Apám filmjei
Id. Berkó Pál, a műbútorasztalosból lett fotográfus
Id. Berkó Pál, a műbútorasztalosból lett fotográfus
Vissza

Apám filmjei

1912-ben született Budapesten. A vándor szabólegényből magát pesti iparossá felküzdő apja szabómesterként tartotta el a gyorsan megfogyatkozott családot. Ugyanis nem sokkal később annál, hogy hazatért az első világháború olasz frontjáról, felesége is kislánya elpusztult a spanyolnáthajárványban. Ketten maradtak.

IFJ. BERKÓ PÁL

Apám az elemik után a József körúti Technikumban műbútorasztalosnak tanult, és dicsérettel szerzett mesterlevelet, amire azonban végzett, beköszöntött az 1929‒1933-as gazdasági világválság, és az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb lett annál, hogy nagyapámmal szmokingot, frakkot varrassanak, apám munkaadójától új hálószobabútort, ebédlő- vagy dohányzógarnitúrát rendeljenek. Így, hosszas munkanélküliség és kilátástalan álláskeresés után, előbb Bécsben és Münchenben, majd Párizsban próbált szerencsét – csekély sikerrel. Hazatérése után a Ganz gyár alkalmazta őt: vasúti hálókocsik míves belső faburkolatain, berendezései tárgyain dolgozhatott. 1935-ben aztán egyéves önkéntességi szolgálatot kért, ahol kiváló eredménnyel tette le a honvédségi gazdasági tiszti képzés vizsgáit.

Id. Berkó Pál, a fotográfus

1937-ben már a HaFa (a Hatschek és Farkas) fotócikk-kereskedés alkalmazottja volt: előbb raktáros, majd bolti eladó minőségbe, később pedig az ügyfelek által exponált filmtekercsek előhívója és a képek nagyítását végző bizalmi emberként. A bizalom annak szólt, hogy azokon az amatőr felvételeken gyakran nemcsak a szeretett család tagjait, a kiskutyát és a karácsonyfa vagy a születésnapi torta körül mosolygó gyermekeket és nagyszülőket örökítették meg, hanem pártfogásra szoruló, ledér bájaikat pár pengőért örömmel felfedő ifjú hölgyeket is. Ezeket a fotókat külön borítékba kérték csomagolni, és nem a családi fényképalbumok darabjai lettek, hanem férfitársaságok bizalmas beszélgetésein körbejáró vadásztrófeák. Fontos időszak volt a HaFa-nál eltöltött néhány év abból a szempontból is, hogy a cégtől vásárolta a régi, „harmonikás” matuzsálemet leváltó első komoly fényképezőgépét, egy Leicát. A felvételeit mostanában elemzők szerint az üzletben kapható fotós szaklapokból és -folyóiratokból, modern francia és német és amerikai fotóalbumokból és a magyar avantgárd legjobb művészeitől tanulhatott látásmódot, képkomponálást.

1938-ban vonult be, és még abban az évben előléptették karpaszományos őrmesterré. Az alakulatok összeállításáért felelős toborzók aligha állhattak a helyzet magaslatán, amikor a műbútorasztalost valamilyen megmagyarázhatatlan okból az utak, hidak, pontonhidak, vasúti pályák újjáépítésével harctéri szolgálatot teljesítő, a szakma természetéből adódóan ugyancsak fával munkálkodó ácsokból, illetve kőművesekből, vasútépítőkből, acélszerkezet-szerelőkből és gépkezelőkből, sofőrökből álló Magyar Királyi 101-es gépkocsizó-hadosztály törzsparancsnokságához vezényelték ‒ köszönhetően annak, hogy kiváló eredménnyel végezte el a honvédségi tanfolyamot, hadtápos lett.

Az ellátmányozónak az a típusa, akinek figuráját ma leginkább Joseph Heller A 22-es csapdája című regényéből ismeri az olvasó, szerényebb körülmények között bár, de megtalálható volt ennél az alakulatnál is. A legénységi koszt- és az anyagutánpótlás akkoriban akkor még olajozott volt, időben érkezett a bab, a lencse, a hús, a liszt, a zsír, a cukor, a kávé – sőt citrom is szerepelt a fejadagok listáján -, szóval minden, ami egy frontalakulat üzemben tartásához kellett. De miután egy magyar katonatiszt a pokolban is és a fronton is ugyanaz maradt, ragaszkodott bizonyos békebeli kiváltságaihoz, ehhez tiszti szolgára, szerző-mozgó emberre volt szüksége. Apámat választotta a századparancsnok tisztiszolgának. Feladata lassan itt is bizalmi lett. Az ő dolga volt – magyar pengőért – bort, olykor egy-egy sertést vásárolni a helybeliektől a tiszt urak számára, illetve vezetni a századparancsnoki gépkocsit. Közben viszont hódolhatott kedvtelésének: a fotózásnak.

Az itt látható fényképekből és a hozzájuk tartozó képaláírásokból kiderül, hogy a Felvidéktől Ukrajnán át Erdélyig merre járt, mi történt az alakulatával. Van azonban ezeknek az időknek egy másik forrása is: egy egyelőre feldolgozásra váró levélnapló. Azoknak a leveleknek az ötfüzetnyi gyűjteménye, amelyeket akkori feleségével váltott. Egy praktikus terméknek köszönhetően, az írásra szolgáló oldalra rótt betűk átitatódtak az alatta lévő lapra, amely így kitéphetővé és elküldhetővé vált, de a levélíró birtokában is maradt egy példány. Az első levél 1939. augusztus 30-i dátumozású, és az ukrajnai Nagyszőlős vasútállomásán, az akkor már nyolc órája ott veszteglő katonai szerelvényen íródott, útban Tarcaköz felé, az utolsó pedig 1944 januári. (Addigra első feleségével már elváltak, a füzetek tartalma pedig az idő előrehaladtával megváltozott: előbb napi feljegyzések naplószerű, személyes gyűjteményévé vált, végül pedig mozgalmi ügyek és emberek jellemzése, előadások beszédvázlatok emlékeztetőjévé.)

1941. novemberében, a harctéren szerzett, eszméletvesztéssel is járó tüdősérülése miatt leszerelték. Bajtársai kedvelték őt. Egyik honvédje megható levélben búcsúzott tőle. Hazatért Budapestre, elkezdődöttk gyógykezelése, és kiderült: kezdődő tbc-je van. Állás is került: a Fővárosi Gázművek alkalmazottja lett, bár tudták róla, hogy szocdem. Aztán a cég ebédlőjében tett kijelentése miatt öten jelentették fel őt. Előbb katonai bíróság elé állt, amely megfosztotta akkor már tartalékos karpaszományos zászlósi rendfokozatától és két katonai kitüntetése, a Felvidék és az Erdély emlékérem viselésének jogától, aztán a polgári bírósági procedúra kezdődött el. A vád: kormányzósértés volt, és az, hogy apám szerint a magyar hírközlő szervek hazudtak, amikor idilli képet festettek a fronton tapasztalható állapotokról, a magyar katonák harci szelleméről.

Fél év fogház után, 1944 augusztusában szabadult. Attól kezdve új szakasz nyílt az életében: zsidókat, baloldaliakat, szökött katonákat, menekülőket bújtatott 1944. telén, Budapesten, Szentkirályi utcai lakásán.

De ez már egy másik történet. Fotó nem készült róla.

A háromszáznál több filmtekercset tartalmazó, 1936 és az 1960-as évek vége között exponált képanyag (egy-egy tekercsre 36 felvétel fért) ma már a magyar történelemre vonatkozó fényképfelvételeket gyűjtő és rendszerező egyik szakintézmény őrzi, közlésük ifj. Berkó Pál engedélyével történik. Hiánytalan, törölt, felismerhetetlenné tett, kivágott képkocka nincs benne, a felvételek sorszámozása sehol nem törik meg, folyamatos. Agfa Superpan filmre dolgozott, ugyanarra a nyersanyagra, amit a II. világháború magyar haditudósítói használtak. Ezt nemcsak kazettában árulták, hanem nagyfelhasználóknak volt 80 méteres, jól záródó fémdobozokban kínált változata is, abból maga töltögethette mindenki a kazettáit, fénytől védett helyen: például éjjel, pokróc alatt. Hogy ellátmányként jutott-e a filmekhez, az már soha nem derül ki.

Apám filmjei 1. FOTÓK

Apám filmjei 2. FOTÓK

Apám filmjei 3. FOTÓK


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Börtönbüntetésre ítéltek több ...
A testet, lelket, közösséget fejlesztő ...
Jövő hét elejére elkészül az egyesülés ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ