Ezért ha most megkérdeznénk egy közalkalmazottat, hogy mennyire elégedett jövedelmével, nagy valószínűség szerint, legjobb esetben is azt válaszolná: „boldogulok, ahogy csak lehet”. Pedig én megkockáztatnám, hogy a közalkalmazottak egyre jobban élnek, és ez cseppet sem szégyellnivaló. Visszakézből kapnám azt az észrevételt, hogy mit jelent a jó, hiszen mire elég manapság egy ezereurós fizetés, amikor már autó és egyéb kényelmi kiadások nem számítanak luxusnak, így az ezer euróból is éppen hogy csak meg lehet élni. Nem is szeretnék vitatkozni ezzel az állásponttal, hiszen mindenkinek a helyzete egyedi, nehéz általános szabályokat megállapítani életvitelbeli, pénzgazdálkodási kérdésekben. Mindenki annyit költ, amennyit elsősorban megengedhet magának, másrészt arra költi, amit a legfontosabbnak tart.
De léteznek a statisztikák, amelyek megcáfolhatatlanul elárulnak egy bizonyos dinamikát. Ha a közalkalmazottak bérezését nézzük, akkor határozottan azt látjuk, hogy egyre jobban élnek. Az egészségügyben és az oktatásban dolgozók éppen március 1-től kaptak újabb jelentős béremelést, az orvosok esetében a növekedés akár a 170 százalékot is elérheti, de jószerével akadnak 50 százalékos jövedelememelések is. Az oktatásban átlagosan 20 százalékos fizetésemelést helyeztek kilátásba a kormányzati számítások. A két nagy ellátórendszerben dolgozók április elején kapják kézhez az új, nagyobb béreiket. Igazán akkor derül majd ki, hogy pontosan mennyi az annyi.
A statisztikák arra is rávilágítanak, hogy tavaly átlagban 20 százalékkal nőttek a bérek a közszférában, és 20 ezerrel nőtt a közalkalmazottak száma, elérve az 1,2 millió főt, bár egészen pontosan egyetlen intézmény sem tudja, hányan dolgoznak a közszférában, ami amolyan romániai sajátossággá kezd válni, miután a megnövekedett mobilitás, a közintézmények technológiai leszakadása következtében egyre kevesebb megbízható adatbázis akad.
Ezeknek a bérnövekedéseknek a fényében elég magabiztosan megállapíthatjuk, hogy a közalkalmazottak egyre jobban élnek, aminek csak örülhetünk, mert életszínvonal-növekedést jelent. A kormány nem rejti véka alá, hogy az egészségügy és az oktatás területén azért van szükség kimagasló béremelésre, mert meg kell állítani az orvosok elvándorlását. Azt hiszem, hogy ennek a célnak a legitimitását senki nem vitatja. Eddig minden szép és jó.
Egy nagy bökkenő van, hogy a béremelések mellett a kormány nem szól egy szót sem a minőségi mutatók bevezetéséről, a közalkalmazottak teljesítményének kiértékeléséről és méréséről. Ha ez ugyanis nem történik meg, akkor a szolgáltatások minősége sem fog javulni a közszférában, a hatékonyság továbbra is kívánni valót hagy maga után, nem beszélve arról, hogy minőségi mutatók nélkül nem fog kicserélődni a közalkalmazotti állomány sem. Mert az is egyértelmű, hogy az ott dolgozók egy része nem végez elfogadható minőségi munkát, márpedig értékelések, hatékonysági és kompetenciamérések nélkül nincs garancia arra, hogy legközelebb a lehető legjobb orvos keze alá kerülünk, vagy gyermekünket biztosan felkészült tanító néni vagy tanár fogja oktatni.
A béremelés fontos motivációs tényező lehetne azok számára is, akik elmentek itthonról, de befogadó országukban – főleg a társadalmi beilleszkedés szempontjából - nem találták meg helyüket, és szívesen hazatérnének, ha az itthoni bér elérné legalább az odakinti fizetés 50-60 százalékát. Ez lassan már nem tűnik lehetetlennek a közszférában vagy a versenyszféra bizonyos ágazataiban. De ahhoz, hogy ez az elképzelés a valóságban is működjön és megvalósuljon, nem elég csak mechanikusan emelni a béreket. Az elvárási szint emeléséről, a szolgáltatások minőségének javításáról és az ezzel óhatatlanul együtt járó személyzeti vonatkozásokról is beszélni kellene. Csakhogy a kormány senkit nem akar magára haragítani, a közalkalmazottakkal továbbra is kesztyűs kézzel bánik, hiszen így hűséges szavazóbázist remélhet magáénak.
A minőségi szempontok bevezetésének megspórolása könnyen odavezet, hogy a fenntarthatatlanságuk miatt amúgy is vitatott megemelt bérek nem hozzák meg a várva-várt minőségi áttörést, márpedig akkor semmi nem fog megvalósulni a tervezett társadalmi változásokból. Ha a béremelés nem hoz magával minőségi javulást, akkor szinte borítékolható, hogy hosszú távon nem lesz fenntartható, mert csak a jobb minőség teremtheti meg a bérek fenntarthatóságának alapját képező nagyobb termelékenységet, következésképpen a magasabb életszínvonalat.
