Arányos észszerűség

Arányos észszerűség
Ez jellemezte a brit kormányfő szerint az angol hatóságok reakcióját, midőn kritikus szintre emelték a készültséget. Az ilyen döntések hátterében többnyire a riadalom közhangulattá válásának veszélye és az újabb merényletek megelőzésének primátusa ütközik. A fenyegetettség-érzet napi adagját meg lehet szokni – állítólag – klasszikus konfliktusövezetekben, de minden retroaktív statisztika dacára Európa még nem tekinthető annak.

Bár a megszokás, hogy a félsz beépül az egyes életvitelek ritmusába ugyanúgy „késleltetett pokolgépként” ketyeg, mint a manchesteri hátizsákba pakolt gyilkoló eszköz: idővel megszokható a halál, a rombolás árnyéka, sőt olyannyira, hogy ebben a természetellenes szimbiózisban a védelmi reflexek is hajlamosak szintén idő- vel alábbhagyni. Nem írnám mindössze a beletörődés számlájára, egyszerű emberi reakció, hogy a folytonos készenlétben elfáradhat az aggódó, feszülten figyelő alany. (Meg az sem életszerű, hogy az iskolába indított gyermeket úgy teszed buszra, hogy lecsekkolod a bérletét, miközben már szakavatott mozdulattal igazítod meg rajta a golyóálló mellényt). Tavalyelőtt novemberben Párizsban szintén egy koncerten zajlott a mészárlás. Rá két hétre brüsszeli látogatáskor azt figyelhettem meg, hogy enyhe katonai jelenlét van a városban; az eső háborítatlanul végezte a maga őrjáratát és a turisták ugyanúgy ellepték az utcákat tereket, mint a jó békeidőkben (közben Moelenbeckben már folytak a házkutatások és érkeztek a friss hírek, de a belga belügyminiszter nem volt hajlandó egy fokkal emelni a készültséget, mondván, nem kis felelősség fenntartani a rettegés pszichózisát, mert ezzel beláthatatlan kárt okoznak).

Theresa May bejelentése indokoltnak tűnik: három férfit tartóztattak le, akiknek vélhetően közük volt a Manchester Aréna bejáratánál elkövetett robbantáshoz. A francia elnök erre a hírre meghosszabbította a július közepén lejáró rendkívüli állapotot. Immár ötödjére. Ezzel Párizs mintegy elismerte, hogy két éve ostromállapotban van.

A terrorellenes küzdelem európai hadszínterén mintha állóháború alakult volna ki: az elkövetők (egyre változatosabb taktikával és fegyvertárral) véghezviszik a merényletet, az ISIS felvállalja és üdvözli, az éppen célpontnak számító ország vezetői pedig kijelentik, hogy a terror nem győzheti le a nemzetet és nem fogják megengedni azt a „luxust”, hogy emiatt lemondjanak értékrendjükről, életvitelükről, szokásaikról. Rendszerint ez a forgatókönyv, ami bemerevedett állapotokról szól. És arról, hogy jelenleg nincs megoldás (félig csődös) a szélsőséges muszlim erőszak kezelésére. Ha mégis árnyalni kényszerülök a képletet hozzáteszem: a terroristákat idejében elfogni, a beszervezés lehetőségeit visszaszorítani, igen, a megelőzésben hatékonyabbnak lenni – ez a tendencia látszik egyre inkább teret hódítani. A védekező és utólag bekeményítő stratégia helyett aktív preventív magatartás, akár idejekorán levezényelt „ellenmerénylet”. Mert amíg a sisakos, védőmellényes kisiskolás képe még inkább a science fiction határzónájának tartozéka, a terroristákra vadászó drón hadosztály már itt suhan el a fejünk fölött. Letagadhatatlanul, vészesen közel.