Az elsüllyedt humorista

Sugárzóna

Az elsüllyedt humorista
Valamelyik nap valósággal elkapott a vágy Sinkó Zoltán után. Eszembe jutott Éderfáy, akiről mindenki mást mond, hogy már nem is lehet tudni, valójában milyen, meg a fékpofa, melyet a feleség fékfizimiskának nevez, hiszen különben olyan csúnyán hangzik, a két asszony, akik megbetegítik egymást a tünetek felsorolásával, a veszekedő házaspár, amely elköltözik, mert a lakók bekopognak az ordítozás és a puffanások miatt, és „itt nem lehet nyugodtan veszekedni”.

Szóval eszembe jutott sok minden, és felhorgadt bennem a vágy Sinkó Zoltán után, még nyomozni is kezdtem, de a fia, Tamás, aki annak idején remekül focizott, nincs a Facebookon. Micsoda emberek vannak!

Mint annyi minden, a Sinkó-kötetek is nagymamáméknál voltak, a Lik a légben meg a Ha a kaktusz kivirágzik. Szerettem őket, az öreges unalomban gyakran levettem a polcról, nagyokat röhögtem, bár akkor még könnyebben különítettem el a „mély” humort a „könnyű” humortól – még nem ismertem Kosztolányit, hogy „mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek”, meg azt sem tudhattam, milyen könnyű lesz nemsokára a világ, hogy aki megereszt egy erotikus célzást, azt már Karinthynak tartják valósággal, dívának a statisztalányt.

No mindegy, nyomozás közben egy keserű írást találtam róla, aki 2002-ben halt meg hatvannégy évesen, és Veszprémben. Mindenki, aki elköltözik abból az országból, ahol született, és egészen más körülmények közé kerül, megértheti azt a keserűséget, mely barátjának írásából áradt, és amelybe ő maga belehalt. Az élet soha nem egynemű és egyirányú, ezer ok közrejátszhatott Sinkó Zoltán halálában, de nem kételkedem benne, hogy az egyik éppen az volt, hogy elveszített valamit, amiről azt remélte, nem veszítheti el sohasem. Mint Oscar Wilde, aki hírhedt pere után sohasem szerezte vissza nevének csillogását, bizonyára Sinkó sem az volt Veszprémben, mint Kolozsváron, és az írás rettenetesen le tud merülni, ha valaki megkarcolja a lelkét. Mint minden humorista, mint minden művész, ő is érzékeny volt, és mint a finom bőrűek, akiknek egy szorosabb kézfogást órákig őriz a bőrük, az ő lelke is úgy őrizte mindazt, amit hiába őrzött már. A 89 előtti Kolozsvár egészen más bolygó lehetett, mint a 89 utáni Veszprém, valóságos lik támadt a légben, borzalmas légszomj a tüdőben és a szívben.

Eszembe jutott, mint a nagyszüleim nagyszobája, a könyvek, a lemezjátszó, az udvar az erkély alatt, az egész elsüllyedt kontinens. Valahol tán mégis megvan, ha emlékszem rá.