Drámai érzék

Leginkább az lep meg, hogy mennyire agresszívek a viták – sopánkodott egy uniós parlamenti képviselőnk, stúdióbeszélgetésen, miközben a háttérben a kormányépület előtt tüntető tömegről pörögtek a felvételek. Politikusunk, aki civilben jónevű színész, a disputák színvonalát és hangnemét tette szóvá, arcán a rökönnyel vegyes felháborodás előjeleivel. Az utóbbi hetek közhangulata valóban nem kedvez az érdembeli vitáknak, és példa rá a parlamentben lezajlott, tényleg filmbe illő replikák sora, például a bizalmatlansági indítvány leszavazásának napján. Ha nívót említek, azzal már elismerem, hogy volt valamilyen szint, de itt legfennebb a maximális apályról lehet szólni, és még ezt is eufemizmusnak érzem így utólag.

Valójában nem is ide akartam eljutni, hanem a vitakultúránk hiányára szánnék alább néhány bekezdést. Gondban vagyok, mert ahhoz, hogy stílusa, bejáratott szabályai legyenek a véleménycserének, az egymás meggyőzésének, alapjáratban magára a vitára lenne szükség. Még párbeszédben sem vagyunk erősek, nemhogy vita-témában bármilyen jelzőt is indokoltan használni lehetne. Ez meglátszik akár az olyan tévéműsorokban is, ahol hat-hét meghívott nyilvánul meg adott témában, többnyire aktuális kérdésre hegyezett fórumban. Műsorvezető legyen a talpán, akinek az adáskabinból súghatják a legötletesebb kérdéseket és pluszinfókat, mert egyszerűen nem jut szóhoz, arra koncentrál jobbára, hogy valamilyen formában mederben tartsa a beszélgetést. A parttalanul és igen rapszodikus hangerőváltakozással zajló tereferét, amelyben mindenki alig várja, hogy befurakodjon két szóközbe és darálhassa a magáét: így aztán gyakori, hogy egyszerre legalább hárman is beszélnek. A tévénéző, aki amúgy is csak odatévedt, mert éppen egy másik csatorna reklámzuhataga elől menekült, mihamarabb továbbvonul, mert ilyet lát a munkahelyén, utcán, akár odahaza is, és nem kívánja fokozni az élményeket.
De még az aránylag jól kordában tartható sajtóvita sem a régi (és itt egyéb viszonyítási támpont nem létezvén, a két világháború közti időszakra gondolok); ugyanolyan elánnal elérvelgetünk egymás mellett-ellen, mintha csak egy nagymonológot adnánk elő, ahol a vitapartner esetleg háttérzörejnek, hangeffektusnak ha beállhat: egyértelműen kiviláglik, hogy sem provokálni, sem visszavágni, sem vitát lezárni nem tanultunk meg. Retorikát ugyebár nem is oktattak, a hitszónokok egykori szereplését és verbális csörtéjét csak elszánt filológusok tudnák felidézni-lapozni, az uniós parlament vagy a brit törvényhozás üléseit pedig ritkán nézi bárki is az okulás passziójától hajtva.

Pedig ami előbbre visz, az a konfrontáció, ideák, ötletek, attitűdök és habitusok versengése, majdnem azt mertem leírni – nemes küzdelme. Önfegyelemből és a partner tiszteletéből, sportszerűségből kellene vizsgázni előbb, amolyan előkészítő osztályban, hogy eséllyel lépjen porondra a vita, mint eszköz, kifejezési és manipulációs eszköz, propaganda-tárunk egyik alapeleme. Konfliktusaink és válságaink attól is sajátosak, hogy a végletekig (s azon túl) feszített formában élik meg szereplőink a helyzetet – a rendezői példányt, ha épp van ilyen,  sutba vágva – kilépnek a színjátékból, már az sem érdekli őket, hogy közben a kellékesek már díszletet cseréltek, a közönség a büfében ődöng, és már nincs társ a szóáradatban a terem ismerősnek vélt akusztikáján kívül.
Egy olyan országban (társadalomban), ahol a konszenzusra törekvő modell nem egyéb, mint tankönyvbeli példa, nem árt beletörődni a vita fontosságának, funkciójának felismerésébe, és profi debattőrképzésbe vágni. Még ha gyakori, indokolatlan hatásszünetekkel is.