Dávid Gyula: 65 éve a világ a kicsi Magyarországra figyelt
Emlékmű a protestáns teológia udvarán
Emlékmű a protestáns teológia udvarán
Vissza

Dávid Gyula: 65 éve a világ a kicsi Magyarországra figyelt

„Hatvanöt év telt el azóta, hogy a világ reménységgel és aggodalommal a kicsi Magyarországra figyelt. Hatvanöt éve, hogy a magyar forradalom megrengette a magát örökkévalónak tartó kommunista világrendszert, s felszabadító hatással volt Európa más, a rendszer szorításában vergődő népeire, országaira is” – idézi fel a történéseket Dávid Gyula irodalomtörténész, akit többéves börtönbüntetésre ítéltek több száz társával együtt az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésért. Összefoglaló írásában Dávid Gyula az 1956-os események romániai, erdélyi vonatkozásait, annak hatását és következményeit tekinti át, s emlékezik mindazokra, akiket megérintett „a forradalom szele”. A járványhelyzet miatt október 23-án 16 órától a Mathias Rex Facebook-oldalán online követhetik a megemlékezést 56 hőseiről a kolozsvári sétatéri emlékműnél, 18 órától ökumenikus istentiszteletet tartanak a belvárosi unitárius templomban.

1956 Erdélyben – Romániában

(Áttekintés)

DÁVID GYULA

Mindjárt az elején meg kell indokolnom a kettős címet: a magyar forradalom akkor, 1956-ban nem csak az erdélyi magyarság köreiben hatott. S a forradalom leverését követő megtorlások sem csak bennünket érintettek. Hogy milyen módon és milyen mértékben, az alább következik.

Románia a sztálinizmus halálos öleléséből való kibontakozás, az „olvadás” éveiben hátrányban volt más „szocialista” országokkal szemben. Nálunk még ugyanaz a vezetőgarnitúra tartotta kezében a hatalmat, s a pártvezetés, bár tett a változás látszatát sugallni akaró gesztusokat, gondosan ügyelt arra, hogy ezek semmi érdemi dolgot ne érintsenek. Ezért volt a lelkeket felszabadító hatással nálunk a magyar forradalom.

Már a magyar forradalom kitörését megelőzően az irodalmi életben, a sajtóban a pártideológia egyeduralmával és a kézi vezérlésű pártirányítással szembeszegülő viták a megszokottnál szélesebb körben éreztették hatásukat. A kommunista ifjúsági szövetség mellett létrehozandó diákszövetség 1956 tavaszi–nyári előkészítése pedig alkalmat kínált az egyetemi ifjúságnak arra, hogy eleinte még csak az egyetemi életben, de aztán egyre inkább a romániai társadalom más vonatkozásaiban is az addigi rendszer megváltoztatását jelentő elgondolásoknak adjon nyilvános hangot. És különösen az erdélyi magyar ifjúságban nem lebecsülendő hatása volt annak is, hogy az útlevélrendszer megkönnyítésével 1956 nyarán lehetőségünk nyílott személyes kapcsolatokra is: magyarországi utazásokra, magyarországi diákcsoportok idelátogatására.

Mindezek együtt és egymásra hatva készítették elő azt a talajt, amelybe aztán a szókimondásban, a dolgok nevükön nevezésében jóval előttünk járó magyarországi viták magvai termékeny talajra találtak. Az „internacionalizmusra” nevelni próbált, nemzeti hagyományainktól az „internacionalizmus” nevében elidegeníteni próbált ifjúságunk kezdte felfedezni nemzeti múltunkat.

De a felszabadító hatás nem csak az ifjúságot érintette. Az erdélyi magyar értelmiség középnemzedékéből ezekben az években többen is megpróbálták végiggondolni az akkoriakat gyökeresen meghaladó rend politikai, gazdasági, társadalmi formáit, s a kelet-európai rend formáit és megoldásait végigtekintő tervezetek is születtek.

Így érkeztünk el 1956. október 23-ához.

A forradalom kirobbanásának hírére a román hatalom a szovjet propagandához csatlakozva, azt szajkózva, az első pillanattól kezdve a kapitalista rend visszaállítására irányuló „ellenforradalomnak” minősítette azt, ami Magyarországon kibontakozott, s megpróbálta „Erdély elrablásának” veszélyét elhinteni, főképp a román értelmiségi ifjúság körében. Amellett drasztikus intézkedéseket hozott: lezárta a határokat, megszigorította a levélcenzúrát, aktiválta az állambiztonsági szervek besúgóhálózatát. Ennek ellenére a szolidaritás – azt lehet mondani – általános volt, s az egész országra kiterjedtek a rendszerrel szembeni megnyilvánulások. Hogy ez a kiterjedés mekkora volt, az a róluk felső hatóságaiknak a magyar forradalom napjaiban beszámoló tartományi pártbizottsági jelentésekből derült ki, persze évtizedekkel később, amikor azokat a Ceauşescu-rendszer összeomlása után a kutatás nyilvánossá tehette.

A másik forrást a történet hitelesebb ismeretéhez az 1956–1964 közötti politikai perek szolgáltatják, amelyek a magyar forradalommal való szolidaritás vagy a forradalom felbátorító hatására megindult, kibontakozott szervezkedések felbukkanását és dimenzióit mutatják, „súlyosságukat” tekintve pedig a politikai perekben hozott ítéletek.

Hogy Románia-szinten már az 1956. decemberi első ítéletekkel kezdődően milyen méretű volt a megtorlás, arra nézve Stefano Bottoni adatait idézhetjük: ezek szerint 1956–1962 között több mint 28 000 letartóztatás történt, amelyekből csak 1956–1959 között közel 10 000 esetben hoztak ítéletet a területi katonai bíróságok.

A magunk summás számbavétele (a politikai elítéltek 2006-ban kiadott életrajzi adattára) alapján ehhez azt tehetjük hozzá, hogy az 1956–1965 között a katonai bíróságokon lefolytatott, kimondottan az 1956-os magyar forradalommal összefüggésbe hozható bírósági eljárások során csupán a legfontosabb 56 csoportban 672 személyt állítottak bíróság elé, ezek közül 14 személyt ítéltek halálra és végeztek ki, 35-re róttak ki életfogytiglani fegyházat, s a halálos és életfogytiglani ítéleteken felül közel 5000 év börtönt róttak ki a vádlottakra. És ezekben a számokban nincsenek benne az egyénileg vagy kisebb csoportokban elítéltek, akiket életrajzi adattárunk keretében 2006-ban próbáltunk meg név szerint is számba venni.


Dávid Gyula: „Célunk feleleveníteni a kortársak tudatában és nagy vonalaiban megismertetni az új nemzedékekkel azt, hogy mit jelentett a mi számunkra az 1956-os »tisztító vihar«”

S hogy még egy sokat mondó adatot iktassunk ide: az életrajzi adattárban számba vettek között 131 még kiskorú volt, s velük együtt közel 50 (egészen pontosan 49,34) százalék volt, aki az elítélésekor még nem töltötte be a 30 évet.

Az általános helyzetkép és az adatok után lássuk azonban az élő részleteket:

A magyar forradalommal szolidarizáló vagy annak eszmei hatásával kapcsolatba hozható ifjúsági szervezkedések jelentős része az egyetemi ifjúsághoz kapcsolódik: a kolozsvári képzőművészeti főiskolán épp a forradalom kirobbanásának másnapjára időzített, forró hangulatú diákszövetségi gyűlés, azt követően, október 29-én, a temesvári műegyetem hallgatóinak nagygyűlése, a kolozsvári magyar diákok néma tüntetése november 1-jén a Házsongárdi temetőben, a bukaresti egyetem diákjai által november 5-ére tervezett (de a kezdeményezők letartóztatása és a karhatalmi erők megjelenése miatt sikertelen) rokonszenvtüntetés, a Bolyai Tudományegyetem történelem–filológia kari diákszövetségi vezetőségének még november közepén is kinyilvánított ragaszkodása egyetemi reformtervezetükhöz, majd később újabb bukaresti, iaşi-i, brassói, kolozsvári román és német diákcsoportok bíróság elé állítása jelezte annak a felszabadító hatásnak a dimenzióit, amelyet – vérbe fojtása ellenére is – a magyar forradalom jelentett a romániai egyetemi ifjúság körében. Arról nem is beszélve, hogy amikor a hatalom 1959-ben elérkezettnek látta az 1946-ban létrehozott, „a nacionalizmus tűzfészkének” minősített Bolyai Tudományegyetem felszámolását, a megfelelő előkészítés érdekében a Bolyairól és a műegyetemről egy-egy, a kolozsvári protestáns teológiáról pedig három csoportot állítottak katonai bíróság elé, s az ellenük felsorakoztatott vádak közül nem hiányzott a magyar forradalommal való szolidaritás kinyilvánítása sem. A Varró János tanársegéd nevéhez kötött harmadik Bolyai-perben 5 személyt összesen 64 évre, a Soós Ferenc és Halmai Pál nevéhez kötődő perben a vád alá helyezett 8 személy közül kettőjüket előbb halálra, majd a másodfokú ítélettel életfogytiglanra ítélték, további 6-ot összesen 55 évre, a protestáns teológusok és tanárok négy csoportjában 27 személyt összesen 223 évre.

A középiskolás korú ifjúság számszerűségében is kiemelt helyet foglal el az 56-os magyar forradalom romániai hatásának és utókövetkezményeinek számbavétele során. Voltak olyan kis csoportok is, amelyek a közvetlen megsegítés lehetőségeit latolgatták, sőt két baróti kisdiák el is jutott – igaz, már csak a forradalom leverésének napjaira – Magyarországra. Ezen a szinten azonban a szervezkedések a legtöbb esetben mélyebb tartalommal – az ifjúság nemzettudatának erősítése és a nemzeti hagyományok ápolása céljával vagy azok szellemében – jöttek létre. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (SzIT), a Kossuth-kör és a Fehér Szarvasok, a Brassóból kiindult, a Homoród mentét és az egész Erdővidéket behálózó Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISz), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (SzVISz), a temesvári Bíbor Banda, a gyergyószentmiklósi Fekete Kéz, majd az Erdélyi Ifjak nevet viselő szervezetek, a csíkszeredai Puskás Attila tanár vagy a gyergyóújfalusi Erszényi Antal tanuló nevéhez kötött tanár-diák csoportok ellen lefolytatott perekben elítéltek száma 204 volt, akikre összesen 2026 évet rótt ki a bíróság. (Az évek számában nem szerepel az Erszényi-csoport, amelynek ítéleteit adattárunk összeállításakor nem ismertük.) Ezek a perek azonban részben már az önálló magyar iskolahálózat felszámolását készítették elő, s arra szolgáltak, hogy a magyar iskolahálózatban tanárt-diákot kellőleg megfélemlítve, az iskolaegyesítéseket hangulatilag biztosítsák.


Mátyás király szülőházának egykori lovagterme. 1956. október 24-én itt tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók, és másnap a Szekuritáté már le is tartóztatott közülük két magyar fiatalt

Természetesen a lakosság szélesebb köreiben sem voltak ritkák a magyar forradalom eseményei által a félelem nyomása alól felszabadítottaknak a rendszerrel vagy a helyi hatalommal szembeni megnyilvánulásai, akár egyéni, akár szervezettebb formában. Mindjárt 1956 forradalmi napjaiban kezdett szervezkedni a szovátai Kelemen Imre csoportja, amelyet már október 26–28-án letartóztattak, s 8 tagját összesen 54 évre ítélték. Ugyancsak korán, már 1956 novemberében felgöngyölítették a korábbi kezdeményezésű, Ioan Faliboga vezette, Marosvásárhely központú „Patria 7” fedőnevű román szervezetet, amelynek 60 letartóztatottja között három magyar is volt. 1957 februárjában került aztán sor a Nagybánya és Szatmár térségében – a vád szerint a szovjet katonai szállításokat kiszolgáló telefonvonalak megrongálására – szerveződő Popescu-csoport felgöngyölítésére, amelynek vezetőjét életfogytiglani fegyházra ítélték, a csoport hat tagjára pedig összesen 71 évet róttak ki. És 1957 novemberétől kezdődött meg a letartóztatása annak a – szintén Szatmárra és Máramarosra lokalizálható – Botos-csoportnak, amely a vádirat szerint „magyar mintára létrehozott”, 18 tagú „rendszerellenes szervezet” volt, s amelynek fővádlottját, Botos Józsefet első fokon halálra, majd másodfokon életfogytiglani fegyházra ítélték.

De nem kerülte el a forradalom leverését követő romániai „tisztogatás” a hadsereget sem. A még 1956 novemberében készített belső jelentés szerint a hadsereg kötelékében a magyar forradalommal kapcsolatos „kritikai megnyilvánulások” miatt nem kevesebb mint 644 katonai és polgári személyt tartottak számon.

Szovjetellenes kiáltvány megszerkesztésének vádjával került bíróság elé a bukaresti Katonai Akadémia több tisztje, s a magyar forradalom melletti megnyilatkozásért a hadsereg kötelékéhez tartozó, Tordán, Piteşti-en, Kolozsvárt, Szilágysomlyón és Tasnád­szántón szolgálatot teljesítő 7 magyar tiszt: Fazakas Viorel, Horváth Lajos, Lukács József, Molnár Mihály, Papp Géza, Szántó János és Török Mihály.

A román hadsereghez köthető legsúlyosabb akció azonban Teodor Mărgineanu, a borgóprundi alakulat hadnagya nevéhez kötődik, aki az alája rendelt tankos alakulatra számítva, a szamosújvári börtönben raboskodó politikai elítéltek kiszabadítására kezdett szervezkedni. Lebukásuk után őt halálra ítélték, és kivégezték, egy társát életfogytiglani fegyházra, két másik vádlottat pedig 15, illetve 10 évre ítélték.

Többeket ítéltek el röpcédula-terjesztés vádjával, így a marosvásárhelyi Molnár András nevéhez kötött háromtagú csoportot, az ugyancsak marosvásárhelyi Győrffy Istvánt és Bincsó Jánost, a gyergyószentmiklósi Laczkó Györgyöt. S ezen a téren kiemelendő a gyulakutai (Maros megye) Veress Sándor és társai akciója, akik a magyar forradalommal kapcsolatos hivatalos hazugságok megcáfolására kezdtek felvilágosító munkába levelezés útján; a csoport öt tagját ezért összesen 73 évre ítélték.

Az 1956-os magyar forradalommal összefüggő romániai események történetében külön fejezet illeti meg a Dobai-, a Szoboszlay-, a Fodor Pál- és a Sass Kálmán-pert, nemcsak a vád alá helyezettek és elítéltek nagy száma miatt, hanem az ügyek tartalmát és horderejét tekintve is.

Dobai István Kolozsvárt élő nemzetközi jogász évek munkájával Erdély területi megosztására dolgozott ki részletes (a történelmi, demográfiai és gazdasági szempontokat végigelemző) tervezetet, amelyet társaival a magyar forradalom leverése utáni időszakban a „magyar ügyet” tárgyaló ENSZ-bizottság elé kívánt terjeszteni. Szoboszlai Aladár, az Arad megyei pécskai római katolikus pap egy keresztényszocialista elvekre épülő párt létrehozására épített ki kapcsolatokat, s annak hatalomra juttatásában és egy osztrák–magyar–román konföderációban látta a térség országai közötti feszültségek megoldását. Fodor Pál Csíkszeredában élő mérnök a Dobaiéhoz hasonló elgondolást osztott meg barátaival, míg Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt teológusként kialakított svájci kapcsolataira alapozva és az ejtőernyősként települése határában földet ért Maléter Pál rejtegetése, majd a vele való kapcsolattartás alapján vádolták meg hazaárulással. Ebben a négy perben 102 személyt ítéltek el, közülük 12-t halálra, 19-et életfogytiglani fegyházra, a többieket pedig összesen 544 évre.


A magyar forradalommal szolidarizálva a kolozsvári egyetemi hallgatók a Házsongárdi temetőben tartottak néma tüntetést, koszorút helyeztek el Dsida Jenő sírboltjánál

Románia ekkoriban egyre zsúfoltabb börtöneiben általában is emberhez méltatlan körülmények uralkodtak, a politikai elítéltek számára ezenkívül különleges megszorítások is érvényben voltak: családjukkal, hozzátartozóikkal semmiféle kapcsolatot nem tarthattak. A levelezés teljesen meg volt tiltva, a csomagküldés is csak az 1960-at követő enyhülés időszakában vált lehetővé azok számára, akik a börtönökhöz tartozó gyárakban vagy a Duna-delta és a Brăilai Nagysziget munkatelepein – mezőgazdasági vagy földmunkán, nádkitermelésen, sokszor embertelen körülmények között dolgozva – normájukat teljesítették.

1959. augusztus 23-ától kezdve kisebb-nagyobb csoportok egyéni kegyelmi rendeletekkel szabadultak ugyan, de hogy ki és mikor került be egy-egy ilyen csoportba, azt sok külső körülmény magyarázhatta, tény az, hogy a szabadulás lehetőségének ez az állandó lebegtetése jó eszköz volt az állambiztonsági szerveknek arra, hogy a maguk besúgóhálózatát a gyenge vagy legyengült ellenálló képességű elítéltek soraiból bővítsék. Az általános közkegyelemre csak 1964 nyarán került sor, akkor is nemzetközi nyomásra.

A protestáns teológia udvarán lévő emlékmű felirata: „Az igazság szabadokká tesz titeket” (Ján 8,32)

Az 1956-os magyar forradalom leverése utáni romániai megtorlások számbavételét itt fel kell függesztenünk. A 15 évvel ezelőtt megjelent életrajzi adattár kibővítésére, az akkor hézagosan maradt adatok kiegészítésére azóta sem nyílt lehetőségünk, bár a katonai bíróságok iratanyaga és az egykori Szekuritáté által összeállított dossziék egy része az időközben létrehozott levéltár és intézmény, az AFDPR fennhatósága alá került, s elvileg kutatható. De talán ez a mostani – újabb kutatásokkal nyilván árnyalható, és adataiban esetleg sokszorosan bővíthető – áttekintés is képet ad arról, s alkalmat nyújt arra, amit magunk elé kitűztünk: feleleveníteni a kortársak tudatában, és nagy vonalaiban megismertetni az új nemzedékekkel azt, hogy mit jelentett számunkra az 1956-os „tisztító vihar”, amelyről az azt annak idején külföldi távolságból követő Albert Camus ezt írta:

„A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok az életüket adták, és soha, sehol – még közvetve – sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz nekünk méltónak lenni ennyi áldozathoz. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat…”

(Fotók: Rohonyi D. Iván)


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iskolai Covid-tesztek „kilóra” ...
Továbbra is sok a fiatal munkanélküli
Bepereli Romániát az EB: nem korlátozta ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ