Az operaszínház ne legyen múzeum

TÓTHFALUSI HAJNAL

– Miért éppen Velencébe jelentkeztél a rendezői szakra?
– Mindenképpen az érdekelt, hogy az opera őshazájában a rendezésről mit tudnak. Kiemelném, hogy az egyetemen a klasszikus operajátszásnak az elemeit sajátítottuk el. Szövegközpontú volt az iskola, amelyben azt boncolgattuk, hogyan épül rá a zene a szövegre, hogyan egészíti ki a zene a szöveget, hogyan teszi teljessé, és ennek a kölcsönhatása miképp működik. Erről nagyon érdekes viták folynak ma Olaszországban.
– Az operával kapcsolatban nagyon sokszor felmerül az a kérdés, hogy hagyományos-e vagy korszerű, mint ahogy az is, mi a fontosabb a zene vagy a szöveg. Te melyik kategóriához tartozol?
– A hagyományos is tud korszerű lenni és a modern is lehet korszerűtlen. Én nem ebben látom az operaszínházak izgalmasságát! Ugyanúgy tudok élvezni egy modern rendezést, mint egy hagyományosat, hogyha az művészileg érvényes rendezés. Ha abban megszületik a dráma és katartikus élményt okoz. Én a tehetséges színházban hiszek, ami kellő nyitottsággal és érdeklődéssel, nézői befogadókészséggel megkülönböztethető a tehetségtelen színháztól. Az olyan színházban hiszek, ami hat, ami üzen, ami gondolatokat közvetít, s hogy ezen belül milyen fajta megoldások vannak, az természetesen mindenkinek az egyéni ízlésére van bízva. Ugyanakkor, ha elzárkózunk bizonyos dolgoktól, én emberi gyengeségnek tudom felróni. Az operaszínház ne legyen múzeum! Legyen mindig friss, dinamikus, indulatos és mindig közölni vágyó. Fontos, hogy sok mindent át tudjunk magunkon engedni, át tudjunk élni és el tudjunk rajta gondolkodni. A zene és a szöveg kapcsolatáról pedig azt jegyezném meg, hogy pusztán csak a nyelv korlátja, hogy a két szót nem lehet egyeszerre kimondani. Vagy egyszerűen csak annyit mondunk: opera. Mind a kettő egyaránt fontos. Ha nincs szöveg, akkor nem ér semmit a zene, ha nincs zene, akkor a szöveg önmagában nem adja azt a teljességet, amit egy zenés színház tud nyújtani.
– Ruzitska József operáját, a Béla futását 1822-ben mutatták be Kolozsváron. Orbán György Pikkó herczegének 2003-ben volt a premierje szintén Kolozsváron. Mi teszi aktuálissá a két művet?
– A remekművek mindig aktuálisak. Túl azon, hogy van egyfajta kultúrmissziója ennek a koprodukciónak a Magyar Állami Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera között, az a gondolat született, hogy vegyük elő és állítsuk színpadra az első magyar fennmaradt operát. Ruzitska József Béla futása című művét az idők folyamán többször átdolgozták, fiókba tették, aztán újra elővették. Az 1930-as évek óta nem volt színpadon. Ugyanakkor arra a döntésre jutottunk, hogy a Ruzitska mű mellett mutassuk be az igazán első magyar operát, aminek a zenéje elveszett ugyan, de a ránk maradt szövegkönyv alapján Orbán György írt belőle egy kortárs zeneművet. Nagyon érdekes párhuzamok vannak a két történet között. Tulajdonképpen mind a két opera-szüzsé központi eleme a hatalom és a magánélet konfrontációja. Zöldy Z. Gergely díszlet- és jelmeztervezővel olyan varázslatos látványvilágot igyekeztünk teremteni, amely teljesen egyveretűvé teszi a két művet. A vizuális koncepció köti össze a két történetet, így nem két gyökeresen eltérő két egyfelvonásos darabot fog látni a közönség.
– Az egyik próba szünetében egy érdekes felfedezésről beszéltél a két mű kapcsán...
– Így igaz! A Béla futása kora-romantikus, verbunkos alapú, magyaros zenéből ihletődő mű. Amikor elkezdődtek a próbák és behatóbban foglalkoztunk a zenével, a partitúrával, egyre több apró hasonlóságot véltünk felfedezni nemcsak  dramaturgiájában, hanem zenéjében is a Varázsfuvolával. Roppant érdekes pillanatai vannak magának a zenei szövetnek, amelyre többen egyszerre kaptuk fel a fejünket. A Pikkó herczeg pedig egy rendkívül izgalmas posztmodern melodikus zenei humorral, ötletekkel és hihetetlen mélységekkel, drámákkal átszőtt zenei anyag, amely szintén fantasztikus meglepetéseket rejtegetett a próbaidőszak során. Egészen elképesztő módon hitelesíti a történetnek azt a fajta átélhetőségét – és itt megint visszautalnék arra, hogy mi a fontosabb, a szöveg vagy a zene –, ami csak a szövegből nem biztos, hogy adekvát módon érkezik. A zene olyan sűrűségűvé teszi a szöveget és a drámát, ami mentén bátorságot, ihletet és energiát ad nekünk. Önmagáért beszél mindkét angyag, nemcsak kultúrtörténeti fontossága van, hanem katartikus két egyfelvonásost kap a közönség.
– Hogyan került repertoárra ennyi év után ismét a két darab?
– A Magyar Állami Operaház idén magyar évadot hirdetett, ennek jelentős eseménye a májusi operafesztivál Budapesten, amelynek keretében a magyar operarepertoárnak nagyon dokumentált, sokfelé üzenő keresztmetszetét szeretnénk nyújtani, mind a klasszikus, mind a kortárs, mind pedig az alternatív előadásokból. E koncepció mentén már több bemutatónk volt. A Kolozsvári Magyar Operával több éve működik együtt a Magyar Állami Operaház, így született az az ötlet, hogy mutassuk be közösen az első lépcsőfokot, ami a magyar operajátszásnak a kezdetét jelenti. Az volt a célunk, hogy mutassuk be az első fennmaradt magyar operát és az első magyar operát, ami nem maradt fenn, de Orbán Györgynek köszönhetően kortárs opera született belőle.
– A Kolozsvári Magyar Opera társulatával most dolgozol először. Milyen volt a közös munka?
– Csodálatos. Meg vagyok illetődve, főként a kolozsváriak művészetközpontú társulati együttléte miatt, amit hihetetlen módon tudok csodálni. Itt koncentrált jelenlét van a próbákon, nincs spórolás, mindenki szívvel-lélekkel dolgozik, és mindent kipróbálnak, amit csak lehet. Minden gesztus meg tud születni már a próbákon, mert elmélyülten dolgoznak, egymásra is figyelve. Ez nagyfokú művészi igényességet jelent, és én ezt a társulat minden tagjának köszönöm.