Bartis Attila: Nem tudom, hogy „A vége” lesz-e a vége
Legújabb regényének román fordítását mutatták be Kolozsváron
Legújabb regényének román fordítását mutatták be Kolozsváron
Vissza

Bartis Attila: Nem tudom, hogy „A vége” lesz-e a vége

„Én nem tudok ennyi mindent a saját könyvemről” – mondta Bartis Attila legújabb könyve román nyelvű fordításának (A vége/Sfârşitul) keddi kolozsvári bemutatóján. A marosvásárhelyi születésű, még gyerekként Magyarországra áttelepült írót a kötet román változatának „szerzője”, Marius Tabacu és Ruxandra Cesereanu író, költő, irodalmár méltatta, faggatta népes közönség előtt.

(Fotó: Ruxandra Cesereanu, Bartis Attila és Marius Tabacu a könyvbemutatón)

Meglepetésszerűen ért a felismerés: az utóbbi években mennyire kikopott a köznyelvből a korábban olyan végzetesen kompromittált multikulturalitás kifejezés. És ez jó. Jó, mert talán már nem leszünk rosszul tőle, ha halljuk. Jó, mert így talán van rá esély, hogy a jelszósága mögé erőltetett nemlétező tartalomtól megszabaduljon, és közhelyiségét levetkőzve végre valóban azt jelenthesse, amit jelent. Kedden este valóságos multikulturális élmény volt Bartis Attila A vége című kötete román nyelvű fordításának bemutatója a szerző és Marius Tabacu fordító jelenlétében a Deák Ferenc utcai Librarium Book Cornerben. A magyar és román, túlnyomórészt fiatalokból álló, ötvennél biztosan több fős közönség előtt magyar és román nyelven zajlott a társalgás, és egyaránt felolvastak részleteket a magyar és a román nyelvű könyvből is. Magyarul, románul, egyazon térben.

A bohém eleganciával pusztán csak Valentinként bemutatkozó fiatal házigazda finoman remegő hangjában a lámpalázat véltem felismerni, amit alighanem az okozott, hogy bevallott rajongójaként személyesen köszöntheti egyik kedvenc kortárs magyar szerzőjét, Bartis Attilát, akit Valentin tréfás elismeréssel így mutatott be: egy kiváló fotós, aki szabadidejében ír. Azt már ki-ki továbbgondolhatta: ha ilyen különlegesen ütős szövegeket ír szabadidejében, „hobbiból”, mintegy mellékfoglalkozásként, micsodákat alkothat alapvető foglalkozásában, a fotózásban…

Elöljáróban mondjuk el azok kedvéért, akik esetleg még nem tudják: Bartis Attila az egyik legolvasottabb kortárs magyar szerző, bár 2015-ben megjelent A vége című regényére 14 évet kellett várnia az olvasóközönségnek. (Cserébe több mint 600 oldal a „kárpótlás”.) Első regénye, A séta 1995-ben jelent meg, a következő, A nyugalom 2001-ben. Egy évvel később Anyám, Kleopátra címmel drámát írt, ebből és A nyugalomból 2015-ben Radu Afrim rendezett azóta is nagy sikernek örvendő előadást a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulattal. Regényeit mintegy 25 nyelvre fordították, románra is. A három regény bizonyos értelemben sorozatot alkot.

Ruxandra Cesereanu a fordítás rendkívüli minőségét értékelte, úgy vélte, Marius Tabacunak sikerült az eredeti regény hangulatát is átmentenie a román változatba. Néha akár úgy is, hogy például a kredenc szót fonetikailag megőrizte. A fordítóval egyetértettek abban, hogy a regény fotografikus szerkezetű, az egyes fejezetek fényképalbumokként sorakoznak úgy, hogy végül egy filmet alkossanak. Marius Tabacu szerint nem is annyira a regény fotografikussága jelentős, hanem inkább a film szerkezeti felépítése, a montázs. Ruxandra Cesereanu pszichológiai regényként jellemezte a kötetet, amely nem a pszichoanalízis, hanem a pszichiátria vizein evez. A széthullás regényének nevezte, a közösség széthullása, a társadalom, a család, a személyiség, a pszichológiai széthullás tanúi lehetünk. Széthull a család, romjaira bomlik benne a magyarországi kommunizmus, elenyészik a fotográfia, amelynek rendkívül sok fajtájával találkozhatunk: vannak homályos fotók, egymásra exponált képek, mozgásban elkapott pillanatok, látható és láthatatlan képek stb.

A pszichológiai regény atyját említette Ruxandra Cesereanu, ám miközben Dosztojevszkij egyre fokozza a feszültséget, míg eljut a robbanó végkifejletig (őrület, gyilkosság), Bartis Attila lefelé halad, lebontja az aktuális helyzeteket, lélekállapotokat, egyfajta fordított piramist látunk, az elmezavar apró, zavaros állapotait.

– Ezt a könyvet olvasva új dolgokat tudsz meg magadról is. Ez a regény nem ökölcsapás az arcodba, hanem egy sokkal erőteljesebb, tompított ökölvívói arculcsapás, ahol nem is annyira az ütés maga kerül előtérbe, hanem sokkal inkább az ököl, a kéz a maga finom vérereivel – állapította meg Ruxandra Cesereanu.

– Nagyon szép és pontos, okos dolgok hangoztak el a könyvről. Ha most vizsgáznom kéne, elbuknék – reagált a méltatásra Bartis Attila. – Jobb lenne, ha a könyvbemutatón az író nem lenne jelen, mert amit mond, az kiábrándító. Amit egy külső szem, irodalmár meglát a szövegben, azt a szerző csak később látja meg. A fotografikusság nem előre eldöntött koncepció következménye. Ösztönösen lett fotografikus a szerkezet, nem tudatosan. Minden elemzés úgy szól, mintha sokkal nagyobb hangsúly lenne az elméleten, mint volt a szöveg megírásakor. Az írás folyamatának lényege, hogy egyben feltáró munka is, és az író maga sincs honnan tudja az elején, hogy mit fog találni, mit fog feltárni – mondta a szerző.

A vége főszereplőjében, Szabad Andrásban és a szerzőben sok a közös. Mindketten fotográfusok. Mind a főhős, mind a szerző apja politikai fogoly volt. Az író 1984-ben családjával áttelepült Magyarországra, a regényhős apjával vidékről Budapestre költözik. Adta hát magát a kérdés, mennyiben önéletrajzi jellegű a regény, illetve milyen mértékben beszélhetünk a szöveg kapcsán bizonyos mértékű önterápiáról.

– Nem nagyon illik egy szövegnek az autoterápiás voltáról beszélni… Elég nehéz elképzelni bármiféle alkotófolyamatot, ahol ez valahogyan ne következne be. Nem ez a kezdeti cél, de ettől a folyamat megtörténik, ám a külső kontroll végérvényesen hiányzik, nem tudnám, hol tartok ebben a folyamatban. Így arra sem válaszolhatnék, hogy A vége az utolsó történet-e.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Három terrortámadást akadályoztak meg ...
1989. december 17: 28 évvel ezelőtt ...
Leonardo Sini nyerte a Maestro Solti ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ