Atyuskák és mítoszok

Atyuskák és mítoszok
Fontosak a mítoszok, a történetek, a példaképek, ezekre minden embernek, minden nemzetnek szüksége van. A mítosz katalizátor szerepét tölti be, nehéz helyzetekben erőt adhat, buzdíthat. A gond ott van, amikor a mítoszoktól, példaképektől várjuk el, hogy helyettünk elvégezzék a munkát. Ez történik Romániában, ahol előszeretettel folyik a mítoszgyártás talán évszázadok óta. De ne kalandozzunk el a történelemben, elég, ha csak a rendszerváltás utáni időszakot elevenítjük fel.

Időnként mindig volt egy úgynevezett szolgálatos vagy divatos mítosz, amibe minden vágyát, álmát beleképzelte a nép. Rendszerváltáskor Európa, Nyugat, a demokrácia volt az, amiben sokan feltétel nélkül hittek. Kevesebben a piacgazdaságtól remélték a megváltást. Idővel előkerültek a vezetők, akik Nicolae Ceaușescu példájára az atyuska szerepét töltötték be a néptudatban, mint például Ion Iliescu. Következett rövid ideig Emil Constantinescu, aztán amikor a pártokból és a politikából kezdtek kiábrándulni az emberek, megjelent a szakértő mítosza. Talán egy évtizeden át is betöltötte ezt a szerepet Theodor Stolojan, rövidebb ideig Mugur Isărescu, legújabban Dacian Cioloș.

A 2000-es évek első évtizedének közepén megjelent a korrupcióellenes harc, mint mítosz, amitől az emberek jelentős része mai napig is minden gondja, baja orvoslását reméli. Mára arcot is kapott ez a mítosz a korrupcióellenes ügyészség és Laura Codruța Kövesi főügyész személyében. Két hete a megboldogult I. Mihály király vált a szolgálatos mítosszá és példaképpé.

Ha egy tájékozatlanabb külföldi végigkövette az egykori uralkodó temetési szertartását vagy az emberek megnyilvánulását a közösségi oldalakon, akkor azt hihette volna, hogy Románia monarchia és az ország a legszeretettebb vezetőjét vesztette el. Holott jól tudjuk, hogy ez messze nincs így. A Mihály király iránti részvét nem egy mély ismereteken alapuló, szoros viszony gyászára épült, sokkal inkább annak az érzelmileg felfűtött vágynak a kifejeződése volt, hogy a nép újabb atyuskát keres, akiben hinni akar, és szeretné, ha erős kézzel vezetné ebben a komplex világban.

Az ország népe nem ismerte jól a magába zárkózott királyt, mi több a királyi család meglehetősen idegen volt a saját népétől. Románia a XIX. század második felében „importálta” a dinasztiát, a monarchia fennállásának rövidsége miatt pedig esélye sem volt a Hohenzollereknek, hogy közelebb kerüljenek a román nép habitusához. Mihály ugyan itt született és nőtt fel, ortodox vallású volt, de élete nagy részét külföldön töltötte. Igazi nyugati uralkodó volt, aki szinte idegenként tért vissza hazájába rendszerváltás után a kommunisták által sikeresen végrehajtott társadalmi agymosás miatt. De nem csak a kommunisták voltak ludasok a román nép és a királyi család egymástól való elidegenítésében, hanem a német származás eleve „összeférhetetlenné” tette a királyi családot a román néppel. Ha a történelem másként alakult volna, és a román királyság nem szűnt volna meg, akkor talán lett volna elég idő, hogy a két, egymástól idegen entitás, a román nép és a királyi család összecsiszolódjanak, egymásra hangolódjanak, de így esély sem volt rá.

Mihály király miután hazatért, mintha más világból érkezett volna, hiszen rendszerváltozás után Nyugat- és Kelet-Európát egy világnyi távolság választotta el egymástól. Egyébként a távolság segített abban, hogy a haláleset természetes gyásza által felkorbácsolt részvét nyomán elkezdődjön a mítoszgyártás. Elsősorban a vérmérséklet, másodsorban az idegenség miatt tudta érzelmileg könnyen beleélni magát a nép ebbe a kollektív gyászba, hiszen sokkal könnyebb gyászolni egy olyan személyt, akit valójában nem ismersz, mint olyan valakit, aki melletted élt, és ismered az erényeit, hibáit egyaránt. Most nem beszélek azokról a meggyőződéses monarchistákról, akik 1992-ben is kivonultak az utcára éltetni a királyt, hiszen a társadalom szűk szelete nagyon jól ismerte a monarchiának a román történelemben betöltött meghatározó szerepét. Az ő gyászuk őszinte volt, a társadalom nagy részénél viszont a gyász helyett sokkal inkább ez a mítosz iránti vágy fokozta fel a részvétet.

A király valóban példás személyiség volt, aki németes méltósággal viselte el a történelem megpróbáltatásait. Élete olyan volt, mint egy kalandregény, de a legkeményebb megpróbáltatás sem tudta kimozdítani azokból az alapértékekből, amelyekben hitt. Szerénységét, méltóságát mindvégig megőrizte, és valóban válhatott volna meghatározó példaképpé a román nép számára, ha a történelem göröngyös útjain nem siklott volna ki a monarchia. Halála után kétséges, hogy nagy hatása lehet egykori alattvalóira, a túlfűtött érzelmek ugyanis hamar kimúlnak.

A király halálából azt kellene megtanulni, hogy nem ártana alaposabban mérlegelni, kit választunk meg vezetőknek, de mindenekfelett azt is jó lenne megérteni, hogy a mítoszok nem helyettesíthetik az egyének felelős, pontos és kitartó munkáját.  A mítoszok bátoríthatnak, de a munkát helyettünk egészen biztosan nem fogják elvégezni. Ha ezt minél többen megértenék, akkor atyuskák és mítoszok nélkül is sokkal könnyebben juthatnák egyről a kettőre.