Búcsú Orosz Lujzától

Búcsú Orosz Lujzától
Drága Lujzi! Levelet írok neked, mert a jól ismert telefonszámodat most már hiába hívom, többé nem fogsz a te sajátos hanghordozásoddal belehallózni, többé nem fogunk hosszú-hosszú perceken át beszélni, nevetni nagyokat, és ezután már hiába baktatnék fel a negyedik emeleti lakásodig és csengetnék, majd hiába várnék, hogy lassan odaérj az ajtóig, kinyisd, mert többé nem lehetséges, többé nem ölelhetjük meg egymást...

Többé nem fogok órákig az ágyad melletti fotelben ülni, és hallgatni téged, amint mesélsz, mesélsz, szép és fájdalmas életedről–pályádról, színházról, színészkollégákról, szeretett lányaidról, unokáidról, férjedről, akivel jóban-rosszban együtt voltatok hosszú éveken át, szüleidről, akikről mindig olyan nagy szeretettel meséltél. Valóságos történelemóra volt egy-egy ilyen találkozásunk, a te személyes emlékeiden és szüleid – a prágai születésű édesanyád és a szilágysági édesapád – történetén–szerelmén keresztül értettem meg az I. és II. Világháború eseményeit, borzalmait. A te emlékeiden keresztül ismertem meg a régi Kolozsvárt, a régi színházi életet. És nem fogok többé leckét kapni az életről, aminek – dacára az öregkor nehézségeinek–bajainak – minden percét méltósággal élted meg, irigylésre méltó derűvel és józansággal. És persze, lelki zuhanásokkal is, de ezt csak azok tudhatták-érzékelhették, akiket te beavattál ezekbe a mélységes titkokba, életed nehéz pillanataiba, az egyedüllét, a magány nyomasztó érzéseibe.

Sok évnyi együttléteink minden pillanatát őrzöm, a belőled áradó derű és életszeretet segített át sokszor engem is a saját problémáimon, pedig legtöbbször azért mentem hozzád, hogy téged támogassalak lelkileg, meghallgassam a te problémáidait, és ha tudok, segítsek átbillenni a nehéz pillanatokon. És mindig úgy jöttem el tőled, hogy az élet szép, érdemes élni, minden megoldódik, minden rossz történés azért van, hogy még erősebben kerüljünk ki azokból, és minden jó történés tovább erősítse a bizalmunkat az emberiségben (igen, ilyen nagy szavakkal élve).

Mennyit nevettünk mi együtt! A csodálnivaló derűdet csak a még csodálnivalóbb humorod és emberséged múlta felül, és mindezekhez társult a nagyszerű, átlagon felüli tehetséged, amellyel sikerült annyi, de annyi embert meghódítanod, hogy neved említésekor még hosszú évek múltán is felcsillant az emberek szeme, pedig akkor már „kikoptál” a színházi élet berkeiből.

És micsoda méltósággal hagytad el a pályát, másodszorra is. Először korai nyugdíjaztatásodkor, 51 évesen, amikor saját döntésed alapján ugyan, de mégiscsak valamiféle szorongattatás nyomán kérted társulati kötelékeid „eloldását”, hogy majd szabadon dönthess arról, milyen szerepet vállalsz el, ha felkérnek játszani. Nem kértek. Sokáig. Aztán szerencsére mégis, mert változott a helyzet, te pedig boldogan mentél. Sokunk örömére. És másodszor is volt erőd a visszavonulás mellett dönteni, sajnos ekkor már végérvényesen, de ezt is méltósággal tetted, pedig megszenvedtél érte, hányszor elbeszéltük ezt is ketten.

Életem végéig őrzöm magamban azoknak az együttléteknek a hangulatát, amelyek alatt a 2004-ben napvilágot látott „közös” könyvünk formálódott, az a Polis Kiadó által megjelentetett életinterjú kötet, amely egy nagyszerű, ihletett kezdeményezésnek köszönhetően örökre „könyvbe zárta” színészi pályádat. Hálát adok a sorsnak, de elsősorban neked, hogy engem választottál ki erre a feladatra!

Végeérhetetlen lehetne ez a levél, annyi minden köt hozzád, művészi és emberi mivoltodhoz. És a szerepeidet még meg sem említettem, hiszen a fontosakat szépen, sorjában „kibeszéltük” a könyvünkben, hiába is keresném most a megfelelő, elcsépelt vagy el nem csépelt jelzőket, többet úgysem tudnék mondani, mint ami ott napvilágot látott.

Úgyhogy, drága Lujzi, megírtam (búcsú)levelemet (pedig nem is vagyok én egy Szilágyi Erzsébet), persze, tudom, hogy nem olvashatod el, a könyvünket is én olvastam fel neked, mert egyre jobban gyengülő szemeid nem bírták az évek súlyát, később, komoly szembetegséged miatt, szinte teljesen elveszítetted a látásodat, de biztos vagyok benne, hogy valamelyik jó dikciójú színészkollégád felolvassa majd neked odafönt az égi társulatban. Mint ahogy abban is, hogy lelkünk találkozott szombat éjszaka, vagy te jártál nálam, vagy én nálad, mindenestre hajnali fél 5-kor aludtam csak el, talán épp akkor mentél el...Isten vezéreljen ezen az utolsó lélekutadon.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettelek, és barátodnak tekintettél. „Szeretlek, mámáé”, mindig így búcsúztál. Én is szeretlek, „mámáé”, jó utat, derűs találkozásokat a tieiddel.