Az elvett és elvesztett Erdély mítosza
Vissza

Az elvett és elvesztett Erdély mítosza

Klaus Werner Iohannis államelnök sokat idézett, vehemens és a magyar nyelvet is politikai fegyverré alakító beszéde felháborodást keltett az erdélyi magyar közösség minden szegmensében. Ahogy többen meg is jegyezték, az államelnöknek sikerült az, ami az elmúlt években az erdélyi magyar és magyarországi politikusoknak soha: egybekovácsolni bal és jobboldali, apolitikus és militáns erdélyieket.

Az elnök nyilatkozatának politikai mozgatórugóit – geostratégiai, diplomáciai vagy hazai szinten zajló játszmákat – nem tisztem elemezni, szakértők dolga ez, bár sajnos egyelőre ők is a sötétben tapogatóznak, ahogy ez nemrég Claudiu Tufiș politológussal készült interjúból kiderült.  Sokkal érdekesebb az, hogy miért vált ki mind románokban, mind magyarokban ilyen vehemens, húsbavágó reakciót, szinte személyes fájdalmat Erdély elvesztésének motívuma. Ezt a jelenséget én a történelmi kiegyezés hiányából fakadó mítoszként értelmezem elsősorban David Lowenthal és Bibó István alapgondolataiból kiindulva.

David Lowenthal hatalmas sikerű könyvében a múltat egy idegen országként értelmezi, amelyet a jelen embereinek újra fel kell fedezni, újra kell építeni, újból meg kell álmodni. A múltnak ez az „újraalkotása” szinte mágikus jelenség, különösen, ha ez minden kontroll hiányában, spontánul, a kollektív mentalitás és kollektív emlékezet szabályai szerint történik. A jelen társadalma a múltat újra és újrajátssza, nemegyszer teljesen más képet formálva egy-egy eseményről, személyiségről vagy akár makro-történeti jelenségről. Amennyiben ez az újraalkotott múlt számos fájdalomtesttel és negatív motívummal van feltöltve, akkor ezek a mítosszá lett történelmi események sajnos kollektív traumává alakul, vagy ahogy Bibó István és őt követve nemrég Máté-Tóth András fogalmazott: sebzett kollektív mentalitássá.

A románok és magyarok történelme legalább nyolc évszázada elválaszthatatlan, közös történelem. Több tízmillió, ha nem több százmillió román és magyar élt a Kárpát-medencében egy földrajzi térben mozogva, hatalmas kulturális örökséget, eseményhálót és közös mentális térképet és emlékezetet létrehozva. Ezt a többdimenziós – tárgyi és mentális – örökséget kell a „mindenkori jelennek” feldolgoznia. A középkor örökségét fel kellett dolgoznia a XVIII. századi románnak és magyarnak, a XIX. század örökségét pedig a dualizmus kori társadalomnak, a XX. századi eseményeket pedig nekünk. A kollektív emlékezet két-három generációs emlékezet. Ami azon túl van, már mítosz.

Iohannis állítása, miszerint „odaadják Erdélyt a magyaroknak”, az elrabolt, elvett Erdély traumája. A románság körében ez egy állandósult trauma 1920 után, amely abból fakad, hogy a trianoni békeszerződést követően létrejött új Nagy Románia egy olyan területtel gyarapodott, ahol a románság épp, hogy többségben volt, és amely jogilag soha nem volt addig egy román államszervezet része. Erdély elnyerése tehát olyan nagy ajándék volt, mint a lottónyeremény: ha nem kezelik kellő óvatossággal, kellő lelki jelenléttel és jó integrációs, mentális stratégiával, a hatalmas nyeremény midászi átokká is lehet. Erdély elnyerése egyben több millió nem román nyelvű és nemzetiségű lakost is feltételezett, valamint egy olyan, mítoszoktól, traumáktól tarkított múltat, amivel valamit kezdeni kellett 1920 után. Ez a félelem valósággá lett 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolását követően. Vitathatatlan, hogy ez traumaként vonult be a románság kollektív emlékezetébe, ahogy traumaként vonult be Trianon és aztán 1947-es békeszerződést követően Erdély elvesztése a magyarok által. Ez, olyannyira élő trauma még ma is, hogy történészek sem mondanak le erről a fogalomról. Romsics Ignác maga is ezt a címet adta legújabb könyvének.

Erdély elvesztése tehát mindkét csoport – románok és magyarok – legalább egy évszázados történelmi traumája, amelyre – részben a mi, történészek hibájából és a politikai historiográfia miatt – ráadódnak még régebbi, szünet nélkül továbbgöngyölített történelmi mítoszok. Ilyen például a több ezer éves románság – és a másik oldalról, őskori magyarság – mítosza. Dacia Aeterna, az örök Dacia mítosza legitimmé akarta tenni a románság politikai, földrajzi követeléseit, majd a mítoszt újraértelmezve, Burebista utódjaként Ceausescu is saját politikai programjává tette. A rómaiakat – tehát imperialistákat – bátran kihívó Burebista a románság őse, akik itt voltak már több ezer éve. Az ókort a legkönnyebb újrahasználni és kihasználni sajnos politikai célokra. De számos más, középkori és újkori mítosz él mind román, mind magyar részről, amelyről a historiográfia ritkán tesz említést: a nemzetiségi kérdések anakronisztikus visszavetítése a középkorra, ahol elsősorban rendi és vallási identitások érvényesültek még, a XVIII. században már rég elavultnak számító katonai és adminisztratív struktúrák siratása Székelyföldön, Székelyföld elszegényedése és óriási mértékű kivándorlásának legalább 150 éve tartó folyamata, az 1849-es románokat ért atrocitások, a szászok és magyarok hideg kapcsolatának problémája, a romanticizmus magyar hőseinek nemegyszer álszent viselkedése, a románság nemzeti követeléseinek ignorálása 1880 után vagy a Horthy korszak atrocitásai… ezek azok a témák és problémák, amelyekről ritkán hallani magyar közbeszédben és soha nem jelenik meg sajnos a hivatalos emlékezetpolitikában.  Bocsánatot sem kért egyetlen magyar politikus sem szimbolikus módon, ahogy ezt annyian külföldön már gyakorolják. Természetesen, az elvesztett Erdély traumájának továbbgörgetésében a román oldal sem tudott elszámolni káros mítoszainak problémájával: az örök Dacia és az etnogenézis mítoszával, az 1849-es vérengzésekkel, Axente Sever és Avram Iancu kettősségével, vagy a kolozsvári egyetemi tanárok meghurcolásával 1919-ben, a Maniu-gárda és a román hadsereg viselkedésével 1944-45-ben, a Bolyai Egyetem tönkretételéel, a városok demográfiájának megváltoztatásával a kommunizmus idején és folytathatnánk. Ezek a negatív mítoszok feldolgozatlanok és munka, közös politikai erőfeszítés hiányában nem is fognak feloldódni egyik részről sem. Sajnos a jelenlegi magyarországi és romániai politikai diskurzus és geopolitikai irányultságok egyáltalán nem kedveznek a történelmi kiegyezés lehetőségének. A magyar nyelv beemelése és az elveszett Erdély mítoszának említése Iohannis által sajnos azt jelzi, hogy ő is fel- és kihasználja a történelmet – ahogy azt egyébként a hivatalos magyar emlékezetpolitika is teszi.

A Bibó és Máté-Tóth által említett kollektív sérelmek és traumák feloldása, feldolgozása valóban egy szisztematikus, politikát, tanügyet és közéletet is megmozgató folyamat kellene hogy legyen. A sokat említett francia-német, japán-dél koreai, lengyel-német vagy angol-francia modell ugyan követendő példa, de a helyi sajátosságok miatt az egyéni utat kellene kidolgozni, amire sajnos mifelénk egyelőre nincs konszenzus és sajnos akarat sem.

Marad tehát a gondolatsor elején említett, több száz éves közös történelem tárgyi és szellemi örökségének népszerűsítése a civil szférában és közéletben: közös népi hagyományaink, nyelvi interferenciáink, gasztronómiai, zenei, épített örökségünk egybefonódása, valamint a két mentális trauma-térképből kivételként kimászó, pozitív személyiségek példáinak bemutatása. Van belőlük elég és öröm, hogy az elnöki nyilatkozat után a román közélet számos jelentős hangadója megbotránkozott a nyilatkozat ezen részein.

Sokan hangsúlyozták azt is, hogy egy ilyen kollektív fájdalomtestet megmozgató történelmi mítosz bedobására nem is kellene reagálnunk: az lenne az igazi, felnőtt, tudatos viselkedés. Meglehet, igazuk van, mindig figyelni kell, mikor válik önpusztítóvá egy ilyen játszma. Tűrni és eltűrni, tanulni vagy reagálni: ezek között kell döntenünk és sajnos nem olyan könnyű ezt eldönteni, főleg közösségi szinten. Reméljük, legközelebb mind bölcsebbek leszünk. Talán még az elnök is.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

BIEFF: Online nézhető kísérleti filmek ...
Bajnokok Ligája: a Ferencváros 55 év ...
Táblagépeket ajánlott fel Kolozs megyei ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ