Az asszimiláció paradoxonai

Az asszimiláció paradoxonai
Az elmúlt néhány évben írások egész sorában érveltem az asszimiláció ellen. Úgy véltem, hogy az asszimiláció természetellenes folyamat. Ami bizonyos mértékig igaz is, hiszen valakit nyelvének és kultúrájának elhagyására csakis külső kényszerek késztethetnek. Ezt a gondolatot sokan ingerülten fogadták. És joggal, hiszen államaink telides-tele vannak – bizonyos mértékig önkéntes – asszimilánsokkal, akik saját kulturális közösségeikben nem találták a helyüket, s a befogadó társadalmak által kínált kedvezőbb önmegvalósítási esélyek vonzásában úgy érezték, hogy a nyelv- és kultúraváltással többet nyerhetnek, mint amennyit veszítenek.

Következésként: az asszimiláció esetükben valóban nem lehetett természetellenes. Legalábbis a fogalom egy sajátos értelmében. Ha valaki idegenként települ be egy kulturálisan – többé-kevésbé homogén – államba, vagy egy adott államon belüli – többé-kevésbé homogén – kulturális közösségbe, normális körülmények közt maga vállalja az asszimilációt. Egyetlen vagy akár néhány tucatnyi, egymástól függetlenül betelepülő individuumért tényleg lehetetlenség a szó tulajdonképpeni értelmében vett multikulturális társadalmat kialakítani. A szóbanfargó egyének nyelve és kultúrája valóban nem tehető hivatalos nyelvvé és kultúrává. Ezekben az esetekben tehát az asszimiláció tényleg természetes folyamat.

De a valóban multikulturális társadalmakban, melyekre korábbi érveim vonatkoztak, s melyekben évszázadok óta eltérő kulturális közösségek élnek együtt, a helyzet alapvetően más. Ha a többségi közösségek magától értetődően, azaz az érintettek által is elfogadottan asszimilálnak, akkor az asszimiláció tényleg magától értetődő folyamat. Sőt – nemzetállami kényszerek nélkül – a kisebbségi közösségekben is az lenne. Következésként azokra a más nyelvű és más kultúrájú individuumokra, akik például a székelyek közé telepednek, eredendően ugyanennek a szabálynak kellett volna érvényesnek lennie. És évszázadokon át az is volt.

Prémium tartalom

Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!

A rovat cikkei

A Szilágyi-Gál Mihály által kifogásolt cikkemnek (Nem oszló köd. Válasz Bíró Bélának, Szabadság augusztus 13) van egy alapvető és még mindig cáfolatra váró tétele, miszerint nincs természetes asszimiláció, minden asszimiláció gyöngéd vagy agresszív kényszerek által kiváltott folyamat. Hogy ezek a folyamatok mikor és miként zajlottak a maguk konkrét valóságában, fontos ugyan, de nem fogalom-meghatározó jelentőségű.
Máskép(p)
Bíró Béla „Egy torz eszme végórái?” című, a Szabadság augusztus 6-i és 8-i számában két részben közölt írására azért nehéz reflektálni, mert híján van bármiféle központi állításnak, amely mellett vagy amellyel szemben érvelni lehetne. Ez egy további hiányosságra vezethető vissza: Bíró nem közli velünk az asszimiláció fogalmának semmilyen konkrét meghatározását, amelyet ő maga kíván a szövegében használni. Egy ilyen meghatározás nagy segítség lett volna az olvasó számára, hogy megértse, miről szól ez az írás. Az asszimilációról, értem. De mi az asszimiláció? Mit jelent Bíró szerint és mit jelent azok szerint, akikkel szemben Bíró állást foglal? Egyébként az asszimiláció nem magyar szó, vagyis asszimiláns.
Máskép(p)