Bajor Andor-évforduló előtt – az emlékezés jegyében

Idén lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. Pedig micsoda sziporkákat olvashattunk volna tőle ez idő alatt, hiszen az elmúlt 26 év is bőven szolgáltatott volna témát egy-egy Bajor-féle jóízű szatírához. Sajnos, nem így történt.

„Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermesterA Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek.

A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Ezúttal két szatírát választottam, az Álom a Szamos partján az Erdélyi Könyv Egylet által 1992-ben megjelentetett Ima az üldözőkért című kötetben jelent meg,  az Utószó a világirodalomhoz pedig a 2000-ben kiadott Ütünk című kiaványban (Glória–Kriterion kiadó). (Köllő Katalin)

Álom a Szamos partján

Azt álmodtam, elzárták a Szamost egy óriási folyószerelő kulccsal, sokáig csavargatták, míg végül elállt, bár kicsit még csepegett, de azt is abbahagyta, mire jöttek a VízügyiFőbiztosok, akiknek írásos fölhatalmazásuk volt a Szamos visszavezetésére, a Szamos megnézte a pecsétes papírt, közömbösen, hűvös pillantással, elvégre is neki tökéletesen mindegy volt, így hát komótosan megindult visszafelé, egyáltalában nem sietett, vagyis a lónai híd irányába vette az útját, bár az volt a benyomása, hogy ezeket a tízemeletes betonkaszárnyákat látta már, csak amelyek jobb felől voltak, most bal felé kerültek, a bal felőliek pedig jobb felé, amit a Szamos avval magyarázott, hogy most visszafelé folyik, és ez igaz is volt, ebben magasabb, fölfoghatatlan szempontok érvényesültek, ami a folyót egyébként hidegen hagyta, lévén, hogy úgyis megkapja a széttaposott cipőket, a döglött kutyákat, a szakadt műanyag zacskókat, olajfejadagját, minimális benzinzjét, szemétporcióját, vagyis mindazt, ami szükséges egy sokoldalúan fejlett folyónak, ahhoz, hogy haladjon, előre vagy visszafelé, mert az irányra magának a folyónak nincs semmi befolyása, és különben is, kikhez folyamodhat egy folyó, mit akarhat a befolyásos emberek ellenében, akikkel szemben nem lehet folyni, mert megharagszanak a folyóra, és elveszik a nevét, kivágatják a part menti fákat, fölszántatják a medrét és beültetik baltacimmal, takarékosságból, vagy behintik sóval, bosszúból, a forrását pedig bedugják egy különlehes parafa dugóval, ami egykettőre kerül majd, Hondurasból, egy direkt erre a célra épített hajóval, ami eljön Hondurasból, fölúszik a havasokig, mert újra ásnak medret, és lesz a mederben víz, a vízben hajó, a hajóban pedig lesz egy különleges parafa dugó, amivel betömik a Szamos forrását, hogy legyen vége egyszer s mindenkorra ezeknek a zavaros áradatoknak, folyamatos bizonytalanságnak, zagyva cseppfolyós elemeknek, melyeket egy folyó a legfejlettebb tudomány számára folyamatosan képvisel, parafa dugót egyszer s mindenkorra, hogy hagyja abba a felelőtlen bugyogást, parafa dugót a tiszta forrás mocskos pofájába, csakis ez lehet a Szamos vagy inkább az egykori Szamos kérdésének végleges megoldása.

 

***

Utószó a világirodalomhoz

Amint önök látták és bizonyára olvasták, a világirodalom arról szól, hogy egy férfi és egy nő szereti egymást, de nem kelhetnek egybe a teljességgel embertelen és fölfoghatatlan körülmények miatt. Ezek a körülmények legkülönbözőbb természetűek, így például a fiú esetleg szegény, a leány gazdag, vagy megfordítva. Lehet éhínség, dögvész, háború, de ugyanilyen akadály az utazás, a helyben maradás, a reménytelenség, sőt a jólét. A férfi lehet herceg, betanítatlan munkás, katonatiszt, rabbinus, pilóta, kishivatalnok, igazgató, falusi gazda, állástalan favágó, orvos, kicsapott egyetemi hallgató vagy operaénekes. Mindez mellékes, mert a herceg csak a széken ül, mint egy szabólegény, a munkás örökké a gyáron kívül tartózkodik, és iszik, az állástalan favágó többnyire fát vág, az orvos senkit sem gyógyít, a kicsapott egyetemista tanul, az operaénekes pedig jelentős föllépésre készül ugyan, de sohasem énekel. Szándékosan kihagytam az utazókat, akik elmennek Celebeszbe, de szórakozottságukban körülutazzák a földet. Mások végigjárják a harmincéves háborút, Alaszkában az ezüstmajmok vadászterületeit, a Földközi-tengert, a poklot, az eszkimók jégkunyhó városait, a rulett-termeket, a fölismerhetetlen középkort, a pöcegödröket, a királyi udvarokat, a zöldemberkék világűri birodalmát, a tőzsdét, a közös gazdaság szervezésének útját, valamint egyéb helyeket. A nők általában helyben maradnak és az elviselhetetlen magány vagy a még elviselhetetlenebb családi élet őszíti leomló, gyönyörű hajukat.

A gyilkosságokat általában férfiak követik el, jól megfontolt érdekből vagy őrületükben. De gonosz tetteiken nincs áldás. A rablógyilkosok többnyire csak egy marék aprópénzt tudnak elemelni, az őrültek agya megvilágosodik, és fecsegni kezdenek rémtettükről. Annyi balszerencse üldözi őket, hogy amikor a kést atyjuk, nagybátyjuk vagy legjobb barátjuk szívébe döfik, mindig bejön a vízvezetékszerelő, vagy az elmaradt kapupénzért a házmester. Ilyenkor rendszerint a vízvezetékszerelő és a házmester bilincseli meg őket, mert az igazságszolgáltatási kellék véletlenül éppen a farzsebükben van.

– Újra szíven döfném! – kiáltja az ártalmatlanná tett gyilkos.

– Miért dugdosta előlem a két kiló rubinszámlapú zsebórákat?!

A férfiak nem mutatnak semmilyen megbánást, dacosan fölemelik fejüket, és csak annyit mondanak a megrendült vízvezetékszerelőnek:

– Hát akkor induljunk... Brown kapitány valószínűleg már vár bennünket!

A nők azonban nem vetemednek véres tettekre. Csak sírnak, szenvednek és a férjüket csalják.

Ők keveset isznak és alig vesznek részt a heroincsempészetben. Nem gyávaságból, mert ha a vámtiszt a csomagokhoz nyúl, összekarmolják az arcát.

– Hogy mer hozzányúlni egy hölgy csomagjához – sikoltják. Mire a vámos eltakarodik.

Azért nem csempésznek, mert nem fogják föl, mi a heroin. Ők ugyanis heroinák, nem kell ehhez kábítószer.

Szépek, magasak, szőkék, gyönyörű alakjuk van, mozdulatuk könnyed és magabiztos.

Szerelmükhöz az ablakon, a kéményen vagy a villanydróton szoktak bemászni.

– Jozefina! – kiált a férfi, nem vigyázol a híredre? A liften feljöhettél volna föltűnés nélkül...

– A villanydróton, kúszás közben kevésé vesznek észre.

És amint utóbb kiderül, tökéletesen igaza van. A liftben mindig fölbukkan egy aligazgató, pénztáros vagy a hölgy barátnője, aki találkozásukat, meghökkentő, de semmibe néző fölismerését öt perc múlva továbbfecsegi.

A két szerelmes kapcsolata mégsem boldog.

Van egy titkuk, amiről sohasem beszélnek.

Ugyanis más a szerelmük vagy a szórakozásuk. A férfi a titkárnőbe szerelmes, a leány a portásba, mert atyjára emlékezteti. Még rosszabb, ha a szórakozás jelenti a válaszfalat. A férfi ugyanis vérből szurkoló, a hölgy viszont szenvedélyes keresztrejtvényfejtő.

Ezután a kapcsolatuk annyira elbonyolódik, hogy a legfigyelmesebb és -lelkesebb olvasó sem érti meg.

A szakítás az állatkertben következik be. Itt a hölgy nem mozdul a pávián kifutójától, mert a majom egyik mély gyermekkori sérülésére, elfojtott komplexusára emlékezteti, a pávián ugyanis ül gazdag prémjében, , míg a sérült asszony gyermekkorában sokat állt a magasvasúton, bunda nélkül.

A férfival ugyanez a helyzet az oroszlánoknál.

Itt reádöbben, hogy ő nem sárga, és csak ritkán hagyták ordítani és bömbölni.

Itt lelki jelenségek zajlanak le, és a fiatal pár két fejezetben idézi föl gyermekkorát.

Csalódottan és egymásból kiábrándultan távoznak. Beszédük szaggatott.

Liána – szól a főkönyvelő, vagyis a férfi –, anyámnak volt egy teafőzője. De eltörött. Mind a teafőző, mind az anyám. Mondd, te miért nem mutattál soha szeretetet sem a teafőző, sem anyám iránt.

– Te talán kérdezted, miért nem mentem soha a nagybátyámmal Timbuktuba.

– Tudtam, hogy ez a helyzet – kacag, kacag keserűen Donald.

– Ha tudtad, miért nem mondtad – feleli Liána közönyösen.

Itt még következik egy fejezet a New York-i zsiráfvadászatról, a zsiráfok a felhőkarcolók liftaknájában laknak és úgy vadásszák a szerencsétlen állatokat, hogy a lift külső aljára vil­lanydrótokat szerelnek és ezek rácsüngenek az állatok szarvára.

Az egyik pozitív, a másik negatív töltésű. így aztán a zsiráfokat megkólintják.

– Isten veled – szól Liána, mire a férfi azt feleli:

– Jó, de ne kerülj a kezembe, amikor cápaszuronnyal vadászok. Mert becsületemre a hátadba vágom a villanyszigonyt.

További szóváltásra nem kerül sor, és evvel véget is ér a Nobel-díjas regény. Hogy tévedés ne történhessék, föl is tüntették miszerint:

Vége.

Az olvasó még sokat töpreng, minek van vége? A Nobel-díjnak, a szellemnek, a világirodalomnak?

Nem hiszi, hogy vége van.

A két fiatalnak még ki kell békülnie, föltehetően a liftben. Vagy kengurukra kell vadásznia az irodaház tetején.

De vége.

Az olvasó addig forgatja, értelmezi és találgatja a regényt, mígnem a hátsó borító lapján reáakad egy szövegtöredékre: A világhírű Nobel-díjas író leleplezi az amerikai nagytőkéseket, akik a liftaknában is kengurukra vadásznak profitszerzés közben.

Az író úgy tesz, mintha írása az élet lényegét tárná föl. A valóságban csak annyiban izgatja a lét, hogy abból él.

 

A rovat cikkei

Szeptember 30-án, tehát ma lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. A kerek évforduló jegyében január óta havonta közöltünk Bajor Andor életművéből egy-két írást, és íme, elérkeztünk az utolsó „fejezethez”. Ezúttal az 1975-ös Utunk Évkönyvben megjelent Nagyvárad című írást ajánljuk olvasóink figyelmébe.
KultSzínTér
Idén lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. Pedig micsoda sziporkákat olvashattunk volna tőle ez idő alatt, hiszen az elmúlt 26 év is bőven szolgáltatott volna témát egy-egy Bajor-féle jóízű szatírához. Sajnos, nem így történt. „Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek, hiába íródtak 1989 előtt.A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Ezúttal a 2000-ben megjelent Ütünk című kötetből válogattunk.
KultSzínTér