Az egészségügy azon területek egyike, ahol 1990 óta nem történt áttörés

- Nagyon sok sebből vérzik a román egészségügyi rendszer. Ön szerint melyek a legégetőbb megoldásra váró gondok?

– Gyerekgyógyászként, 26 év távlatából nézve a folyamatokat, egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a hazai egészségügyi rendszer nem a betegek kiszolgálására van, hanem épp fordítva: hogy a betegek szolgálják ki azt. Feje tetejére állt maga a rendszer, épp emiatt sürgős beavatkozásra van szükség apparátusi szinten.

Gyakorlatilag három tengely mentén próbáltuk összefoglalni prioritásainkat egészségügyi programunk összeállításakor. Az első tengely a betegek helyzetére összpontosít, akik hihetetlen bürokráciának vannak kitéve. Egyik orvostól a másikhoz küldjük őket, a háziorvosok afféle receptgyárrá váltak. A betegnek hosszú órákat kell várnia arra, hogy a sürgősségi osztályon sorra kerüljön, vagy hogy szakintézménybe áthelyezzék például egy baleset következtében, ami több szakterület együttműködését feltételezi. Ezt látom a legsürgősebben megoldásra váró gondnak. 2010 óta Kolozsváron szakszerűen monitorizáljuk a helyzetet.

Amikor a prioritásokat rangsoroltuk, rá kellett döbbennünk arra, hogy a legnagyobb probléma mindenekfelett a tisztaság kérdése, ezt követte az étel minősége az ágyas intézményekben, a harmadik helyen az előjegyzések tiszteletben tartásának kérdése szerepelt, a negyediken pedig a részletes betegtájékoztatás és a vizsgálatot követő otthoni teendők elmagyarázása állt. Miután megtörtént az intézmények decentralizációja, az említett témákról készült tanulmányokat a vezetők elé helyeztem, és elmagyaráztam, hogy nem elsősorban finanszírozás kérdése az átszervezés. A városi kórházban például, ami átkerült az önkormányzat hatáskörébe, már szeptemberben 6-7 százalékos javulást mértünk a kérdéseses területeken.

Ugyancsak ehhez a tengelyhez sorolnám azokat a gondokat, amelyek a bürokráciának köszönhetően korlátozzák az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést, például a napi kvóta a háziorvosnál, szakorvosnál. Sohasem értettem egyet azokkal a megszorító intézkedésekkel, amelyek a szolgáltatásnyújtás ellen szólnak, és úgy csökkentik az állami költségvetés kiadásait. Meg kell értenie mindenkinek, hogy egy időben meg nem hozott döntés csak tovább súlyosbítja a helyzetet, és növeli a költségeket. Azzal, hogy bevezették a kvótarendszert a háziorvosoknál és a szakellátásban, nemhogy javítottak volna helyzeten nagyobb területre szétszórva az esetek ellátását, hanem tovább rontották azt, mert a beteg súlyosabb állapotban jut be az orvoshoz, és így az ellátása is költségesebb.

Szintén a betegellátáshoz kapcsolódó sürgős probléma az alapellátás krónikus alulfinanszírozása. Nem véletlenül fogalmaztuk meg, hogy az egészségügyre fordítandó összegek 12 százalékát kellene az alapellátásra költeni. Más országokban jóval nagyobb ez az arány, mert a statisztikák azt bizonyítják, hogy ahol az alapellátás, az ambuláns szakellátás jobban működik, az esetek 70-80 százaléka ezen a szinten kezelhető. Ugyanehhez a tengelyhez kapcsolódik a prevenciós programok szükségességének hangsúlyozása, újabb prevenciós programok beindítása, mint például a vastagbél-szűrés. De jó lenne visszaállítani azokat a modelleket, amelyek sikeresen működtek Romániában. Európában például első helyen vagyunk a TBC-előfordulási arányt illetően. És hasonlóan romlott a helyzet például a fogászati ellátás területén. Míg 1990-ben a második legjobb helyen álltunk a gyerekek fogászati ellátása, illetve a fogak egészsége tekintetében, mostanra az utolsó előtti helyre csúsztunk vissza.

- Melyik a második tengely?

- A második tengely az infrastruktúrális módosításokat feltételezi, gondolok itt az épületekre, az ellátórendszer ingatlanjainak felszereléseire, informatikai rendszereire. Ösztönözni kívánjuk azokat a fejlesztéseket, amelyek azért váltak szükségessé, mert változott a romániai társadalom, elöregedő lakosság országává váltunk. Az elmúlt 26 évben csekély mértékű bővítés vagy átszervezés történt társadalmi korösszetétel alapján. Inkább a meglévőt javítottuk, szereltük fel, anélkül, hogy figyelembe vettük volna átalakulást. 1990-ig egészséges, fenyő alakú korfánk volt országszerte, de mostanra ez nagyon eltorzult, míg a korfa alja nagyon kiszélesedik, a felső része rendkívül elvékonyodik. Ez a változás feltételezte az egészségügyi rendszer ehhez való idomulását feltételezte volna. Csak vidéken 750 ezer 75 év fölötti személy él egyedül, amelynek 76 százaléka nő, ennek ellenére nincs olyan szubakut vagy krónikus ellátóintézmény-hálózat, aminek egy ilyen struktúrájú társadalomban léteznie kellene. A 2008-2012 közötti felméréseink azt mutatták, hogy csak Kolozsváron négy hatszáz ágyas intézményre lenne szükség az ilyen esetek befogadására. Ugyanakkor nincs olyan intézmény sem, ahová a több hétig lélegeztetőgépre kapcsolt, kómában fekvő beteget át lehetne helyezni megfelelő szakellátást biztosítva számára.

A harmadik tengely az egészségügyi személyzet kérdésére vonatkozik. Számomra ésszerűtlennek tűnik, hogy ha 13 ezer betöltetlen szakorvosi állás van országszerte, akkor miért hirdetnek meg háromezer helyet a rezidensvizsgán, amelyből 1500 számára van alkalmazási lehetőség a rendszerben. Gyökeres változtatásokra lenne szükség a rezidensorvos képzés területén. Oda jutottunk, hogy már csak nálunk és Franciaországban szerveznek rezidensvizsgát. Általános gyakorlat szerint az egyes országokban a helyi igények alapján döntik el, hogy hány orvosrezidenst foglalkoztatnak. Nem nézhetjük tétlenül a jelenlegi állapotot, ami nagymértékben generálja, hogy fiatal orvosok elhagyják az országot. Idegen nyelvtudással jóval könnyebben válik szakorvos belőlük külföldön. A munkáltató felelőssége, hogy kit alkalmaz, milyen feltételekkel, milyen bérezéssel, és milyen feltételeket tud neki teremteni. Természetesen az egész képzési rendszert az egyetemek hangolják össze, de ez a koordinációs háló nemcsak az egyetemi klinikákra terjed ki, hanem a regionális, a megyei és a helyi kórházakra is. Az elmúlt húsz év szakképzésre vonatkozó hazai politikája nemhogy javított volna a szakember ellátottságon, hanem tovább súlyosbította a hiányt. A központi irodákban megírt stratégiákat el kell felejteni, és alacsonyabb szinten kell hozni döntést. Azt látom, hogy az ilyen típusú agyonszabályozott gondolkodásmód eredményeképpen az egyetemi központok túlterheltek, közben pedig a megyei és városi kórházakban személyzethiány tombol. Erre vonatkozó javaslataink értelmében úgy kellene átalakítani a képzési rendszert, hogy az itt tanuló fiatalok közül minél többen akarjanak itthon boldogulni, miközben maximálisan nyitva hagyjuk számukra a külföldi tanulás lehetőségét is.

Emellett minél előbb le kellene szögezni a magán egészségügyi biztosítók színre lépésének szabályait. Egy leszabályozatlan piacon jelenleg csak a tehetősebbek jutnak hozzá ilyen típusú szolgáltatásokhoz, és egy ilyen piacon általános hozzáférést kellene biztosítani a méltányosság jegyében az egész társadalomnak számára kortól, nemtől, etnikumtól vagy patológiás háttertől függetlenül.

– Mennyire indokolt a rendszer informatizálása (e-kártya, e-kórlap, központi számítógépes rendszer) miközben nem biztosított az alapellátás, gyógyszerekhez való hozzáférés?

– Teljes mértékben informatizálás-párti vagyok, de kétségtelen, hogy módosításra szorul a rendszer. Ezt azért is mondom, mert 2010-ben, a kolozsvári városi kórház átvételekor ledöbbentett, hogy az intézményben három rendszert találtam, ami nem kommunikált egymással. Egyik rendszerben az orvosok dolgoztak, annak a következtetéseit valaki kinyomtatta, amit aztán a könyvelés ismét bepötyögtetett, a harmadik rendszer pedig a bérezéssel kapcsolatos dolgokat kezelte. A szaktárca felé az első rendszer, a második a biztosítóház, a harmadik pedig a munkaügyi minisztérium irányába szolgáltatta az adatokat. Az egységes számítógépes rendszer bevezetése nyomán nem tapasztaltam lényegi változást azon túlmenően, hogy van egy kártyánk, amelynek tartalmával kapcsolatban első pillanattól kezdve fenntartásaim voltak.

– Az egészségügyi bizottság tagjaként hogyan látja, a rendszerre vonatkozó, minőségjavítást célzó döntések eredményesnek bizonyultak?

– Számomra nagyon kellemes meglepetés volt az egészségügyi bizottság összetétele és működése, mert a tizenegytagú bizottság kilenc tagjának orvos végzettsége volt. Olyan kollegáim voltak, akik rektorként, kórházigazgatóként, orvosokként tevékenykedtek. Éppen ezért sohasem politikai döntéseket hoztunk, végig nagyon tisztességesen, szakmai érveket felsorakoztatva végeztük a munkánkat. Időközben nagyon erélyesen is, annak ellenére, hogy olykor próbáltak a minisztérium részéről törvényeket áterőszakolni. De amelyek megítélésünk szerint nem a betegek érdekeit képviselték, azokat politikai színezettől függetlenül leállítottuk. Megtettünk mindent annak érdekében, hogy az egészségügyre vonatkozó törvénykezés vagy módosítás olyan formában menjen át a képviselőházba, hogy a képviselőknek már csak minimálisat kelljen változtatnia rajtuk. Ilyen szempontból kellemes meglepetés volt a közös munka a kulturális szakbizottsághoz viszonyítva, amely nem a zökkenőmentes konszenzusok színhelye volt. A kulturális bizottságban gyakorlatilag én voltam a mérleg nyelve, és számomra nagyon jó iskola volt a kolozsvári önkormányzat ilyen szempontból, mert alpolgármesterségem négy éve alatt volt alkalmam megtanulni, hogyan lehet kezelni az ilyen helyzeteket. Kultúra esetén a szenátus a döntő ház, így olykor nagyon oda kellett figyelni a hozzánk érkező jogszabályok elbírálására.

- Milyen más, a romániai magyar közösséget is érintő kérdések kerülhetnek terítékre az elkövetkező négy évben a parlamentben, amelyek miatt lényeges lenne, hogy minél nagyobb létszámban jelen legyünk a törvényhozásban?

- Az egészségügy azon területek egyike, ahol 1990 óta nem történt áttörés. Toldozzuk-foldozzuk, és nagyon remélem, hogy nemcsak a hangzatos nyilatkozatok maradnak meg a fejlesztésről, hanem lépni fogunk ezen a téren is, hogy az elkövetkező négy év erről is szólhasson. De annak is tudatában vagyok, hogy jó volna úgy alkotmányt módosítani, hogy abban a mi létünket is elismerjék. Jó volna a decentralizáció folytatásáról is dönteni, és abban is kiegyezni, hogyan szervezzük át az egyre működésképtelenebb ország szinte minden ágazatát. Olyan országban élünk, ahol nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ne legyünk ott a döntések előkészítésekor, nem beszélve a döntés pillanatáról. Ezért lenne jó olyan eredményt felmutatni, hogy továbbra is megkerülhetetlenek legyünk. Ehhez pedig mindenképpen el kell menni szavazni a vasárnapi választáson.