Békebéka

Villámvignetták

Békebéka
Olyanok, mint Kádárék, többé sosem lettek. Édesanyámék később Varróékkal is megbarátkoztak, ők is jártak ki sűrűn, de a gyerekek nálam sokkal kisebbek voltak, nem tudtunk annyira összeszokni, olyan lett az egész, mint nekem ez a különös igyekezetem, hogy mindenütt úgy focizzam, ahogy Kolozsváron és később Zilahon. Nem lehet, nem megy, abba kell hagyni az erőlködést, valamilyen más sportban kell elmerülni.

Mint ahogy ezt az egész sorozatot ezért írom, bár utólag jöttem rá, hogy ezért, illetve közben, ahogy írtam: hogy elengedjem az emlékeimet. Az enyémek lesznek ez után is, de a Visszaforgatáshoz képest is módosultak: már nincs bennük epe, csak szem. Végignézem az eddigi életemet, mintha nem is a magamét nézném, vagy mintha nem is én, egy nyugodtabb tekintettel.

Karácsonykor olyan karácsonyokra kellene emlékeznem, amilyenekben nem volt részem, ezt pedig nem tudom megtenni. A feszültség, amelyet gyerekkoromban belém neveltek, elkísér a mai napig. Életem egyik legnagyobb szerencséje, hogy egy olyan emberrel élek, aki szintén feszültségekben nőtt fel, bár jóval kegyetlenebbekben, és másként képzeli a békét, mint a legtöbben.
Karácsonykor azt kívánom, hogy mindenki a neki legjobb békében töltse az ünnepet!

Aki nem tud kamasz lenni

A kamaszkor merészségei akkor csaptak le ránk, amikor Carpați fără-t kezdtünk el szívni. A boltban vettük azzal, hogy a szüleinknek kell (akkor talán még édesapám is cigizett), vagy egyszerűen elcsórtuk. Felmentünk a kertbe, és elszívtuk, bár nem emlékszem, öcsém, aki öt évvel kisebb nálam, és még valóságos nebuló volt, hogy tarthatott velünk.

Egyszer aztán, amikor a cabanában ücsörögtünk szülőstül, reám hárult a feladat, hogy megvegyem a heti adagot. A cabana (azaz menedékház) a rövidebb Hunyad-Bikal útvonalon állt, meredek lejtő vezetett el tőle egy domboldal szélén a focipályáig, a focipályától pedig néhány száz méter a kertünkig.

Szóval ott maradtam. Ám a pincér addig ügyetlenkedett, addig forgolódott, amíg édesapám visszajött, hogy lássa, ugyan mit csinálok (már nem emlékszem, milyen ürüggyel maradtam ott). Én meg, aki soha nem voltam jó összeesküvő, eldobtam a csomag cigiket, méghozzá persze úgy, hogy észrevegye. Aztán azt hazudtam, hogy valamelyik fiúnak vettem, aki a pályán focizik, de akihez odamentem, az nem vállalta. Így buktam én le keservesen. Később Kinga azt mondta, a zoknimba kellett volna tennem, és ártatlanul megjelennem. De hát mondom, hogy soha nem lettem volna egy jó Martinovics Ignác.