Az igazi nagyok
Vissza

Az igazi nagyok

Ó, megint egy évforduló, emlékezés, koszorúzás, nemzeti ünnep...? Megannyi unalmas és fölösleges időpocsékolás, mire jó ez az egész, minek és kinek kell? – hangzik el egyesek részéről a frappáns megállapítás. Mindez a gyakorlatban is egyre inkább megtapasztalható, hiszen egy-egy évfordulós megemlékezésre sokszor alig jönnek el néhányan, többnyire ugyanazok az arcok láthatók – főleg az idősebb nemzedékhez tartozók – szinte mindig (egyéb rendezvényeken is) és mindenütt.

Nagyon szomorú, hogy gyakran a szervezők, az előadók, esetleg a fellépő művészek többen vannak, mint maga a közönség, az érdeklődök, akikért nagyrészt történik az esemény. Hiszen miként is tudna az állandóan pörgő huszonegyedik századi földi halandó egy kis időt a múltra szakítani, amikor szerinte ennél sokkal, de sokkal fontosabb, izgalmasabb és érdekfeszítőbb dologgal töltheti ki jelenét, a mindennapjait? Mindemellett zúdul rá a rengeteg munkahelyi és otthoni feladat, a rengeteg halaszthatatlannak tűnő megbízatás, a megélhetésért, az anyagiakért, a pénzért folyó hajsza. A társadalom tagjainak zöme eszeveszettül rohan, mintha valaki hátulról korbáccsal hajtaná, s az egyén lassan odajut: a nap huszonnégy órája sem elegendő ahhoz, hogy a sok programnak és elvárásnak eleget tegyen. „Annyi a dolgom, hogy nem érem utol magam!” – hallatszik lépten-nyomon a panasz, ha éppenséggel sikerül öt perc erejéig megállni, és néhány szót váltani embertársainkkal. Miközben pedig egyre kevesebb időnk jut magunkra, szűkebb és tágabb környezetünkre, szóval egymásra, gyakran teljesen fölöslegesen órákat pocsékolunk el a közösségi oldalak böngészésével, mígnem egyszer meglepődve arra ébredünk, hogy lassan már nem is a saját, hanem a mások életét éljük egy virtuális világban. Hogyan is lehetne ilyen körülmények közepette egy percre megállni, kissé magunkba szállni, elcsendesedni, s visszapillantani elmúlt időkre, emlékezni elődeinkre és nagyjainkra, akik nélkül hontalanok és gyökértelenek lennénk…?

Merthogy így ősszel minden más mellett ismét ideje van hatványozottan az emlékezésnek, a tiszteletadásnak, a főhajtásnak. Hiszen október havához nem is egy, hanem több olyan történelmi évforduló kötődik, amelyekről a kommunizmus sötét éveiben nem lehetett, sőt tilos volt beszélni. Ott van például október 6. és az aradi tizenhárom, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hősei, akik nemzetiségüktől függetlenül életüket áldozták olyan elvekért és eszmékért, mint például a szabadság. Róluk Március 15-vel összefüggésben az elmúlt években többet hallhatunk, beszélhettünk, jóval kevesebbet viszont 1944 októberéről. Egész Erdély magyar ajkú lakossága ugyanis alaposan megszenvedte azt az őszt, amikor a fogságba esett katonák mellett több tízezer ártatlan civil polgárt hurcoltak el szovjet kényszermunkatáborokba. Közöttük volt az a mintegy ötezer kolozsvári, illetve hétszáz tordai magyar férfi is, akiket október derekán szedtek össze razziaszerűen a román hatóságok hathatós közreműködésével a térségbe bevonuló szovjetek, hogy „csak egy kis munkára” vigyék őket, de valójában deportálásuk mögött az etnikai tisztogatás és a bosszúhadjárat szándéka is állt. Ők az úgynevezett „málenkij robotosok”, akik közül nagyon sokan fiatalon a szovjet kényszermunkatáborokban pusztultak el szörnyű körülmények között. A legkevesebb tehát, amit tehetünk értük, hogy egy percig bár, de megemlékezünk róluk, bármennyire is fontosak és sürgősek a teendőink.

És ugyanígy gondolnunk kell 1956 anyaországi és erdélyi hőseire is, akik alig tizenkét évvel a ’44-es deportálási hullám után bátorkodtak azonosulni a forradalom és szabadságharc eszméivel, s életük kockáztatása árán is mertek harcolni a zsarnokság ellen. Példaértékű és gyönyörű az a szolidaritás, amelyet Erdély – beleértve Kolozsvár is – tanúsított az ’56-os magyarországi forradalom és szabadságharc iránt, ahogyan az „erdélyi srácok” – köztük román nemzetiségű fiatalok, lásd a temesvári egyetemistákat – kiálltak pesti sorstársaik mellett. Az anyaországban sokan szinte egyáltalán nem hallottak, ma sem sokat tudnak arról, hogyan is élte meg Erdély ötvenhatot, és hogy milyen durva megtorlásban részesült mindenki, aki egy kicsit is azonosult a magyarországiak szabadságvágyával. A koholt vádak alapján összefércelt kirakatperek nyomán Romániában tömegesen tartóztatták le kortól, nemtől és végzettségtől függetlenül az embereket több mint húszezret úgy, hogy Magyarországhoz képest itt egyetlen fegyver sem dördült el. Majd jött a valamivel több, mint tízezer ítélet, beleértve kivégzéseket is, a több éves politikai börtön, illetve kényszermunka a sok-sok megaláztatással, kínzással és embertelenséggel, amit szerencsés szabadulás esetén a Securitate folyamatos megfigyelése követett.

Mindannyian egytől-egyig csodálatos emberek voltak egy embertelen világban, amelybe a sors belekényszerítette őket, és amelyben élniük kellett. Következésképpen ne essen nehezünkre egy kis időt rájuk szánni, esetleg egy száll gyertyát meggyújtani az emlékükre. Az 1944-es deportálás és az 1956-os események több túlélőjével alkalmam nyílt elbeszélgetni az egykor történtekről, a szovjet lágerek és kommunista börtönök világáról, mindarról, amit ott láttak, tapasztaltak és átéltek. Amikor sokszor nyürrögünk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, hogy ez se só, az se jó, mindig borzalmasan megszégyellem magam, és felteszem magamnak a kérdést: vajon én mit tettem volna hasonló helyzetben? Ha csak egy kis löttyöt kapok ebédre, ha nincs meleg ruha és cipő, ha nincs puha ágytakaró, ha nincs gyógyszer, ha nincs kedves szó, ha nincs anyai ölelés, de van sok-sok fájdalom, szenvedés, megaláztatás, halál… Nyugodt szívvel mondom: nem idős bácsik holmi rablómeséjéről van szó, hanem magáról a kegyetlen valóságról, és igenis érdemes, kell, sőt muszáj rájuk, az idők tanúira figyelmet fordítani. Hiszen egyrészt ők számolhatnak be a leghitelesebben a történtekről, amelyek nélkül érthetetlen a jelenünk és nehezebben alakítható a jövőnk, másrészt pedig példájukból merítve, megtanulhatjuk, értékelni azt, amink van.

Úgy tűnik azonban, hogy sokszor a figyelem ennél sokkal jelentéktelenebb dolgokra irányul, és kevés érdeklődőt, fiatal arcot, szakmabelit, tanárt látni az ilyesfajta rendezvényeken, bár az is igaz, hogy az utóbbi években számos pozitív kezdeményezés történt ezen a téren. Valahogyan ki kellene használni a lehetőséget, amíg még köztünk vannak, meg kellene hallgatni őket, tanulni kellene tőlük, hiszen amit ők tudnak, az egyetlen történelem (tan)könyvben sem olvasható. Mert azok az emberek az igazi nagyok, a követendő példaképek, akik a legnehebb időkben is képesek voltak megőrizni egyenes gerincüket és tisztességüket, s a legszörnyűbb körülmények között is becsülettel helyt tudtak állni. És meg kellene köszönni nekik a példát. Vajon képesek vagyunk erre?

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Alkotmánybíróság: a korrupcióellenes ...
A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, ...
Megbukott az ellenzék bizalmatlansági ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ