Barbárság, mint az életerő szinonimája

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Ifjú barbárok című előadásáról

Barbárság, mint az életerő szinonimája
Az előadás címe egyszerre vonzó, hiszen ifjúságot ígér, ugyanakkor vissza is rettent: barbárok? Nincs elég kegyetlenség, barbárság körülöttünk, ezt nézzük színpadon is, ezt a mintát kínálják nekünk példaként? Ha azonban továbbolvasunk, Bartók és Kodály nevét is felfedezzük a színlapon, felötlik az 1911-ben készült Allegro barbaro zongoradarab címe, futamai, majd kapcsolunk: ez mégiscsak ígéretes játék lehet, hiszen Bartók zongoradarabja zseniális, bár a szerző művészete kortársai számára nemegyszer értetlenséget, sőt megütközést okozott.

Bartók önmagát és művészetét is önironikusan jellemezte: a címet paródiának szánta, amely az előadás módja mellett arra is utal, hogy néhány kortársa barbárnak minősítette a zenéjét. Azóta egyértelművé vált, hogy ez a két és fél perces zongoradarab Bartók életművének, valamint a magyar és az egyetemes zenetörténetnek is egyik legjelentősebb alkotása. Párhuzamba állítható Sztravinszkij Tavaszi áldozatával nemcsak a hangzásvilág újdonsága, de a népi ihletettség szempontjából is.

Az „allegro barbaro” előadásmódot jelző szerzői utasításként azt jelenti, hogy erősen, gyorsan, „barbárosan” – korábban Charles-Valentin Alkan francia zeneszerző is használta már egyik etűdjének tempójelzéseként. A Bartók-mű később sokakat inspirált már a címével is: festők, írók, filmesek a „barbárt” egyfajta jelképként kezelték, a (modern) magyar kultúra egészére vonatkoztatva, ebben pedig a népzenekutatás, a fellelt népzenei anyagok jellemzői nagy szerepet játszottak. A képzőművészetben Korniss Dezső (1908–1982) és Vajda Lajos (1908–1941) Bartók és Kodály mintájára „formagyökereket” igyekezett találni. „Úgy képzeltem, hogy nekünk is, mint Bartóknak, formakutatásokat kell végeznünk” – írta Korniss. Jancsó Miklós 1979-ben rendezte meg a maga Allegro barbaróját: a 78 perces magyar történelmi drámában alkotótársa Hernádi Miklós volt, a film operatőre Kende János, főszereplői pedig Bujtor István, Balázsovits Lajos és Tarján Györgyi voltak.

Kolozsváron fiatal csapat látott munkához, hogy Ifjú barbárok címen olyan előadást hozzon létre, amely egyszerre tiszteleg Bartók és Kodály előtt, bemutatja barátságukat és munkájukat, ugyanakkor mai kontextusba ágyazza a történelmet, mindazt, amit e két jelentős személyiség kulturális kalandjairól tudni illik. Az előadásról még a részletek közlése előtt előrebocsátom: ifjúi lendület, jókedv, játékosság és huncutság buzog benne, amely nem ellentéte a komolyságnak és elmélyültségnek, az értékorientáltságnak és műveltségnek. A barbárság itt pozitív értelmet nyer, talán az életerő szinonimájának nevezném.

Gedő Zsolt és a Kodály Zoltánt alakító Szűcs Ervin

Az előadás Bartók Béla és Kodály Zoltán életéből inspirálódva Vecsei H. Miklós szövege és a társulat improvizációi alapján a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójaként készült, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. „Nem célunk Bartók és Kodály életét elmesélni, lehetetlen volna, egyáltalán nem célunk történetet mesélni vagy zenés darabot írni. Valójában céltalan, nem halad sehová, nem találtunk üzenetet vagy mondanivalót, nem lesznek főszereplők és tanulság sem lesz a végén, igyekszünk minél kevesebbet beszélni. Visszhangokat kerestünk, amik ma ugyanúgy szólhatnak, mint száz évvel ezelőtt” – fogalmazott korábban a rendező. A szerény vallomás kevesebbet mond, mint az előadás, amely tanulságot talán valóban nem akar kinyilatkoztatni, mégis számtalan, nem klasszikus értelemben vett tanulsággal távozik a néző.

A közönségnek ugyanakkor kiadós – messze nem üres – szórakozásban is része van, s a jóízű nevetés mellett pedig eltölti a büszkeség, hiszen a Tokos zenekar (Tókos Csongor Attila, Vajas Albert, Szép Gyula Bálint, Szakács Kristóf és Bálint Zsombor) jóvoltából felcsendül az a kincs is, amely a népzenénkben van. Abban a népzenében, amelyet Kodály és Bartók kezdett módszeresen feltérképezni, amelyet a táncház-mozgalom felfedezett és újra az élet részévé tett, és amely a néző füle hallatára válik életté – olyan életté, amelynek ő maga is részese. Ráadásul, nem is csak a füle hallatára: a táncosok (András Katalin-Bíborka, Lakatos Ágnes, Kacsó Nimród-Károly és Vincze-Pistuka Hunor) szerves jelenléte, cselekménybe-kapcsolódása révén a néző látja és átéli a zene és tánc élet- és kedvteremtő erejét.

A gyűjtőmunkáról Bartók így írt egy alkalommal: „Tévednek, akik azt hiszik, hogy a népdalgyűjtés valami rettentő fáradságos, lemondással, áldozattal járó munka volt. Ami engem illet, csak annyit mondhatok, hogy az idő, amit ilyen munkával töltöttem, életem legszebb része és ezt nem adnám oda semmi másért sem.” Ezt az érzést hozza az előadás is: nem valami ritka, vitrinben tartott, törékeny, féltve és elzártan őrzött régiség a népzene, hanem mai, alakuló, szórakoztató és egyben éltető, bőséges forrás.

Bartók Bélát a színpadon Imre Éva formálja meg

A jóízű jelenlét minden egyes szereplő játékán érződik, amit a rendező a ,,társulat-improvizáció” szókapcsolattal jelölt. A színészek csapatként kapcsolódnak egymáshoz, minden mozdulat, mondat a jókedvet sugározza, érezhető hogy nem „rájuk osztott” szerepeket játszanak, hanem egész valójukkal benne vannak, alkotják a játékot. Ez a jókedvű jelenlét ráragad a nézőre is, duzzad a „barbár”, áradó életerőtől és életörömtől, ezért fel sem tűnik az idő – annak ellenére, hogy az előadás bizony nem mondható rövidnek.

Kodály Zoltánt Szűcs Ervin jeleníti meg, Bartók Bélát pedig Imre Éva: mindkét színész alkatilag jó választás, remek szerepformálással hozzák karaktereikben a fiatal, lelkes, útját kereső zenészt, kultúrharcost és hétköznapi embert egyaránt. Imre Éva alakítását külön ki kell emelni, nemcsak azért, mert férfiszerepben látjuk, hanem mert kiválóan jeleníti meg az esendő, túlérzékeny alkotót, az előadás nagy részében ráadásul szavak nélkül, pusztán mozgással, gesztusokkal, mimikával – és a tekintetével. A már említett jókedv a több különböző szerepet játszó színészek – Váta Lóránd, Albert Csilla, Tőtszegi Zsuzsa, Gedő Zsolt, Farkas Loránd – alakításaiban is jól érzékelhető. Bodolai Balázs afféle mesélő, részben pedig Bartók hangja, ő adja meg a történet keretét, ő ágyazza kontextusba az egyes jeleneteket: térben elkülönül, a színpadon játszó társaságon kívül áll, de intenzív figyelme összeköti a színpadon zajló eseményekkel.

Az előadás konkrétan megfogalmazott, szájba rágott tanulságok nélkül szól egy korszakról, életérzésről, amely a törékeny és érzékeny Bartókot Amerikába sodorta, amely a népdalkutatókat a kritikák kereszttüzébe állította, de amely máig éltető forrás az utódok számára is.

(Az Ifjú barbárokat tavaly júliusban mutatta be a kolozsvári társulat. Az előadás díszlettervezője Csíki Csaba, jelmeztervezője Cs. Kiss Zsuzsanna, koreográfusa Berecz István, zenéjét Mester Dávid szerezte.)

Borítókép: Jelenet az Ifjú barbárok című előadásból. Fotók: Biró István