Olvasóinkat kérdeztük múltról, jelenről, jövőről…
Egyensúlyt, józanságot, derűt!
Hegyi Réka pályázati ügyintéző, PR- és marketingasszisztens, színikritikus, háromgyermekes anyuka, a Kolozsvári Könyvklub néven megtalálható Facebook-oldal egyik kezelője: Nehéz megválaszolnom, hogy milyen volt számomra ez az év… Nagyon röviden: finomvegyes. Jó, hogy eddig nem betegedtünk meg, jó, hogy úgy-ahogy, a kisebb-nagyobb akadályok leküzdése után megoldódott valamilyen szinten az itthon tanulás és az itthonról dolgozás. Jó, hogy sikerült felújítani a lakásunkat, még ha nem is tökéletesen. Jó, hogy sok baráttal online is tudtunk tartalmasan kommunikálni. Vagy telefonon, sms-ezve tartottuk a kapcsolatot, de tartottuk! Jó, hogy a hétfő esti kvízek is átalakultak, és ugyanúgy, mint a karantén előtt, hozzájárultak ahhoz, hogy jól induljon a hetünk! Jó, hogy elég sokszor kiruccantunk a közeli erdők valamelyikébe és új ösvényeket és kirándulóhelyeket fedeztünk fel. Jó, hogy sikerült felpörgetni a könyvklubot, tartalmas beszélgetéseket moderáltunk és hályogkovács módjára hozzájárultunk ahhoz, hogy kicsit többen, kicsit jobbat olvassanak. Nagyon nagy öröm volt számomra az is, hogy sikerült példás civil összefogás részeként icipicit hozzájárulnom kicsi Noel gyógyulásához. Az év ugyanakkor telis-tele volt szomorúsággal, szorongással, elégedetlenséggel, mert nagyon nehéz elfogadni, hogy ilyen körülmények között csak ennyire futja: kevesebb találkozás, kevesebb aktív kikapcsolódás, korlátozások a pihenőszabadság eltöltésében, monitorra költözött színházfesztivál, maszkban végignézett mozifilmek stb. Hogy a globális felmelegedés már nem foglalkoztatja az emberiséget, pedig lám, december végén nem tudjuk, hogy még ősz van, vagy már tavasz… Hogy kamaszkorú gyermekeimmel nemcsak anyaként, hanem a pedagógusok képviselőjeként is konfliktushelyzetbe keveredtem. Hogy az itthonról végzett rugalmas munka néha azt jelentette, hogy este 9-kor is dolgozom, ha napközben nem voltam elég hatékony… Hogy a járvány és a ránk szakadó korlátozások sem tanítottak meg arra, hogy tisztelettel, türelmesen, megértően viszonyuljunk egymáshoz. Ha valamit kívánhatok jövőre, akkor ez lenne: egyensúlyt, józanságot, derűt. Tanuljunk meg ismét önfeledten kacagni és örülni annak, amink van!
Sosem dolgoztam olvasók nélküli könyvtárban
Beke Ibolya, a Kolozs megyei O. Goga Könyvtár könyvtárosa: Én eddig soha nem dolgoztam olvasók nélküli könyvtárban, mint a március–áprilisi karantén, leltár idején. Kétségtelenül ez volt eddig a legfurcsább évem könyvtárosként... Szerencsémre a karantén idején egy kisebb csoporttal az online térben tudtuk folytatni a magyar nyelvórákat (ezeken román anyanyelvű felnőttek vesznek részt) jó hangulatban, immár házi kedvenceink részvételével is. Azóta minden tevékenységünk az online térbe költözött. Jelenleg legkeresettebb tevékenységünk a Máté Erzsébet kolléganőm által kezdeményezett román társalgási klub. Az online térbe költözés hozadéka, hogy ebben a formában nem csak a kolozsvári gyerekek tudnak bekapcsolódni. Tavasz óta a könyvkölcsönzés soha nem szünetelt, a visszahozott könyveket fertőtlenítjük. Legnagyobb örömöm így év végén pedig az, hogy sikerül több mint 200 – általunk választott, olvasóink által keresett – címmel bővíteni a Magyar Sarok állományát. A megyei könyvtár már megvásárolta ezeket, jelenleg zajlik a katalogizálásuk! Anyukaként 2020 hozadéka, hogy az idén több időt tölthettem a fiammal. Többet beszélgetünk a nemsokára tizennégy évesemmel. Mivel kevesebb időt tud a kortársaival tölteni, kiskamaszom hajlandó velünk, szülőkkel is játszani, beszélgetni. Érdekes volt látni, hallani, ahogyan részt vesz a tanórákon: mikor és hogyan aktív az órán, hogyan kommunikál vagy hogyan lapít.
Csak félig tudott elkészülni az Erdélyi szabadságharc
Hover Zsolt magyargyerőmonostori református lelkész, újságíró, író: Egy buddhista szerzetes a semmi közepén zarándokolt, miközben valaki lóháton közeledett feléje. Olyan gyorsan vágtatott, hogy szinte eltaposta a zarándokot. A szerzetes félreugrott, és miközben feltápászkodott utánakiáltott: Hová rohansz ilyen eszeveszetten? A távolodó lovas ezt ordította vissza: „Nem tudom, kérdezd a lovat!”
Mielőtt a járvány elárasztotta az egész világot, mindannyian így éreztük magunkat. Annyira elszaladt velünk a ló, hogy nem tudtunk választ adni erre az egyszerű kérdésre: hova rohanunk? A vírus megálljt parancsolt nekünk, falak mögé zárt minket, és akkor azt hittük, hogy több időnk lesz magunkra, a családunkra és az igazán fontos dolgokra. A legtöbb ember életén azonban mit sem változtatott az új életforma. Tovább rohant mindenki, csak most maszkban vagy home office-ban.
Még év elején azt terveztem, hogy befejezem az Erdélyi szabadságharc című regényem, de sajnos mai napig csak a feléig jutottam. Az egyházi munkában azonban jelentős változások mentek végbe az utóbbi hónapokban. Alig három héttel a márciusi karantén előtt tartottam egy előadást ezzel a címmel: E-lelkész az okosegyházban. Beszéltem azokról az internetes platformokról, amelyekkel kiterjeszthetjük a lelkészi munkát, szó esett az istentiszteletek közvetítésének a módjairól is. A legtöbb lelkész – beleértve engem is – nehezen látta kivitelezhetőnek, hogy az istentiszteleteket élőben közvetítsük. Aztán jött a vesztegzár, és a közösségi oldalakat elárasztották az igehirdetések. Egy olyan kis gyülekezetben, mint a magyargyerőmonostori, ez pozitív hatással volt, hisz eljutott az ige olyan gyülekezeti tagokhoz is, akik külföldön élnek, vagy idősek, és nem tudnak kimozdulni otthonról.
Az elmúlt év azonban a vírus mellett még más terheket és nehézségeket is hozott magával minden családnak, ezért nagyon várja már mindenki, hogy véget érjen. Egy új dátum, egy megváltozott számjegy azonban nem biztos, hogy változást is hoz, hacsak belülről nem kezdünk el komolyabban odafigyelni az igazán fontos dolgokra. Nagyon imádkozom azért, hogy jobb legyen a következő év, de a legfontosabb, hogy ne engedjük semmilyen téren azt, hogy elszaladjon velünk az a bizonyos ló.
Kétségbeeséstől friss levegőig társasjátékkal
Tánczos Csilla, az Oxygame társasjátékbolt egyik alapítója: 2020 márciusában több mint egy hétig úgy nézett ki, hogy a leállt világban minden jövedelemforrás megszűnik számunkra. Felmértük a károkat. Elemeztük, melyik partnernél mekkora mennyiségű áru van, mit nem sikerült eddig értékesítenünk, és milyen pénzösszegek nem jönnek be többet soha. A helyzet kétségbeejtőnek nézett ki. A társasjátékos boltunk zárva, a játékraktárunk zárva (nagybani kereskedéssel is foglalkozunk), és a cég, ahol német nyelvet tanítok, mindenkit hazaküldött. Abban a pillanatban, amikor mindezeket elfogadtuk, elengedtük a bánatot és új lehetőségek után kutattunk, megnyíltak az ajtók. Friss levegő fújta át a cégünket és a családunkat is.
Boltocskánk zárva volt ugyan, de online működött minden tovább. Sőt jobban, mint eddig. Olyan jó volt látni, hogy az otthon rekedt családok kétségbeesve keresik a játékokat és a kirakósokat (puzzle), hiszen most végre valahára ismét van idő egymásra figyelni, együtt időt tölteni.
Mi is észrevettük a befelé fordulást kis családunkban. Minden percének örvendünk: együtt vagyunk. A gyerekek (13, 16 évesek) velünk töltötték a nyarat a hegyekben (két hónap a hegy tetején!), itthon, Kolozsváron együtt szervezzük a programokat, napközben kevesebb a rohanás, kevesebb a stressz. A gyerekek a karantén alatt végre olyan dolgokkal foglalkozhattak, amikről addig csak álmodtak. Műalkotások születtek, sokat olvastak, mindenki fejlesztette magát. Senki sem unatkozott, és sok év után először sikerült időben a húsvéti nagytakarítást is elvégezni.
Csodás évet hagyunk magunk mögött. Nehéz volt ugyan, de mindenki fejlődött. Megtanultunk megállni, újraszervezni, szelektíven olvasni a híreket, megtanultunk magunkra és egymásra még jobban odafigyelni és ami a legjobb, sikerült leküzdeni félelmünket. Ami nem működött, megváltunk tőle. Ami működik, alkalmazzuk és élvezzük. A legcsodálatosabb dolog az, amikor rájössz arra, hogy mid van és nem azzal foglalkozol, mi nincs, mi lett volna, ha...
Bekuckózások könyvekkel és teával
Domokos Boglárka Orsolya harmadéves bölcsész: Olyan évet hagyunk a hátunk mögött amely mindegyikünk számára megpróbáltatás volt. Felsorolhatnám itt nektek, hogy ennek ellenére is, mennyi csoda történt idén az életemben, amiért hálás vagyok, vagy hogy hány olyan pillanat volt, ami szerintem egyediként égett be a retinámba, de úgy érzem, hogy ez az év megtanított arra, hogy hogyan lehet és érdemes igazán örülni. A magam csendjében, a családom körében, szeretteimmel, megélve az apró örömök csodáit.
Igen, ki merem mondani, hogy ez az év tanított meg a legtöbb dologra, ami belülről meghatároz engem. Elkezdtem értékelni teljes mértékben a jelenben történő pillanatokat. Kevesebb idő szólt a vágyakozásról a jövőbeli események, dolgok iránt. Inkább örültem annak, hogy jelen pillanatban egészségesek vagyunk. Bár nehézséget okozott és okoz a múltban való időutazás, hiszen borzalmasan hiányzik a régi pörgős életem. Ugyanakkor ez volt az az év, amikor el kellett engednem az egyik legmeghatározóbb tulajdonságom, hogy mindig, mindent, alaposan előre megtervezek. Bármit elképzeltem, azt lemondták, átszervezték, áttették más időpontra. Szóval meg kellett tanulnom, hogy olyan terveket szőjek, amelyek rugalmasak, nem okoznak nagy fájdalmat, ha a forgatókönyvet újra kell írni, netalántán darabokra kell tépni. De az ilyen pillanatokat követték az elcsendesedések, a bekuckózások könyvekkel és teával. Végre elolvashattam olyan könyveket, amelyek nagyon rég vártak rám a polcon és amelyek kizökkentettek a valóságból. Ezért hálás vagyok értük, valamint a családomért, a barátaimért, akikkel ritkábban élőben, de kamerák előtt és postán küldött levelekkel, ajándékokkal tartottuk a kapcsolatot. Elmondhatom, hogy volt egy járvány és karantén, ami nem legyengített, hanem megerősített lélekben. Abban a reményben élek, hogy hamarosan meggyógyul a világ. Amilyen volt, olyan már biztosan nem lesz, de jobbá tehetjük, ha tanultunk belőle és elkezdünk figyelni és vigyázni egymásra!
Újratervezés
Kismihály Boglárka, az Erdélyi Kárpát-Egyesület Kolozsvár 1891 irodavezetője: A minap belebotlottam egy Facebook-bejegyzésbe, amely arról szólt, hogy ki milyen címet adna a 2020-as évnek, ha az egy fejezet lenne valamelyik könyvből. Nagy meglepetésemre a rengeteg negatív vagy pesszimista csengésű címötlet mellett nagyon derűlátóak is napvilágot láttak, ezért el is kezdtem gondolkodni azon, hogy én vajon miként értékelném a lassan mögöttünk hagyott zűrzavaros, bizonytalansággal teli évet. Ha választanom kellene a kommentekben felsorolt szellemes címek közül, nálam kétségkívül az Újratervezés lenne befutó, hiszen tömören összefoglalja azt az állapotot, amelybe oly sokan belekényszerültünk. Egyetemistákként az online térben kellett újraszerveznünk az órahallgatási és tanulási szokásainkat, a karantén bezártsága és a fizikai távolság miatt huszonévesekként teljesen át kellett értékelnünk baráti és családi kapcsolatainkat, munkahelyünkön pedig gyors alternatívákat kellett kidolgoznunk azért, hogy a korlátozások ne lehetetlenítsék el teljesen tevékenységünket. A kolozsvári EKE háza táján sem volt fenékig tejfel az idei év, hiszen legjelentősebb közösségi eseményeink, a teljesítménytúrák elmaradtak, a folyamatos bizonytalanság és a döntéshozó hatóságok következetlensége pedig még inkább megnehezítette az előre tervezést. Hozzá kellett szoknunk, hogy az utolsó utáni pillanatban is változhat a forgatókönyv, ezért megpróbáltuk kellően rugalmasan kezelni a túrák szervezését, esetenként pedig beindítottuk az újratervező gépezetünket. Mégis minden próbatétel ellenére azt kívánom magunknak, hogy ne féljünk a változástól, szelídítsük meg a bizonytalanság rémisztő szörnyetegét és legyünk eléggé rugalmasak az állandó újratervezéshez. Merjük elhinni, hogy 2021 sikeresebb év lesz, ha minden tőlünk telhetőt megteszünk.
Erősödjön a bizalom, a közösség, az egymásra figyelés!
Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, városi tanácsos: 2020 végén egyik szemem sír és a másik nevet. Felemás érzések keringenek bennem, mint gondolom mindenkiben. Furcsa és kiszámíthatatlan évet zárunk és talán hasonlóan kiszámíthatatlan évnek nézünk elébe.
Iskolaigazgatóként és tanárként nagy kihívás volt az új oktatási forma megtervezése és életbe léptetése. Különös kegyelem, hogy a kollégium a felújítási pályázat kapcsán számos modern taneszközzel is gazdagodott. Emiatt az eszközök nem jelentettek gondot sem diáknak, sem pedagógusnak, viszonylag hamar sikerült átállni. A legnagyobb gond a mai napig is az, hogy csupán online térben szocializálhatunk, diákok és tanárok egyaránt. Az elmúlt tanévben még megszervezhettük a szalagavatót, a hagyományos Bethlen-bált és a végzőseink ballagási ünnepségét is. Fantasztikus élmény volt mindannyiunknak, hogy az utóbbira is sor kerülhetett a kollégium udvarán.
Anyaként nagy élmény volt számomra a pandémia eleje. Hirtelen mindenki itthon volt és nagyon sokat lehettünk együtt, sok mindenre jutott idő. Lányunk kreativitása kibontakozott, verseskötete jelent meg, amelynek a bemutatójára aztán online térben került sor. Egyetemi hallgató fiunk ismét itthon lehetett hosszabb időre. Értékes időként éltük meg azt a periódust.
Aztán egyszer csak kiderült, hogy a nagy reményekkel elkezdett új tanév újra visszatér az online térbe és még mindig ott zajlik. Ekkor már felerősödött bennem az érzés, hogy nem átmeneti állapotról van szó. Tudatosodott bennem, hogy folyamatos újratervezésről szól a teljes év. Mindeközben tartanom kellett és kell a lelket a családomban, diákjaimban, kollégáimban, a szülőkben és magamban. Újabb feladatokat vállaltam. A helyhatósági választásokon önkormányzati tisztségre pályáztam. Az elkövetkezendő években Nagyenyed város önkormányzatában fogok tevékenykedni, remélem, a közösségem hasznára. A helyhatósági és parlamenti kampány során a város lakóinak felemás érzéseivel is találkozhattam.
A 2020-as év kapcsán a következő szavak, gondolatok, érzések keringenek bennem: félelem, bizalom, közösség, szabadidő, kreativitás, bizonytalanság, felelősség, várakozás, újratervezés, figyelem, átértékelés, gondviselés, kegyelem. Abban bízom, hogy 2021-ben erősödik a bizalom, a közösség, az egymásra figyelés és halványul a félelem, enyhül a bizonytalanság. Reménység szerint Isten kegyelméből olyan életet élhetünk, amely meggyőződésem, hogy sok mindenben más lesz, mint amit megszoktunk, de kiderülhet róla, hogy jobb. Bízzunk abban, hogy jobb lesz!
Sok a munka a pandémia alatt felnőtt „Covid-kutyákkal”
Dósa Gerő állatorvos, etológus: Sokkal több páciensünk volt idén, mint tavaly. Talán gyakrabban jártak ki kisállataikkal a tilalom alatt az emberek, így történhetett egy s más, ami orvosi ellátást igényel. Viselkedési problémák terén volt nagyon érdekes ez az év, megjelent a Covid-kutyaként emlegetett jelenség. A fiatal kutyákat érinti, akik a pandémia bezártsága alatt nőttek fel a családdal, a fejlődésükhöz szükséges nagyon sok inger kimaradt az életükből. Náluk rengeteg viselkedési probléma jelentkezik, az agyuk másképpen működik, mint rendes esetben kellene. Ugyanakkor a gazdák sok esetben rávetítik szorongásaikat a kutyákra, nem tudják kezelni ezt a helyzetet. Mivel nekünk (feleségével, Emesével együtt) a munkánk egyben a hobbink is, tulajdonképpen örömünkre szolgál a megnövekedett munkamennyiség. A kislányunkkal ez volt a legszebb időszak, sokkal több időt tölthettünk egymással, főleg az év első felében. Minden nap mentünk az erdőre, mezőre, sok mindent fedeztünk fel együtt. 2021-re azt kívánom magunknak, hogy legyünk egészségesek, a szabadságainkat hagyják meg nekünk és ne kényszerítsenek olyan dolgokra, amiket nem szeretünk.
Az otthonbeliekért is úgy aggódtam, mint sajátjaimért
Gál Jankó Erzsébet pszichológus, a zsoboki Bethesda Gyermekotthon tanára: Ez az év olyan volt számomra, hogy volt benne minden: örömben üröm, ürömben öröm, izgalom, mozgalom, csend, könnyek, hála és még sorolhatnám.
Szülőként, két Kolozsváron tanuló gyerek édesanyjaként bevallom, sok átvirrasztott éjszakám volt, aggódva, hogy gyermekeim kivel találkoznak, tudnak-e elég elővigyázatosak lenni, elkapják-e vagy sem a vírust, viszont ez aggodalmak közepette is mindennap erősnek kellett maradni, gyermekeimet szüntelen felvilágosítani, inteni, bátorítani. Ezen aggodalmakat tetőzte az online tanítás: fiam végzős egyetemistaként, lányom tizenegyedikesként, az előérettségi felmérés küszöbén – nem volt mindegy, hogy iskolában maradnak vagy online folytatják a tanulást. Ennek ellenére részt vehettem fiam online egyetemi ballagásán, sikerült eredményesen államvizsgáznia, felvételt nyernie a mesteri szakra – mind-mind örömteli pillanatok. S bár ősszel nagy örömünkre a 12. osztályosok saját tantermükben kezdhették tanulmányaikat, alig két hónap elteltével ismét itthon tanulásra kényszerültek, amely mind a mai napig lelkileg megviseli gyermekemet, bár próbálom érzelmileg is átsegíteni ezen a nehéz időszakon.
A Bethesda Gyermekotthonban tevékenykedő pszichológusként, immár 25 éve az intézet dolgozójaként volt részem kisebb-nagyobb kihívásokban a munkásságom során, de az ideihez hasonlóban mégsem. Hivatásomat az otthonban mindig úgy éltem meg, mint sokgyerekes (idén 35-40 gyermekes) felelős-szerető édesanya. A koronavírust illetően így talán hasonló aggodalmakat éltem át, mint otthon, aggódva amiatt, hogy gyermekeink megbetegedhetnek, de hála Istennek a helyzet mindig hozta a megoldást is. Néhány gyerek és munkatárs elkapta a vírust, de hamar ismét közöttünk lehettek tünetmentesen.
Emlékszem a pillanatra, amikor a gyermekotthon munkatársi közössége egyik napról a másikra két csoportra osztódva két hétre karanténba kellett vonuljon a gyermekotthonba. Akkor nehéz pillanatokat éltem át, nekem is szükségem volt bátorításra. Otthon hagyni a családot – nem volt egyszerű helyzet, ám most pozitív lelkülettel gondolok rá vissza, hiszen otthonról naponta megtapasztaltam a gondoskodást, bent jól összekovácsolódtunk a kollégákkal, a gyerekekkel pedig az esti közös társasjátékok, filmnézések, éneklések feledhetetlen élményként maradtak meg bennem. Pszichológusi munka talán több volt, mint máskor, gyermekeinket is nagyon megviselte a bezártság, szükség volt a rájuk való nagyobb odafigyelésre.
A zsoboki iskolában dolgozó tanárként sem voltam híján a kihívásoknak, a kiszámíthatatlanul változó helyzet, az új törvények, szabályok gyereket, pedagógust, szülőt megviseltek. Online vagy hagyományos tanítás, kihívásokkal tele vagy sem, számomra ez a tanév is örömteli, mert nagyon szeretem a tanítói hivatást, a gyermekekkel való mindennemű foglalkozást.
Tanítványaim karácsony közeledtével megkérdezték, mit kértem az angyaltól. Azt, hogy minél előbb érjen véget a járvány okozta felkavarodás, hogy egészségben találkozhassunk és együtt lehessünk. Most előre tekintve a rám köszönő évre nincs is más kívánságom, mint megtapasztalva a „mást”, hálát adva az örömökért, a nehéz pillanatokban érkező mennyei gondviselésért, értékelve az egészségünket, egymást, legyen részem sok-sok örömteli találkozásban, együttlétben, gyermeki vidámságokban, eredményes munkában, s egy sikeres érettségi boldogságában.
Ugye, Panna, visszaadod majd őket?
Boldizsár Zeyk Anna tanár, Négyen a nagyágyon rovatunk szerzője: 2020 elhozta egyik gyerekkori álmom valóra válását: lehetőségem nyílt sorozatban megörökíteni kis családunk nagy élményeit, a Négyen a nagyágyont, amely kisgyerekes családhoz illendően rendszeres rendszertelenséggel jelentkezik.
Bár én is, mint oly sokan, alig várom ennek a bűvös évnek a végét, kissé félek is 2021-től. Következik ugyanis a nagy visszatérés az iskolába, ahol tanítok – ami bizony gyökeresen megváltoztatja majd a mindennapok rutinját, a kötöttségek nélküli, délig lustálkodós, imádott reggeleinket. De mielőtt ezek a gondolatok árnyékolnák be az újévet, futottam egy gyors kört, hogy Matyi, Panna, Apa és Anya mit is vár a következő évtől.
Abban mindannyian egyetértünk, hogy sokkal több kirándulást, barátokkal való találkozást szeretnénk. Ez hiányzik leginkább. Matyi újabb kisautókat, amit ígéretéhez híven megoszt majd Pannával (ugye, Panna, visszaadod majd őket?). Apa egy nagy tank benzint, ami segít bepótolni az elmaradt autós utazásokat, én pedig forrón elfogyasztott reggeli kávékat, hiszti-, betegség- és bakalódásmentes napokat, átaludt éjszakákat kívánok magunknak és mindenkinek, aki hasonló hajóban evez, legyen igazi online-mentes ovi, no meg sok-sok feledhetetlen nagyágyas élmény, amiről beszámolhatok.
Panna egyelőre nem válaszolt a körkérdésre. Kacagva elszaladt, mint aki tudja, hogy komoly dolgokról beszélgetünk, amiből ő köszöni, nem kér.
Anya, akkor kívánhatok én Pannának is?
Kívánhatsz, Matyi.
Azt kívánom… azt… azt, hogy Panna is kapjon sok-sok kisautót, amit nekem ad, s én megosztom vele. És kérek még laskát is, Anya! És sajtot és csokiiiit. De azt nagyot!
A Jóisten tartson meg mindannyiunkat egészségben
„Jaj, drága, de jó, hogy hazakerültek” – fogadott sok szeretettel Kati néni, amikor valamelyik este bekopogtam hozzá. Szokásos helyén, az asztalnál ült, előtte a református énekeskönyv, az unokái fényképe. A kemencében pattogott a tűz, a szobában kellemes meleg, bár kint sem volt hideg. „Hát ugyebár nagydolog ez a járvány, hisz már hónapok óta alig jártam kint, éppen csak a kapuig, vagy az utcában sétáltam egy kicsit. Járványt ugyan még nem éltem meg, de egyéb nehézségeim bőven adódtak az életben. Nehéz sorsom volt, de most mindenem megvan” – mondta Kati néni.
Kati néni dédunokájával (fotó: Soós Attila)
Bartha Katalin Mérában született egy sokak számára emlékezetes napon, 1944. június 2-án, miközben több száz ember életét – köztük a kalotaszegi faluból származókét is – oltották ki az amerikai légitámadás nyomán lehulló bombák Kolozsváron. Amikor régi dolgokról beszélgetünk, mindig felemlegeti ezt a benne mély nyomot hagyó történetet. Alig múlt kétéves, amikor félárva maradt: édesapja balesetben életét vesztette. Később édesanyja, „Édes” újból férjhez ment, s így került Magyarvistába. Két gyermek édesanyja, három unokának és immár egy dédunokának örülhet.
– Már öreg vagyok ahhoz, hogy nem tudom, milyen nagy dolgot kívánjak. Már eltelt felettem az idő, én már mindenen túlmentem. Hála Istennek, a családom, a gyermekeim, az unokáim jól vannak, nemrég született egy kis dédunokám, akinek nagyon örvendek. Egyebet én már nincs mit kívánjak, minthogy a gyermekeimet őrizze meg a Jóisten, s adjon nekik egészséget. Annyit imádkozom értük, nehogy valami bajuk legyen. Nem miattam, hanem magukért, a családjukért, hiszen mindenkinek kedvesek az övéi. A Jóisten tartson meg mindannyiunkat, és mindannyiunk gyermekét. Hogy a fiatalságnak legyen megélhetése, és bízzanak a Jóistenben, mert benne kell bízni, de sokan nem bíznak. Én mindig bíztam és bízok benne, mert ő megsegít. És a Jóisten őrizzen meg attól, hogy háború legyen. Én személyesen a háborút nem éltem meg, mert akkor születtem, számomra csak emlék volt. Amiket elmesélt szegény Édes és a mamám, csak azt tudtam, mi fiatalok pedig feltaláltuk magunkat… A világon sincs nagyon, mit változtatni, mert azért eléggé megvan minden ahhoz képest, ami régebb volt. Ha van munkahely, és van hol dolgozni, már csak ez mindent megér. Legyen egészség, békesség, csend, ez a legfontosabb, én azt gondolom…
Kati nénivel megpróbáljuk felidézni a régi szilveszterek hangulatát is. „Amikor én fiatal voltam, a lányok és az asszonyok nem mentek szilveszterezni. Az óév utolsó napján 5 óra körül volt egy istentisztelet, utána egy kis tánc a kultúrotthonban, majd mindenki hazament. Akinek volt kedve, éjfélkor kiment a templomhoz. Ott a tiszteletes elmondott egy imát, imádkoztunk, énekeltünk. Szépen, csendben, ugye akkor nem volt ez a sok robbantás… A lelkész boldog új évet kívánt, és mindenki hazament, kivéve a férfiakat és a legényeket, akik általában összegyűltek valamelyik háznál. Akkor ez volt a szokás… Mi nem mehettünk, de nem is volt nekünk gondunk, hogy miért nem visznek magukkal… Szépen lefeküdtünk, hisz se televízió, se rádió nem volt… Aztán ők reggel hazajöttek, s lefeküdtek… Ha pedig bérúgtak, akkor kellett az ember bajlódjon velük.”
Az ünnepi menüről szólva, elmeséli, hogy akkoriban a töltött paprika, kocsonya, sült hús, kolbász, savanyú uborka volt a szilveszteri étel. „Ugye, az emberek karácsonyra vágtak disznót, így volt hús, kolbász… Akkor nem volt pezsgő, én legalábbis nem emlékszem erre. Csak bor, pálinka és ásványvíz. Még sör sem, ez is csak később kezdett bejönni… Képzelje el, bármilyen esemény volt, esküvő vagy keresztelő, kettőnek tettek egy tányérba, úgy ettünk. És nem voltunk betegek…”
Online előadás törpepapagáj helyett cirmossal
Kokoly Zsolt jogász, egyetemi adjunktus, Sapientia Tudományegyetem: Médiajogászként már hosszú ideje tanulmányozom az online formákat, különböző digitális szolgáltatásokat és szívesen kísérletezem is az újdonságokkal. Amikor azonban márciusban egyik napról a másikra „tokkal-vonóval” át kellett költözködni az online térbe, ez az életforma számomra is szinte ugyanolyan kihívást jelentett, mint egy diáknak. Felsorolni is sok, mennyi esemény maradt ki és el azóta, ugyanakkor élénken emlékszem a legelsőre, amelynél még rettenetesen szurkoltam, hogy hátha-hátha még belefér – a március 13-ai Beethoven szinesztéziás koncert lett volna a Filharmóniában… Visszaemlékszem arra is, hogy rövid vagy maximum közepes határidőkben számoltam: csak húsvét utánig húzzuk ki, csak május közepéig tartsunk ki, csak az egyetemi tanév végéig... Az otthonról lebonyolított online kurzusok számára alkalmas tér kialakítása kihívást jelentett: a törpepapagájok intenzív rikácsolással kívántak minden előadáshoz hozzászólni, ezért a ház ura, a cirmos macska területére kellett bevonulnom és őt ideiglenesen száműznöm – később azonban jó viselkedésére való tekintettel állandó hallgatója lehetett ő is személyiségi jogi kurzusaimnak.
Június közepén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy immár nem rövid és nem közepes, hanem elég hosszú távon kell számolni a digitális életformával, minden lehető alkalmat megragadtunk a számos kiesett családi, baráti, szakmai és tudományos események pótlására: a családi együttléteket kerthelyiségekbe költöztettük, utána lehetett várni a TIFF-et és a Kolozsvári Magyar Napokat, és a kollégákkal lassan őszi rendezvényeket tervezgettünk. A párommal még egy hét görögországi nyaralást is bevállaltunk Szkopelosz szigetén – a turisták szinte teljes hiánya nagyon érdekes élmény volt. Még egy-egy élő színházi és operai bemutató elcsípése is belefért ősszel, mielőtt október második felétől újra a virtualitás világába költöztünk át. Itt már pozitív online élmények is elkezdenek sorjázni: várakozáson felül jól sikerült egy digitális konferenciánk (amelyet offline ennyi előadó részvételével nagyon nehezen lehetett volna nyélbe ütni), streameltük a baráti sörözést, sikerült környezettudatosabban viselkednem, itthonról „kultúrát fogyasztanom”.
Ami 2020-ból szinte teljesen kimaradt és 2021-es terveimben kiemelt helyen szerepel, azok a kirándulások és az utazások. Furcsának tűnhet, de igazán élvezettel olvasni sem jutott sok időm. Így hát úti célok és könyvcímek várják betárazva 2021-et…
Szerkesztette: Kerekes Edit
(Borítókép: Olvasóinkkal egyetemben interjúalanyunk Zizi cicája is több szabadságot szeretne 2021-ben… / fotó: Kokoly Zsolt)
