Durián
Vissza

Durián

Ötezernegyven. Ennyiszer ült vonatra, buszra, hogy munkába menjen. Naponta ingázik, tizenhét éve. És minden alkalommal, felírja a számot; 2002 november 15-e volt az egyes számú, a mai az ötezernegyvenedik. Jézusom, még leírni is több idő, mint egy másodperc. A lányától amúgy is azt tanulta, hogy úgy kell kitartani a három másodperc időt tornában, az ülőtartásnál például, hogy számolod: egy gombóc, két gombóc, három gombóc. Neki három gombóc leírni az ötezernegyvenet betűvel.

Legelső alkalommal is ilyen esős, nyálkás, kellemetlen időjárás volt, mint most. Kiváncsian, örömmel telve indult akkor munkába Vera; az időjárás nem érdekelte. Előbb buszra szállt, az vitte a vonatállomásra; onnan be a városba, majd besétált a klinikához. Most pénztáros a klinika melletti boltban. Ápolónőként kezdte, tíz évet húzott le a belgyógyászaton. Azt szokta mondani, négy életre elegendőt látott. Nagyon nehezen tud azokról az időkről mesélni. Sok levett vér, köpenyek suhogása, fehér klumpák csattogása, feldagadt bokák, ezek a képek jelennek meg előtte. A sok riadalom a betegek szemében, elfáradt orvosok, akik a személyzeti szobában a kanapéra rogynak. A 24 órás műszak után, ahogy viszik fel az adatokat a gépbe, minden lefagy. Kezdetben lelkes fiatal kollégák arca, akik pár hónap után belefáradnak az egészbe. A gyűlések, amikor az megoldandó probléma, hogy ha  nem fizet a kórház a szemétszállítóknak egy év elmaradás után, akkor rajtuk marad a szemét. Kínjukban azt találják ki: ha elszaporodnak az egerek az osztályon, behozzák a macskáikat. Mindenki nyer ezzel, és az életvezetési tanácsadó is büszke lehet, hogy ilyen remek ötletek pattannak ki az egészségügyben dolgozók fejéből. Ők aztán tudják, mi a teendő krízishelyzetben.

Pécel állomás következik: egy utas egy nagy indiai kendővel letakart állathordozóval (ketreccel) száll fel; ahogy a vonat elindul, a selyem kendő kicsit lecsúszik: egy aranyos fehér patkány dugja ki az orrát, szaglászik. A vonat fékez, a ketrecet szállítója elejti, ajtaja kinyílik, az állat meg kiugrik belőle, szalad a a folyóson végig, a székek között cikázik, majd ügyesen behúzódik egy ülés alá. Az utasok nem tudnak, mit kezdeni a helyzettel, sápítoznak, hüledeznek, a helyzet fokozódik, valaki meghúzza a vészféket. Vera eddig ezt az egész felfordulást  kívülről figyelte, napszemüvege sötét lencséi mögé bújva. Régóta nem vesz részt a vele együtt ingázók életében, mivel a 5.20-assal indul, és ahogy leül a székre, becsukja a szemét, és kikapcsol mindent. Nincs szüksége fülhallgatóra sem, van, hogy magában dalol, legtöbbször zongorázik, mint a híres zeneszerző, aki az osztályon feküdt heteken át félig lebénulva, de az ujjaival végig zongorázott.  A vele egy szobában fekvő betegek hallani vélték, ahogy dúdol is, trillázik; ő sokszor éjszakai műszak alatt a férfi ágyára féloldalasan ráfeküdt, és hallgatta a zongorázást.

Ahogy a vonat a vészfékezéstől nagyot rántva megáll, ő is előrebukik, beveri az orrát, vérzik. Nincs nála zsebkendő, megvárja, míg a szájáig lefolyik, aztán nyelvével benyalja. Kinyílik az ajtó, leszáll, és elindul észak-nyugat felé, ahogy a GPS mondaná. A kalauz utána kiabál, hogy megy a vonat, szálljon vissza, nem ér be nyitásra a boltba. Kezével int, hogy mehet a vonat nélküle, gyorsítja a lépteit, az erdő felé kanyarodik, most már fut, rohan, csak nehogy visszaforduljon. Susogó hangokat hall, de nem néz körbe, a napszemüvegét se veszi le. Igaz, már felkelt a nap, tiszta az idő. Egy kis tisztásra ér ki, de lehet, ez is erdő, csak gyérebben nőttek a fák. Hosszú a fű, tele sárga virággal, lerogy, hátára fekszik. Hangokat hall, női, vagy inkább lány nevetést, mint az orosz filmetűdben, amit egyszer látott, semmiről se szólt, csak réten futkosó lánykákról, akik pillangókat kergetnek, hosszú ruhájuk van, valaki a közeli házban zongorázik, az ő ujjai is zongorázni kezdenek, tapintja a füvet, finom, lágy zöld minden, a dallam erősödik, a sárga virágoknál tart, összemorzsol ujjai közt egy marék virágfejet, virágporos lesz minden körülötte; ezután jön a cerscendo, egyik lányka belenevet a fülébe, elhúz egy fűszálat a homlokán. Megpróbál felállni, de az egyre dagadó bokái nem engedik, kegyetlenség napi 12 órát a pénztár mögé állítatni az eladókat, állva gyorsabban halad a sor, Szilvi múlt héten össze is rogyott, ő vitt neki egy széket, egy félig törött hátút, aztán átvállalta Szilvi sorát, jött a sok vevő megállás nélkül, hosszú hétvége előtti őrület: pakolták a pultra a sok kiló sonkát, csirkemellet, 10 doboz tojást, 20 rekesz sört, a gép csak csipogott, Szilvi tekintete hálás volt. Ő meg érezte megint a lábában a bizsergő érzést, ahogy a sok hangya végigfut rajta, de csak a térdéig jutottak, hátha a nap végére nem jutnak feljebb, mert akkor lőttek kedves Vera az isztriai nyaralásnak, a tengerpartnak, ha nem lesz már lába, amin odamegy, mondta az üzemi orvos, amikor feldagadt lábait nézegette.

A világ legbüdösebb, de a legfinomabb, Ázsiából származó gyümölcse, a durián vanília ízű lehet, ezt képzeli, és erre összefut a nyál a szájában, most már feláll, a lányok bementek a házba, már nem zongorázik senki. Elindul visszafele a vonathoz, és azon gondolkozik, hol látott ő duriánt.

 


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Választójogi reformot sürget Iohannis
Dacian Cioloş volt kormányfő lesz a ...
Marton Évának ítélték a Kennedy Center ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Maradt a sötétség
  • Gulaş, paprikaş, ozosep
  • Nézőpontok
  • Véget érnek ma a középiskolás tanévzáró ...
  • „Egymás nélkül sötétben vagyunk…”