Az erdélyi régészet krónikása
Vincze Zoltán emlékére
Vincze Zoltán emlékére
Vissza

Az erdélyi régészet krónikása

Életének 78. évében, hosszú szenvedés után elhunyt Vincze Zoltán nyugalmazott történelemtanár, történész, az erdélyi régészettörténeti kutatások doyenje és az erdélyi magyarságtörténeti oktatás egyik megreformálója. A tanítványai és tisztelői által csak Vincze tanár úrként ismert egykori pedagógus és régészettörténész szellemi hagyatékáról és monumentális művéről valószínűleg sok munka fog még születni. Tisztünk ebben a korai, gyászos órában csak annyi, hogy az ókoriak által olyannyira miszticizált elmúlás iránti alázattal emlékezzünk a pedagógusra és történészre, aki közelebb hozta az erdélyi olvasókhoz az erdélyi régészet aranykorát és neves kutatóit.

Vincze Zoltán 1940. november 27-én született Bánffyhunyadon. A kolozsvári 7-es sz. Középiskolában (az egykori Unitárius Kollégiumban) érettségizett 1957-ben, majd az akkor már egyesített Babes-Bolyai Tudományegyetem Történettudományi Karán szerzett régészetből oklevelet 1962-ben. Tanárai között ott találjuk Erdély egyetlen ókortörténészét, Bodor Andrást és az erdélyi magyar régészeti iskola 1945 és 1990 közötti időszakának mondhatni életben tartóját, Ferenczi Istvánt, akikre Vincze tanár úr számos alkalommal hálával és mesterekhez illő tisztelettel gondolt. Egyetemi tanulmányai után történelmet tanított Széken, Torockón, Székelykocsárdon, majd 1979 után Kolozsváron, ahol 2001-ig tartó nyugdíjazásáig a Báthory István Elméleti Líceum történelemtanára volt. Generációk egész sorát szeretette meg a múlt eseményeivel, oktatói, pedagógusi munkáján túl kiemelkedő szerepet vállalt az erdélyi magyarságtörténeti közoktatás elindításában is. 1999-ben László Lászlóval közösen írta meg azt a magyarságtörténeti tankönyvet, amelyet több mint két évtizeden át használtak Erdély szinte minden magyar nyelvű iskolájában. Jómagam is abból, a sárga fotókkal tarkított kötetből ismertem meg a magyarság történetének főbb eseményeit, anélkül persze, hogy tudjam: később a szerzővel hosszasan fogok majd beszélgetni a kolozsvári Egyetemi Könyvtár folyosóin régészetről, ókorról és az erdélyi régészet nagyjairól.

Vincze Zoltán, „a tanár úr” ugyanis nemcsak oktató, pedagógus volt, hanem szenvedélyes kutató is. Már az 1960-as évektől kezdve rendszeresen közölt ismeretterjesztő, tudományos cikkeket Kolozsvár és Erdély jelentős folyóirataiban, ezeknek szisztematikus feldolgozása és egy válogatott kötetben történő közlése remélhetőleg a hálás utókor egyik kiemelt feladata lesz.  Ám az 1990-es évektől kezdve, különösen az erdélyi régészettörténet kötötte le. Egy olyan téma, amellyel előtte nagyon kevesen foglalkoztak, legfeljebb érintőlegesen Torma Zsófia, az első erdélyi régésznő vagy néhány nagyobb magyar régész nekrológjának összeállítói.

Vincze Zoltán volt az első – jóval a most már külön mozgalommá, tudományággá lett régészettörténeti kutatás előtt – aki az erdélyi régészoktatás történetét szisztematikusan kutatta. Tanulmányaiban számos neves személyiséggel, többek között Pósta Bélával, a dualizmus kori erdélyi régészeti iskola megalapítójával, Gyarmathy Zsigánéval az Erdélyi Múzeum Egyesület régiségtárának egyik fő mecénásával, Buday Árpáddal, Létay Balázzsal, Kovács Istvánnal, Roska Mártonnal és egykori tanárával, Ferenczi Istvánnal is. Vincze Zoltán számos nagyobb tanulmányában foglalkozott az Erdélyi Múzeum Egyesület Érem és Régiségtárának történetével is. Nemcsak az eredeti forrásokat, leltári könyveket, levéltári adatokat gyűjtötte egybe, hanem azokat történelmi keretben, valódi krónikásként értelmezte. Régészettörténeti munkásságának összefoglalója az a 2014-ben az EME Kiadója által kiadott monumentális kötete, amely a Pósta Béla régészeti iskola (1899-1919) történetét foglalja össze több mint 800 oldalban. A kötet több szempontból paradigmatikus: nemcsak felülmúlhatatlan összefoglalója az erdélyi régészeti oktatás és kutatások aranykorának és Pósta Béla szakmai életútjának, de ugyanakkor alapköve is annak a régészettörténeti kutatási hullámnak, amely Vincze tanár úr munkásságával indult és ma már számos kutatót tudhat magáénak. Munkái között találjuk Pósta Béla összefoglalóját az Érem és Régiségtár történetéről, amelyet nagy gonddal szerkesztett és adott ki. 2003-ban kötetet írt a Farkas utca műemlékeiről és művelődéstörténetéről is. Tudományos munkásságát az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László díjjal, az Erdélyi Múzeum Egyesület 2013-ban Mikó Imre Emlékplakettel tüntette ki. A sors fájdalmas fintora, hogy a most hétvégén megrendezendő EME tisztújító közgyűlésen átadandó Entz Géza díjat már csak poszthumusz díjként fogják Vincze Zoltánnak ítélni.

Vincze Zoltán pedagógusi munkásságáról, tanári jelleméről és szellemi örökségéről az a több száz diák tudna mesélni, akik neki köszönhetően ismerték meg a történelem és a régészet szépségét. Számos régészeti tábort is szervezett, hiszen valahol legbelül, Vincze mindvégig régész maradt. Ugyanúgy merült el a levéltárak adathalmazában és az erdélyi régészet szövevényes száz évében, mint terepen dolgozó régésztársai a föld rétegeiben. Vincze tanár úr munkásságának köszönhetően az erdélyi régészeti oktatás nemcsak egy krónikásra lelt, de ugyanakkor megújhodott. Neki ugyanolyan nagy szerep jutott a régészképzés újraindításában és az erdélyi magyar régészettudomány fellendítésében – ha még beszélhetünk ilyen fogalomról 2018 globális kontextusában – mint az egyetem jelenlegi oktatóinak.

Szellemi hagyatéka nemcsak kimeríthetetlen forrás és örökség, de ugyanakkor felelősség is az elkövetkező generációk és a hátramaradottak számára.

Emléke legyen áldott, nyugodalma csendes!

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Teherán készen az urándúsításra, ha ...
Fed-kupa: 2–0-ra vezet Románia ...
Nem hiába

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ