Az atléta, aki könyvelő lett – a könyvelő, aki atléta volt…
Máté Ferenc mindenki számára kötelezővé tenné a mozgást
Máté Ferenc mindenki számára kötelezővé tenné a mozgást
Vissza

Az atléta, aki könyvelő lett – a könyvelő, aki atléta volt…

Mi volt hamarabb: a tyúk vagy a tojás? Ennél egy dolgot nehezebb megválaszolnom: azt, hogy Máté Ferenc atlétikában volt jobb, vagy könyvelésben az? Tény: edzéseiről több éven át vezetett precíz naplóját, nem utolsósorban kimagasló eredményeit minden könyvelő megirigyelheti – üzleti eredményeit pedig minden atléta. A 70-es évek derekán, 5000 m-en ifiként jegyzett teljesítményét évtizedek után is alig érik utol, s bronzérmes is volt ifi Balkán-bajnokságon. Mégsem tartozik a kincses város legismertebb atlétái közé – sokkal többen ismerik kereskedelmi igazgatóként, közgazdászként. Már akár nyugdíjba mehetne – két napja, augusztus 19-én töltötte 65. évét –, de ehelyett igen aktív életet él: beszélgetésünk után épp Jászvásárra, majd onnan Bákóba indult céges ügyekben. Amúgy pedig ott segít, ahol tud: öregotthonokat, a Killyéni Péter-emlékversenyt, tehetséges atlétákat vagy éppen fiatal papnövendékeket támogat – s még annyi mást, ami végső soron megmaradásunk záloga. Fussunk hát 5000 métert vele a siker göröngyös útján – bár, ha 14 perc 12 másodperces idejét nézzük, esélyünk sincs arra, hogy lépést tartsunk vele…

Édesapja, aki pékként mester volt, egyedül tartotta fenn a családot, mert az édesanyja el volt foglalva a három fiú nevelésével A fiúk már fiatalon ráébredtek: ha valamit akarnak az élettől, ha ki akarnak törni az átlagból, arra két lehetőségük van: a tanulás és a sport. Így aztán öccsével elkezdtek sportolni. 13-14 évesen már a Rosettin szaladtak fel a Fellegvárra, naponta többször, később Erdőfelekig versenyeztek egymással. 

– De miért lett éppen középtávfutó? 
– 45 kilósan, 1,52 m magassággal? Ha fújt a szél, el is vitt… Az első versenyemen alig bírtam vinni a táskámat… Nem voltam gyors, ellenben kitartó: így adta magát a táv- és a középtávfutás. 2000 m akadályon 5:47,7 még most is idő... – jön az egyértelmű válasz. – Ám a 60-as évek végén a kolozsvári közép- és hosszútáv nagyon erős volt: Silai Ilona, Căpraru Ion, Rusu Radu, Székely Tibi... Hozzájuk képest mi, a „kicsik”, senkik sem voltunk. De legalább voltak példaképek előttünk… – folytatja Máté Ferenc, akit sokan Potyaként ismernek, hiszen miután kiszaladták magukat, beálltak focizni a jóval nagyobb srácokkal (8-10 év különbség, ami abban a korban nagyon sokat számit), akik előreküldték a vézna 13-14 éves gyerkőcöt, ő pedig az előreadott labdákra lecsapva aztán rúgta a „Potya”-gólokat.

1972-ben került be az ifi atlétikaválogatottba, de, mint meséli, a probléma megmaradt: Bíró György „Kutya” el volt foglalva a nagyokkal, akárcsak a válogatott további edzői, így őt hagyták, bogozza ki magát. De ez nem vette el a kedvét – ahogy ő fogalmaz: „Isten megsegített” –, így 72-ben kis-ifi országos rekordot futott, két év múlva pedig, nagy-ifiként, már 4. helyen ért célba a felnőtt bajnokságban a „nagyok” mögött, 14:27:4-gyel, ami a nagy-ifi kategóriában Európában a nyolcadik időeredmény volt. 

Kezdtek gyűlni a serlegek

Vitaminkúra tömlőkkel, avagy: Máté katona, fekvés!

Aztán jött a „dinamóság”, a katonaság, és az álom kezdett véget érni.

– Érdekes dolog volt a katonaság… – emlékezik vissza Máté Ferenc. – Sohasem felejtem el, hazajövök 74 október 22-én Lengyelországból, édesapám azzal vár: itt a papír. Meg voltam szokva a Szekuritátéval, külföldi versenyek után behívattak, érdeklődtek, mindig kitaláltak valamit… Edzőim többször figyelmeztettek, hogy ügyeljek, mit írok alá, de talán az volt életem első „ballépése”, hogy akkor nem írtam alá, hogy alkalmazzanak a volt belügyminisztériumba… Mert őrmesterként alkalmaztak volna a Dinamónál. És hogy miért volt életem ezen első fontos döntése jó vagy rossz? 74-ben édesapám 5-ös kategóriás pékmester volt, 1400 lejes fizetéssel. Engem 2600 lejjel akartak alkalmazni, emellett kaptam volna kétszer egy évben 6000 lejt, hogy felöltözzek… De hát nekem a Dinamó légköre, edzésstílusa nem tetszett. Nem tudtam aláírni, így aztán megkaptam a másik papírt: október 25-én sorkatonaságba soroltak. Hívom a szövetségi edzőt: „Hát Feri, ha nem írtad alá, viseld a következményeit” – jött a válasz. Én pedig elkerültem Bukarestbe a tűzoltókhoz. Amikor meglátták az 54 kilós, 1,78 cm magas lurkót, betettek „vitaminkúrára”. A, B, C, D… – hát azok a tűzoltótömlők voltak. Azt a hat hetet az ellenségeimnek sem kívánom. Egyetlen magyar voltam, ráadásul első ciklusú, 15 második ciklusú oltyánnal Măgurelen, Bukarest mellett, a tűzoltó-parancsnokságon, ahova helyeztek. November közepén, ebédkor beszólnak, hogy „Máté katona, fekvészet!” Nem elég, hogy éjjelente novemberben hideg vízzel leöntenek, most már nappal is kezdik – volt az első gondolatom, de meglepő módon, hagytak aludni… S másnap is. Aztán letettem az esküt 74 decemberében, és az eskü letétele után „fegyelmi okok miatt” áthelyeztek a hegyivadászokhoz. Először nem értettem, miről van szó, de délután, amikor megérkeztem Predealra, a korábbi edzőtáborok helyszínére és letettem a katonaruhát, megértettem, hogy nagyjából itt véget ért a katonaság. Ez volt az én katonaságom, mígnem 1976 tavaszán, miután megnyertük Sumenben (Bulgáriában) mezeifutásban a Balkán-bajnokságot, az utánpótláscsapattal, végleg leszereltem.

Különben az 1976-es évről még annyit kell megjegyezni, hogy a XXI. montreali nyári olimpián 5000 m-en a résztvevők 0:56-ot szaladtak az utolsó 400 méteren, hasonlításképpen mi – Floroiu, Lupan, s a többiek – 0:58-at… 14 perc 12 másodperc volt abban az évben a legjobb időm…

„Azt a hat hetet az ellenségeimnek sem kívánom"

Minden pofon előrevisz

– Aztán jött életem legnagyobb pofonja – de akkor megtanultam, amit édesapám mondott: az élettől kapott pofon mindig csak egy előrelépés. De ne vágjunk elébe: addig, ha volt kedvünk iskolába járni az edzőtáborok alatt, jártunk, ha nem, nem: úgyis átmentünk. Akkor tizenkettedikben voltam, és csak 14:11,8-at futottam. Szűk két tizedért, mivel nem szaladtam meg a 14:10-et, a klubvezetőség választás elé állított: el kellett döntenem, hogy iskola vagy sport… Mert ezt a szintet csak napi három edzéssel lehetett tartani. Nekem akkor két példaképem volt: Mircea Lucescu és Bölöni László. Ők, ha nem sportoltak, tanultak. És levontam a következtetést: a sport elmegy egy ideig, hosszátúvfutóknál akár 30 évig is, de a sportból egyszer kiöregszel. Kell tehát tanulni. És akkor én azt mondtam, inkább megyek iskolába.
 
Egyik napról a másikra én, aki nem tudtam tartani a kezemben a reszelőt – de közben, 22 évesen, ötödik kategóriás lakatos voltam – bekerültem a Metalul Roşuba. Nagyon szörnyű volt átállni. De találtam két embert, aki átsegített ezen az időszakon. Az egyik azt mondta: Feri, ha fizikai ambíciód volt, szellemi is lehet. Így aztán én, aki gyakorlatilag nem jártam gimnáziumba, hetente kétszáz matematikafeladatot oldottam meg egy éven keresztül, hogy bepótoljam a hiányosságokat. Közben dolgoztam, a sportot persze nem hagyhattam abba, hisz az orvosok is mondták, hogy ezt ilyen hirtelen nem lehet. Közben Bukarestbe, Temesvárra is hívtak a sportegyetemre – én nagyon tisztelem a tornatanárokat, de feltettem magamban a kérdést: egy férfi, ha tornatanár, hogy tart el egy családot? Úgyhogy nemet mondtam, és az lett az álmom, hogy elvégzem a közgazdaság egyetemet, s a sportegyetemet is, ahová ilyen eredményekkel – 16 perc volt a kért szint 5000 méteren – akkor is bejutottam volna, ha csak leírom a tábláról a tételeket. S aztán sportvezető leszek…

Fiatalon, nagy álmokkal

Sportvezető helyett: irány az Avicola

– Annak idején a közgazdasági egyetemen három ágazat volt – folytatja élettörténe­tét Máté Ferenc –, a mezőgazdasági, a pénzügy-könyvelés és, ami a legerősebb volt, a kereskedelmi és építőipari vállalatok vezetése. Én erre mentem, be is jutottam, el is végeztem… De a sport már nem volt az életemben. Akkoriban olvastam el az öt amerikai elnök tanácsadójának, a különben Nobel-díjas Paul Samuelson közgazdásznak a háromkötetes könyvét, amiben leírja, mi is az a közgazdász. Nálunk ez egész másképp volt, ha tudtál fizetést számolni, már nagy könyvelő voltál. Aki egybefogja egy cég gazdasági tevékenységeit, az a közgazdász – vélte Samuelson, de hol volt ez Romániában, akkoriban… És én közgazdász akartam lenni…
 
Romániában a 80-as években két olyan vállalat volt, ahol ez lehettem, ahol mindent átláthattam: a gyümölcstermesztéssel foglalkozó IAS, vagy az Avicolák, a baromfitermesztéssel foglalkozó farmok. Az IAS-nél más „kritériumokat” is figyelembe vettek, így ide nehezebb volt bejutni, de az egyik gyermekkori játszótársam segített nekem, hogy felvegyenek az Avicolához. A vállalat vezetősége nem értette, hogy miért akarok én kolozsvári, városi gyerekként Szászfenesre, úgymond falura kerülni. De én nem bánom, az Avicolának nagyon sokat köszönhetek… Három év múlva két másik fiatal kollégával már mérleget, évzárást, árszámítást készítettünk – ami nagy szó volt a korunkhoz képest. Így aztán, amikor jött a változás, azaz 1989-től, főkönyvelői, kereskedelmi igazgatói állásban vagyok a mai napig. Közben 1997-ben letettem a szakértői könyvelő vizsgát (expert contabil), 2013-ban a többéves próbaidővel járó könyvvizsgáló (auditor financiar) vizsgát is – összegez az egykori atlétatehetség, aki különben azért nem auditál, mert nincs rá ideje. Az évek során ugyanis olyan nagyvállala­tokhoz került – köztük a kolozsvári székhelyű Gimaromhoz –, amelyeknél az ország tucatnyi fiókjában több mint száz alkalmazottért felel könyvelői számviteli oldalon. Közben 2003-ban saját könyvelőcéget is alapított. 

– Hogy jutottunk ide a sporttól? Isten segedelmével, s a feleségemmel, aki nagyon sokban segít… – zárja rövidre a volt középtávfutó, miközben hat kutyáját – köztük a kedvenc, már 15 éves Tomit „sétáltatjuk” a keskeny, de majd kétezer négyzetméter Máramaros utcai kertjében. 

De mi is a siker?

– Kiváló ifi atléta volt, kiváló könyvelő. Mindkét minőségében kérdem: hol kezdődik, és mi a siker?
– A siker az kemény munka, kitartás eredménye. Egy kis szerencse is kell, de a kitartás, az akarat ennél lényegesebb. A hosszú, kitartó munka mindig meghozza az eredményt.

– Nézem a több éven át vezetett edzésfüzeteket; az az érzésem, már azokban is egy fiatal könyvelőt látok…
– Hagyjuk a könyvelést! A rend s a fegyelem… Különben mindenki meg van lepődve, hogy én a napi 30, 40, 50 kilométer leszaladása után ilyen naplókat vezettem. Hogy aztán ebből lett könyvelőség? Megmondom, hogy jött a könyvelőség: szerettem a számításokat, szerettem a könyvelést, de sportvezető szerettem volna lenni… Amúgy most is naponta ledolgozom a 10-12 órát.

– Mégis mi az, ami még most is továbbviszi? 
– Jövő héten benyújtom a papírokat a nyugdíjazásra, de hogy megállok-e, az nagyon jó kérdés. Annyi mindenben vagyok benne, mindenhol azt mondják: Feri, lassítanod lehetne már, de ne minket ejtsél. Inkább a másiknak ne könyvelj többet… Van a kisebbek mellett vagy 10-12 komoly cég, amelynek a könyvelését végzem, még a kilencvenes évek közepétől, nehéz őket otthagyni… És jönnek az újabb felkérések. Ilyenkor mutatom a személyi igazolványom: lám, hány éves vagyok már. „Hát jó-jó, de nézd meg, meddig érvényes: 2070-ig. Addig kell dolgozz!” – kapom rá a választ… Komolyra fogva a szót, a lényeg az, hogy ne kényszerből, hanem szeretetből, kedvből csináld. És nagyon hangsúlyozom emellett a család fontosságát. Amit én elértem, azt nem egyedül csináltam, hanem a feleségemmel, Erzsébettel, akivel jövőre negyven éve élünk polgári és egyházi házasságban. Elosztottuk a munkát. 

Harminc másodperc

– Megbánta-e valaha, hogy elhagyta a sportot?
– Sokat lehet gondolkozni ezen, de nem szabad. Ha a sors úgy akarta… Bár, ha megnézzük az eredményeket a füzetekben (az edzésnaplóban – szerk. megj.), azt mutatják, hogy fejlődőképes voltam, s Európa felső szintjén is jó lehettem volna. De ezek feltevések… Én egy dologban voltam biztos: a tanulás az nagyon fontos. A sport valamikor befejeződik, s akkor kezdődik egy másik élet… Nem bánom, hogy így alakult, előbb-utóbb úgyis meg kellett volna álljak a sporttal. Hogy fájt? Az egy másik dolog…
Szívesen emlékezik, de nem akar a múltban élni

– Biztosan fájt, hiszen számos kedves emlék fűzheti azokhoz a hetvenes évekhez…
– Hát, van egy pár… Az első, 1972 júliusában: kis ifi vagyok, 17 éves, betesznek a nagy ifik, a 19 évesek közé. 3000 m-en szaladok, amikor látom, hogy hatan csak úgy elszaladnak mellettem. Vagy összeesek, vagy utánuk megyek – gondoltam magamban, s „felébredtem”. Az eredmény: negyedik lettem a nagy ifik közt úgy, hogy országos rekordot szaladtam a 17 éves korosztályban.
 
Egy másik kellemes emlék, amikor 1974-ben leszaladtam a 14 perc 27 másodpercet, negyedik voltam a felnőttek közt, olyanok mögött, mint Floroiu vagy Lupan, akik már akkor nagy nevek voltak. Európában az első 10 legjobb eredmény között volt az enyém is mint nagy ifi. Nagy Péter az akkori legendás Paavo Nurmihoz hasonlított. Ezeket nem lehet elfelejteni…

Aztán Várna, 74-ben, ifi Balkán-bajnokság. Az esélyes a szerb Janicsevics volt, 13:57-tel ő volt az első Európában 5000 méteren. Mi egy hajón voltunk elszállásolva, akkor éreztem először, mi is az apály-dagály… Mindennek tetejére egy cső eltört a hajón, percek alatt az ágyunk vízen lebegett, s nekem reggel versenyem volt… A szövetségi edző kiadta az utasítást, hogy Janicsevicset meg kell vernünk. A galaci Gheorghe Buruianának, akivel ma is tartom a kapcsolatot, 14:23 volt a legjobbja, nekem 14:27 – azért 13:57-ig van egy kis különbség. „Döntsétek el, melyikőtök, de meg kell nyerjétek” – kaptuk az utasítást, s lett egy egyezség köztünk. Meg is vertük Janicsevicset. Úgy „meghurcoltattuk”, hogy csak, de meg is lett az eredménye: Buruiană lett az első, én a harmadik. Hogy felnőtt szinten elértem volna-e ugyanezt az eredményt? Hát, kérdés… akkor kezdtek feljönni az afrikai néger futók. De ha a sors úgy akarta, hogy abba kell hagyni, nem kell már törődni vele.


Ha meg kellett verni Janicsevicset, hát megverték

– Mégis, hogyan lehet megverni egy olyan futót, aki fél perccel gyorsabb?
– Kellett gondolkozzál is, nem csak szaladtál... 5000 méteren (12 és fél kör), amikor valakit fel akarsz őrölni, 400, 600, 1000 m-en bemész egy 2:50-nel, aztán jöhet 400–1000 méter lazábban… Ezek a „ritmusszakítások” nagyon fel tudják őrölni az embert, nagyon fel kell készülni rá. Aztán kell tudni, hogy az ellenfélnek mi a sprintje: az utolsó 100 méter? Az utolsó 400? utolsó 800? Kell gondolkozni, miközben 200–250 közötti a pulzusod. S kell érezd közben a saját idődet is. Nem úgy működik, hogy beállsz és csak szaladsz azzal, hogy valami majd csak lesz belőle. Abban a stresszállapotban, abban a momentumban meg kell tudd hozni a legjobb döntést. Pszichikailag nagyon megterhelők a versenyek. Sok kollégám volt, aki nagyon jó volt edzésen, de a versenyeken elveszett... Nagyon fel kell készülni pszichológiailag. Mindenkinek csak ajánlani tudom ennek kapcsán a Schultz-módszert vagy modernebb változatait, ami engem nagyon sokat segített. Ugye, holtfáradt vagy, de nem baj, ha már meghalok, akkor már csak addig a fáig érjek el. Na, ha már ott vagyok, akkor már a következőig. S egyszer csak azt látod, hogy befejezted a távot…
 
Szóval, visszatérve az eredeti kérdésre, vannak kellemes emlékek, de ezeket el kell felejteni: elmúltak. A sportkollégákkal kétszer-háromszor egy évben találkozunk, elbeszélgetünk, előhozzuk az emlékeket, de nem jó a múltban éli. 

778-tól 226-ig

– Tényleg, hogyan emlékszik vissza a többi kolozsvári magyar atlétára, milyen volt a kapcsolat velük? 
– Most is tartjuk a kapcsolatot. De azért volt egy kis korkülönbség közöttünk, Szarukán Laci például 10 évvel idősebb, mint én, s ő távugró volt; Ráduly-Zörgő Éva és a férje, Károly ugye gerelyhajító, szintén más korosztály… Be voltunk osztva csoportokba (dobó, ugró, sprint, közép- vagy hosszútáv). Éva különben fantasztikus személy, példakép volt számomra, hiszen ő is kimagaslóan sportolt, és emellett ő is nagyon sokat tanult. Különben mi, kolozsvári magyar atléták, sokszor csak akkor találkoztunk és beszélgettünk, amikor egy-egy versenyre utaztunk. A sportpályákon már mindenki az edzésre, a versenyre koncentrált… – mondja Máté Ferenc, aki csak azt bánja kicsit, hogy a válogatottban neki sohasem volt itthoni, saját edzője. Amúgy 778 volt a száma a Kolozsvári MSC-nél.
 
Közben egy kissé megsárgult, 226-os rajtszámot bontok ki az egyik edzésfüzetéből, és felfedezzük, hogy azt éppen a már említett Balkán-bajnokságon viselte, 5000 m-en.
 
– Mikor szaladt 5000 m-t utoljára? 
– Még ott laktunk a tó partján, a Nyárád utcában, tehát azt jelenti, hogy olyan 51-52 éves voltam. Akkor még eléggé jól bírtam. Rendszeresen tornászok, fekvőtámaszokat végzek, 2-3 kilométert lefutok most is, de azért ötöt már nem. A biciklit nem szeretem, de sokat gyalogolok – lehetőleg nem aszfalton, mert az nem túl jó a lábaknak –, s azért fizikai munkát is végzek, hiszen itt a kert: van gyümölcsszedés, kertészkedés. Persze mindezt nem olyan intenzitással teszem, mint 30 éve, de azért igyekszem a kondíciót tartani, s közben a szervezetemet nem túl megerőltetni. Továbbá rendes alvás, 6-7 óra pihenés, cigaretta, szeszes ital nincs (utóbbi különösebb alkalmakkor és mértékkel) – mondja az egészség receptjét Máté Ferenc, aki különben 1968 végén kezdett el komolyan edzeni, 1970. december elsejétől vezeti az edzésfüzeteket. Ezekben benne van a pulzus – reggel, délben, este –, hány edzés volt, mikor, hol, mennyit tartott: elég komoly statisztika, amelyet versenyeken készült fiatalkori képek, az eredményeit ismertető újságkivágások, a versenyhelyszíneket ábrázoló képeslapok, néhol egy-két, a versenyzőtársaitól vagy edzőitől származó autogram és üzenet színesítenek, emellett versenyeredmények, az évi célkitűzések, de az év végi összesítés is arról, hány tízezer kilométert tett meg.

Így néz ki az a bizonyos edzésnapló

– A sportév december elsején kezdődött edzőtáborral – nekem Predeal jobban tetszett, mint Brassópojána, így mindig azt választottam –, ott voltunk január 15–20-áig. Hogy hazaengedtek vagy nem karácsonyra? – az külön téma… Január 20-a körül aztán felmentünk Félixfürdőre, Nagyvárad mellé, ott voltunk március végéig, amikor jött a Balkán-bajnokság. Ezután április közepéig – nagyjából beleesett a húsvét – hazaengedtek. Április 15–20. körül elmentünk Mamaiára, ott voltunk május végéig, június elején felmentünk megint Predealra vagy Brassópojanára iskolakezdésig. Szeptember 15-étől október 15-éig a mezei bajnokságot készítettük elő, általában itthon, s a november volt az a holt hónap, amikor hagyták, hogy itthon legyünk a családdal. S decemberben kezdődött minden elölről… Akárhol voltál, reggel 7 órakor kezdődött az első edzés: fekvőtámasz, torna, erőgyakorlatok, 6-8, olykor 10 kilométer szaladás. Tél, nyár, karácsony, szilveszter – ez nem számított. Fél 11-kor – ha nagyon meleg volt, 10-kor – következett a fő edzés, ez már 20 km szaladást jelentett, két ruhára valót is ki lehetett csavarni, úgy csurgott rólunk a víz. Délután megint 10-15 kilométeres szaladás. Csütörtök és vasárnap „csak” két edzés volt, a többi napokon három… Ezt a mai világban nem lehetne végigcsinálni. Persze voltak különböző orvosi termékek, amelyek hamarabb helyrehoztak, de mindennek megvolt a hátulütője: a társaim közül sokaknak voltak utólag egészségügyi problémáik. Lehet azért is, mert míg én az edzések között mindig pihentem és olvastam, sokan mások inkább „kalandoztak”. Amúgy fizikai erőfeszítés után nagyon sokat számít az a hideg-meleg, de nem sós fürdő, ami még kellemes. Egy ilyen fürdő 30-40 százalékban helyre tud hozni egy 6-8 órás erőkifejtés után. És nyilván nagyon sokat segít az önuralom, s az, hogy ismered a határaidat. 

Percre és méterre pontosan: 1975 végi „mérleg"

„Ezek a mai fiatalok”

– Hogyan látja a mai fiatalokat, illetve ezen belül a fiatal sportolókat, lehetőségeiket?
– Ma másak a lehetőségek, már elképzelhetetlen, hogy fenntarts napi három edzést: legyen rá pénzed s akaratod úgy, hogy közben a környezet talán lehúz, ironizál… Szomorú, hogy semmi segítség nincs az illetékes hatóságok részéről. Megvannak a fiatal tehetségeink, de csak nagy ígéreteket kapnak, pedig valamiből már ma is meg kell élni, nemcsak majd… Másfelől, a mai fiatalságnak a mi időnkhöz képest, amikor alig volt két óra adás a tévében, annyi lehetőség van a szabadidő eltöltésére. S ha mindezek ellenére mégis van ambíciód és sportolsz, jönnek a kemény, ironikus lekezelések a kortársaktól. Nagyon kemény akaratúnak kell lenned ahhoz, hogy a mai világban sportolj.
 
– Nem gondolt arra, hogy valamelyik lányából élsportolót faragjon?
– Persze mindenki vádolhat, hogy a lányaimat, Annamáriát és Izabellát, miért nem adtam sportolni… De ahhoz, hogy oda felérj, arra a szintre, azért nagyon sok áldozatot kell hozni, s nagyon nagy a kockázat, az egészség is rámehet. Mondjam meg őszintén: talán időm sem volt rá, de nem is akartam, hogy élsportolók legyenek. Tömegsportban viszont mind a ketten elég jól helytálltak. Ha egy edző, legyen az dzsúdó vagy bármilyen, észreveszi a gyermekben a tehetséget, akkor igen, talán megér egy próbát, de hangsúlyozom: a sport sok lemondással jár.

– Van jelenleg Romániában elég olyan szakember, akár iskolai tornatanár, aki képes észrevenni a sporttehetségeket?
– Én nem beszélnék általánosan, csak az atlétikáról: nagyon kevés ilyen igazi szakember van. De azt is meg kell hogy mondjam: a fiatalságban sincs már meg az a fajta akarat. A vásár pedig kettőn múlik. A mi időnkben az, hogy egy-egy versennyel voltál kint Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon vagy valahol máshol külföldön, nagy dolog volt, azért megérte hajtani. Ez ma már nem cél – mondja Máté Ferenc, aki különben mindenkit „kötelezne” a sportra. – Biztos mindenki talál magának olyan sportágat, amelyet kedvből, szeretetből űz, és nem kényszerből – mert a kényszer sohasem vezet eredményre. A sport megtanít fegyelemre, öntudatosságra, karaktert ad. A nagy sportolók mind erős egyéniségek, és az életben is fel tudtak mutatni valamit. Szóval mindenkinek kellene sportolnia, legyen az úszás, dzsúdózás, atlétika, futball vagy asztalitenisz vagy bármi más sport. Nem a versenyszint a lényeg, hanem a mozgás, mert egészséget ad és tartást. És hogy kedvből csináld, mert akkor, legyen az sport vagy akár egy mesterség, egész másképp megy, mintha kényszerítenének…

„Máté Ferit egy kolozsvári versenyen az akkor kísérletképpen használt elektronikus mérőberendezés 14:11,3-mal országos csúccsal mérte. Ez tíz másodperccel kevesebb volt, mint amit a stopperórámról leolvastam. Jön hozzám Mărăşescu, a szövetségi edző, akinek döntő szava volt a bíráskodásban. – Mondd, Kutya, mennyit szalad valójában ez a gyerek? Mert én 14.31.4-et mértem! Megnyugtattam, hogy nálam még nem divat a lopás, és megmutattam az órámon, hogy majdnem egyforma eredményt mértünk. Különben előfordult ilyen tévedés nagy nemzetközi versenyen a világhíres Seikko cég mérőeszközeivel is. Máté Feri különben önérzetes ember lévén, amúgy sem fogadta volna el a „véletlen ajándékot”. Tudta, hogy nem futotta az akkori csúcsnál jobb időt. Abban pedig magam is biztos voltam, hogy Feri előbb-utóbb úgyis megjavítja a fennálló országos csúcsot. Érzékeny, becsületes emberré vált. Akármilyen jó atléta lett belőle, látta, hogy sportolásból nálunk nem lehet megélni. Úgy döntött, hogy megpróbál bejutni az egyetemre. A középiskolát látogatás nélkülin végezte el. A Dinamóhoz került. Edzője egyből „mindent” akart tőle. Így aztán eredményei nem javultak, inkább romlottak. Visszakerült Kolozsvárra. Tanult és bejutott az esti egyetemre.. Nyilván nem folytathatta az atletizálást. Tehetséges embert veszítettünk.” (Edzője, Bíró György „Kutya” visszaemlékezése. (Tar Károly: Kutyatár)

EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Úzvölgyi katonatemető - Több százan ...
Lakatos Mónikát Womex életműdíjjal ...
Fődíj Horvát Lili filmjének Chicagóban

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ