihai/Harcsik Mihály neve valamelyest megváltozott, így ő Horciucként került fel a listára;
  3. az áttemetési naplóban ugyancsak románként szereplő Lusin Filip nevét kihagyták, a helyére pedig egyszerűen beírták a Bogdan Ioan nevet.

Azt, hogy Lusin nevét miért nem vették át, nem tudni pontosan. Logikus magyarázatként az kínálkozna, hogy a lista összeállításához valami olyan forrást használhattak, amelyben a katona eleve sem románként szerepelt (mint már volt szó róla, a magyar hatóságok is oroszként azonosították), valószínűbbnek látszik azonban, hogy a furcsa név egyszerűen nem tetszett a listakészítőknek (vagy nem tűnt elég román hangzásúnak nekik). A dolog érdekessége, hogy a Bogdan Ioan nevet, amely a Lusiné helyett került a listára, szintén sikerült megtalálni az áttemetési naplóban, ahová még Bogdan Ianoș formában, egy magyarként azonosított katona neveként vezették be 16-os sorszámmal.

A listán szereplő másik csoportba az a tizenkét név tartozik, amelyek mellett alakulatuk száma, illetve az elhalálozás teljes dátuma szerepel. Ha a dátumokat összevetjük az Úz völgyében vívott harcok eseményeivel, úgy tűnhet, hogy több katona 1916. október 15. előtt, vagyis azt megelőzően esett el, hogy a térségben egyáltalán harcra került volna sor, ám valójában mindössze arról van szó, hogy Romániában az első világháború idején még a Julián-naptár volt használatban, amely mintegy 13 napot késett a Gergely-naptárhoz képest. Az említett dátumokat a megfelelő módon átalakítva egyértelművé válik, hogy a szóban forgó 12 katona nagyrészt az október 15–28. között vívott mozgóharcok során veszítette életét.

Az elhalálozási dátumok, összevetve a térségben vívott harcok fontosabb eseményeivel

Október 15.

Október 1517.

A 10. gyalogezred katonái átlépik a határt.

Elesett román katonák száma: 5

Október 1920.

Október 20.

A tízesek elfoglalják a Poiana Uzuluit.

Elesett román katonák száma: 4

Október 24.

Október 24.

A román csapatok átveszik a kezdeményezést.

Elesett román katonák száma: 1

Október 27-28.

 

A magyar csapatokat a román 4. vadászezred bevetésével a határig nyomják vissza.

 

November 2.

Állásharc.

November 2.

Elesett román katonák száma: 2

Ilyen kis számok alapján a veszteségi adatok elemzése fölösleges és értelmetlen feladat, mivel azonban jelen esetben éppen a számok képezik vita tárgyát, nézzük meg, milyen következtetések vonhatók le a korabeli beszámolókból az elesettekkel kapcsolatban. Román és magyar történészek egyaránt egyetértenek abban, hogy a térségben vívott harcok során a magyar csapatok október 15-én lépték át a román–magyar határt, 20-ig törtek előre, ezt követően egy rövid időre védelemre rendezkedtek be Poiana Uzului környékén, végül pedig visszaszorultak az akkori magyar–román határ közelébe. A listán szereplő katonák közül öten a magyarok előretörése, négyen pedig a Poiana Uzuluinál vívott harcok idején estek el. Ezek közül talán leginkább az első ötről lenne elképzelhető, hogy magyarok temették el őket, tudnunk kell azonban, hogy harcok nemcsak a völgyben zajlottak – itt tulajdonképpen elakadt a támadás –, hanem a környező magaslatokon is. Katonák és hadtörténészek számára közhelyszámba megy a megállapítás, hogy a harctér – egy sakktáblával ellentétben – ritkán áttekinthető, és ez különösen igaz ebben az esetben, ahol az ellenfelek gyakran igen nehéz, erdős terepen ütköztek össze egymással. Petrik Ernő százados, aki a miskolci 10. honvéd gyalogezred tábori újságjában 1917-ben több-kevesebb részletességgel beszámol a kezdeti időszak harcairól, az október 15-i összecsapások kapcsán például a következőket írja: „Beküldöttünk 13 oláh foglyot, hogy mennyi pusztult el nyomorultan, ki tudná azt? A mély sziklahasadékok némán őrzik a titkot...” Október 16-án így folytatódik a beszámoló: „Hogy milyen nagy volt a veszteségük [a románoké], tényleg nehéz megállapítani. A harc színhelyén a bozótban 80 hullát tudtunk megolvasni. [...] Ezenkívül sok súlyosan sebesült kétségbeesett hörgő nyögése jelzi, hogy a mélységben, a szakadékokban még egyesek élnek, aztán lassan elhallgatnak ők is.” Az aznapi harcokat követően a zászlóalj, amelyről szó van, biztosan nem temette el a halottakat a helyszínen, hiszen folytatniuk kellett az előretörést, és igen valószínű, hogy ezen a szakaszon erre a későbbiekben sem került sor, ugyanis a román csapatok, hogy visszavonulásukat fedezzék, felgyújtották maguk mögött az erdőt.[16] Az is szinte kizártnak tűnik, hogy az elesett ellenséges katonák közül bárkit is hátraszállítottak volna (az idézett szöveg is csak foglyok hátraküldéséről tesz említést), és hasonló volt a helyzet a tízesektől északra küzdő besztercebányai 16. honvéd gyalogezred vonalán is, ahol pontosan tudjuk, hogy a nehéz terepviszonyok miatt még a zsákmányolt fegyvereket és hadianyagot sem lehetett hátraküldeni.[17]

Október 20. után, vagyis azt követően, hogy a magyarok Poiana Uzuluinál védelemre rendezkedtek be, a románok pedig újabb és újabb ellentámadásokat indítottak ellenük, ennél is egyértelműbb a helyzet. Az október 21-én indított ellentámadásról például az 1919-ben kiadott 10-es honvéd naptárban a következőket olvashatjuk: „Az ellenség [...] egy gyorsan odavont dandárral ellentámadást kezd. A köd kedvez nekik. Tábori őrseinket visszavetve, szinte néhány száz lépésig meg tudják közelíteni a fővédelmi vonalat, itt azonban a felriasztott és készenlétben álló századok oly pusztító puska- és géppuskatűzzel fogadják az előnyomuló rajvonalakat, hogy azok megállnak.”[18] Amint az idézett szövegből is látható, a Poiana Uzului környékén zajló harcok során az ellenséges katonákat a magyar vonalaktól viszonylag jelentős távolságra is érhette halálos lövés, olyan terepen, amely soha nem került a magyar csapatok ellenőrzése alá, így az ott elesett katonákat sem temethették el ők. Végezetül nézzük meg, hogyan számol be egy román szerző az október 27–28-i sikeres román ellentámadásról, amely a határ közelébe vetette vissza a magyarokat: „A megvert ellenség rendezetlenül vonul vissza a teljes arcvonalon, nagyszámú halottat, számos foglyot és nagy mennyiségű hadianyagot hagyva hátra.”[19] Mindezek alapján kijelenthető tehát: nem tűnik túl hihetőnek, hogy a listán szereplő román katonákat, akik a kezdeti összecsapások során estek el, a magyar csapatok mögötti területen temették volna el, és ugyanez érvényes az állásharcok során életét vesztett két katonára is. Mivel ezek elhalálozási dátumát kivétel nélkül a Julián-naptár szerint jegyezték fel, szinte biztosra vehető, hogy temetésükről a román hatóságok gondoskodtak, neveiket pedig – akárcsak a Poiana Uzuluinál elhantolt bajtársaikét – szintén utólag írták hozzá az úzvölgyiek névsorához.

A számok

Amint az eddigiek alapján láthattuk, az úzvölgyi temetővel kapcsolatos dokumentumok egy részében a temetőben elhantoltak nevei mellett gyakran feltűnnek az itt nyugvó katonákra vonatkozó számadatok is. Ilyen típusú adatsorok, amelyek tulajdonképpen a temetőbeli katonák etnikai hovatartozására vagy állampolgárságára vonatkozóan tartalmaznak információkat, a következő dokumentumokban fordulnak elő:

  1. az 1928. január 18-i nemzetiségi táblázat;
  2. az 1936-os csendőrségi beszámoló;
  3. a 19 román katona nevét tartalmazó dokumentumrészlet;
  4. egy 1985-ös lista (eszerint 149 román hős sírja található az úzvölgyi temetőben);
  5. a temető 1988-ból származó nyilvántartási adatlapja.

A fentebbi dokumentumokat összehasonlítva egyértelműen kiderül, hogy míg az első és az utolsó három adatai között számos egyezést találunk, az 1936-os csendőrségi jelentés teljesen kilóg a sorból, az azonban a különbségek ellenére is kijelenthető: egy kivételével a felsorolásban szereplő összes dokumentum megbízhatóságát illetően merülnek fel kérdőjelek.

A csendőrségi jelentés leginkább abban különbözik a többi forrástól, hogy keletkezését szinte biztosan helyszíni adatfelvétel előzte meg, fontos azonban leszögeznünk, hogy egyrészt ezt nem erre felkészített szakemberek végezték, másrészt pedig maga a jelentés is tartalmaz olyan információkat, amelyek aláássák a benne szereplő adatok hitelességét. A szöveges részből például az derül ki, hogy a felmérést végző csendőrök a magas hó miatt a törött kereszteket nem számolták össze, és meglehetősen ellentmondásosak azok az információk is, amelyeket a sírfeliratokra vonatkozóan rögzítettek. Mint tudjuk, az 1926-1927-es centralizálás során a temetőben nyugvó katonák közül 159-et vagy 167-et névleg is azonosítottak, viszont a jelentés készítőinek csak két azonosított katona – egy orosz és egy magyar – sírjára sikerült rábukkanniuk. E két sírt minden logika szerint névvel ellátott síremléknek kellett volna jelölnie, a jelentés egy másik rubrikájában azonban az szerepel, hogy ilyen sír a temetőben nem volt, a kereszteken pedig csak „Egy román hős”, „Egy német hős”, illetve „Egy magyar hős” típusú feliratok szerepeltek. Végezetül összehasonlítottuk a jelentés adatait az 1928-as nemzetiségi táblázat adataival: a román és az olasz katonák számát kivéve szinte semmilyen más egyezést nem sikerült kimutatnunk.

Forrás: Nagy Háború Blog (nagyhaboru.blog.hu)

A szerző hadtörténész

 

[1] Ugyan Úzvölgy település csak 1920-tól tartozott Romániához, már 1918 végétől román ellenőrzés alá került.

[2] https://once.mapn.ro/pages/view/175 (Letöltve: 2019. 06. 20.)

[3] E dokumentumok egy részét a B1 román tévécsatorna már korábban is bemutatta – bár itt a helyes megfogalmazás az lenne, hogy tudósítottak a létezésükről: az általuk közzétett fotók túl gyenge minőségűek voltak ahhoz, hogy bármit ki lehetett volna olvasni belőlük.

[4] A hivatal nevét az üggyel foglalkozó újságcikkek szerzőinek többsége Hősök Emléke Országos Hivatalként fordította magyarra.

[5] Az említett rész az Istoricul Cimitirului Eroilor Valea Uzului – az Úzvölgyi Hősök Temetőjének története – címet viseli.

[6] A Cultul Eroilor Bacău – Hősök Emléke, Bákó – szervezet kapcsán fontos hangsúlyoznunk, hogy a névazonosság ellenére sem a temetőrendezést levezető „Cultul Eroilor” Társasághoz, sem pedig a mai állami hadisírgondozó hivatalhoz, az ONCE-hoz nincs köze. A név az Asociația Cultul Eroilor Regina Marina (ANCERM) – tehát egy egyesület – bákói szervezetét takarja, amely nem hivatalos szerv. Körülbelüli fordítása: A Hősök Emlékének Ápolására Létrehozott Mária Királyné Egyesület.

[7] A lista lelőhelye:

https://www.facebook.com/cultuleroilorbacau.bacau/posts/1152053194975316  (Letöltve: 2019. 06. 20.)

[9] A hadosztály gyalogságát a kassai 77. gyalogdandár (kassai 9., munkácsi 11. honvéd gyalogezred) és a miskolci 78. gyalogdandár (miskolci 10., besztercebányai 16. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 39. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 15. huszárezred 1., 2. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914. augusztus 9. és 1915. szeptember 25. között Hadfy Imre altábornagy, szeptember végétől Dáni Balázs vezérőrnagy, 1916 novemberétől Breit József altábornagy volt.

[10] A társaságot 1919-ben, „Mormintele Eroilor căzuți în Război” – a háborúban elesett hősök sírja – névvel hozták létre, 1927-ben pedig nevét Societatea „Cultul Eroilor”-ra – hősök kultusza társaságra – változtatták. Feladatai közé egyebek mellett a világháborúban elesett hősök földi maradványainak exhumálása, összegyűjtése és újratemetése tartozott. A társaság 1948-ig működött.

[11] Romania Eroica, IX. évf, 1. sz, január (1928), 14. old.

[13] Lásd: https://once.mapn.ro/app/webroot/fileslib/upload/files/Documentare/Valea%20Uzului/Anexa%203.pdf (letöltve 2019. 06. 15.)

[14] Az áttemetési napló arra vonatkozóan is tartalmaz adatokat, hogy a más nemzetiségű vagy állampolgárságú katonákat hová temették, e kérdésre azonban itt nem térünk ki külön. Kivételt csupán a románként azonosított katonák képeznek; róluk bővebben is lesz szó a későbbiek során.

[15] Az emlékműfelmérés kapcsán lásd Maria Bucur, Heroes and Victims, Bloomington and Indianapolis, 2009. 183–184 old.

[16] Petrik Ernő, „Harcaink az Úz völgyében.” Sassy Csaba (összeáll.) A volt m. kir. Miskolci 10. honvéd gyalogezred világháborús emlékalbuma (Ludvig István Könyvnyomdája, Miskolc, 1939), 151. old.

[17] Deseő Lajos, A M. Kir. Besztercebányai 16. Honvéd Gyalogezred története (Kiadja a volt ezred bajtársi szövetsége, Budapest, 1941), 286. old.

[18] Petrik Ernő, „A 10. ezred hősi harcai a világháború négy esztendeje alatt az orosz-román fronton.” 10-es honvéd naptár 1919 (Budapest, 1919), 57. old.)

[19] Constantin Kirițescu, Istoria războiului pentru întregirea României 1916-1919 [A Románia egységesítéséért vívott háború 1916-1919] (Editura Științtifică și Enciclopedică, București, 1989. Vol. I.), 403 old.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Juncker: nem nyitható újra a ...
Meghalt Sára Sándor, a nemzet művésze
Oscar-díj – Franciaország a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ