Apáczais világtalálkozó: ez a nap olyan volt, mint egy nagyszünet
„Aki iskolát alapít és épít, az biztosan a jövő felé tekint”
„Aki iskolát alapít és épít, az biztosan a jövő felé tekint”
Vissza

Apáczais világtalálkozó: ez a nap olyan volt, mint egy nagyszünet

Mintha mindig ilyen lett volna az iskola épülete, olyan összhangban dolgoztak az Apáczai-líceum új szárnyának tervezői, építői. A 21. század úgy mutatkozik meg az új iskolában, hogy tökéletesen egybesimul a régivel. Hatalmas díszterem állítható színpaddal, olvasótermes könyvtár, mosdók és alacsonyra szerelt lépcsőkorlát a kisdiákoknak, s hosszú lépcsősoron balra feleslegesnek tűnő pihenő az ablak mellett, a diákok máris elnevezték Rapunzel-erkélynek (innen engedi alá hosszú fürtjeit a Grimm-mese aranyhajú leánya). A két épület között megmaradt kis udvart macskakövekkel, rózsával, facsemetével, padokkal tették barátságossá, a déli tantermekből képeslapra kívánkozó a kilátás a református templomra. Az új iskolát avatta fel Semjén Zsolt magyar kormányfő-helyettes és Kató Béla református püspök szombaton, az apáczais világtalálkozón, ahol véndiákok, buhusok, egykori tanárok meséltek saját iskolájukról.

Írta: Dézsi Ildikó, Kerekes Edit

A borítóképen: (balról jobbra) Semjén Zsolt, Kató Béla és Vörös Alpár meglátogatják az iskolát. (Fotó: Kiss Gábor)

Hálaadó istentisztelettel és rövid ünnepséggel kezdődött szombat délelőtt az egésznapos program a kolozsvári Farkas utcai református templomban. Az ünnepi beszédeket Hatházi Tamás és Fehér Tamás orgonajátéka, a harmadikos diákok mesejátéka, az Apáczai-líceum vegyeskarának dalai és Dávid István orgonaművész produkciója követte. Kató Béla püspök, a gimnázium egykori diákja prédikációjában felelevenítette, hogy a református püspökség 1919-ben hozott döntést a leánygimnázium felépítéséről, amikor az erdélyi magyarság teljes bizonytalanságban élt. Az épület első része végül 1926-ban épült fel, majd egy évvel később újabb épületrésszel bővült. Úgy vélte: az építkezés csak most, 92 évvel később, az új épületrész felépítésével fejeződött be.

Vörös Alpár iskolaigazgató beszélt a kezdeti időszakról, amikor a 3-as számú Líceum diákjai is több váltásban jártak iskolába. „Aztán voltak sötét időszakok, amikor elődeink álmodni sem mertek, hanem az iskola fennmaradásáért küzdöttek. 2013-ban viszont az iskola épületének visszaszolgáltatása véglegessé vált, és Kató Béla nem csak vágyta, hanem akarta és tett is a helyzet rendezése érdekében. Felkarolta a bővítés ötletét, Müller Csaba építész pedig kidolgozta a tervet, amely aztán elnyerte a magyarországi támogatást” – vázolta az igazgató, aki azt kívánta, hogy az új épületrész avatásának napja legyen az egymással való találkozás örömének ünnepe. Nagy Péter a szülőbizottság nevében szólt az ünnepség résztvevőihez, elődeink épített örökségének ápolásának, szellemiségének tovább örökítésének fontosságát hangsúlyoza.

Tárkányi Erika tanfelügyelő Szent-Györgyi Albert szavait idézte, aki szerint „az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, és megtalálja a munkát, amit szeretni fog.” Elmondta: bár az iskolát az eltel 92 év során érték nehézségek, bizonytalanságok, az új épület bizonyítéka a kitartó munkának.

Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint az iskola története azt bizonyítja, hogy azok, akik azt megálmodták és elindították, annak a közösségnek a jövőjéről álmodtak, amely az impériumváltás után is meg tudott maradni: mert volt erős hite, voltak erős intézményei. „Mi hiszünk abban, hogy ilyen intézményekre van szükségünk, hogy az intézményeinket helyre tudjuk állítani, hogy az identitás-megőrzés egyik legfontosabb eleme a magyar oktatás a bölcsődétől az egyetem utáni képzésig. Hittünk és hiszünk abban, hogy elsősorban anyanyelven lehet megszerezni a versenyképes tudást.” – mondta.

Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes úgy vélte, a magyarság megmaradásának kulcsa, hogy fel tudja-e ismerni, melyek azok a dolgok, amelyekről nem mondhat le, s amelyekért akkor is vállalja a harcot, „ha fogytán a muníció”. Úgy vélte: a gyermekek jövője ilyen ügy. Köszönetet mondott a kolozsvári magyarságnak azért, hogy nem veszítette el a lényeglátását.  Ezáltal történhetett meg, hogy a kolozsvári magyarok kilátástalannak tűnő időben alapítottak iskolát, amikor az egész Kárpát-medencében magyar iskolákat zártak be, és amikor a romániai rendszerváltás jószerével még le sem zajlott, a közösség azonnal visszakövetelte az iskoláját. Azt kívánta, hogy az intézmény stabil építőköve legyen az erdélyi magyarság megmaradásának.

Az épület megáldását követően épületbejárás és osztályfőnöki órák kezdődtek, az új Apáczai Galériában pedig a Szépbe-szőtt hit című képzőművészeti tárlatot nyitották meg. A falakon látható kiállítás anyaga az Apáczai-líceum képzőművész véndiákjainak, illetve a tanintézet képzőművész-tanárai munkáinak gyűjteménye. Vörös Alpár elmondta: a kiállítás egy évszázad munkáit soroltatja fel, míg a legrégebbi munka egy 1913-ban született, a legfrissebb pedig egy tavaly érettségizett diáké. A kiállítás anyagát és képzőművészeit bemutató kiadvány az Apáczai Galéria történetét is felvázolja – mutatott rá az igazgató, aki azt reméli, hogy a galéria rendezvényei továbbra is a szépre, az igényesre érzékenyítik a diákokat. Pappné Farkas Klára, a Magyar Országgyűlés Külügyi Igazgatóságának főosztályvezetője, véndiák hangsúlyozta: a tárlat az Apáczai-líceum képzőművész diákjainak, tanárainak alkotói életútjába nyújt betekintést. „Teszi mindezt abban a reményben, hogy sikerül a művészi szép megtartó erejében bízva felvenniük egymással a kapcsolatot, és így szőve, szövögetve, immár egymásra is figyelve képalkotó álmaikat” – idézte a tárlat füzetének előaszavát az egykori rajzkörös, aki szerint a művészi kifejezés sokszínűsége jellemzi a kiállítást. Székely Géza a galéria kurátora örömét fejezte ki amiatt, hogy az idén nagykorúvá vált Apáczai Galéria új helyszínen, az új épületbe folytathatja tevékenységét. Elmondta: az évente megszervezett 8-10 tárlat bármely galéria esetében szép teljesítménynek számítana.  

Az iskola folyosóján megtekintehtő iskolatörténeti és fotótárlatot Sipos Gábor történész, az EME alelnöke nyitotta meg. Rámutatott: a kiállítás anyaga korántsem teljes. „Ennek ellenére jó néhány érdekesség látható, mint például Apáczai Csere János kézírásával ellátott iratok, tanár- és igazgatóportrék, régi és új tablókról készült fényképek, eredeti bizonyítványok” – sorolta, hozzátéve: a tárlat második része az iskola épületének történetét dokumentálja fotókkal. Ezt követően Simon Brigitta és Koszorús Anita a kolozsvári református leánygimnázium történetét elevenítette fel, Vörös Alpár pedig az erre az alkalomra kiadott iskolatörténeti kötetet méltatta.

Dézsi Ildikó

Az iskola és a nagy kilincs

Ötven évvel ezelőtt is a fűzfánál elkövetett tiltott cigarettázással buktak le vakmerő diáklányok, Budapesten véletlenül luxusvonatra ültek a győri anyanyelvi vetélkedőre kiutazó első apáczaisok, a zongora alá rejtőzködve súgott a Buhusoknak Tőkés Erika – ehhez hasonló történeteket hoztak az egykori apáczaisok szombaton az iskolába.

Mindenki elhozta a maga iskoláját, azt, amely 70, 50 vagy csak 10 éve benne él, az emlékeiben, az anekdotáiban, esetleg a baráti kapcsolataiban. Ha bízhatunk is az időben, hogy megteszi a maga szubjektív szépítő munkáját, s a nosztalgia pápaszemén keresztül a rosszat elpárologtatja vagy valahogyan minden történetben tetszetőssé teszi, és így aztán a közös emlékezésen csak a jó, a vicces, a szemet könnyel fátyolozó sztori jusson eszünkbe, az mégiscsak különleges élő történelemóra volt, amikor az új díszteremben nemzedékek mesélték el a maguk iskoláját.

A hatvanadik érettségi találkozójukat is kipipált diákok osztályfőnöke arról mesélt, a második világháború idején mennyit sírt a szüleinek, hogy őt is adják iskolába, akár a bátyját, aztán micsoda szenvedéseket éltek meg kisdiákként a háborús Kolozsváron, és hogyan óvta őket az iskola, amely otthont is jelentett. Ha az iskolára gondol, mindig a kilincs jut eszébe, a hatalmas kilincs a kapun, amelyre gyerekként teljes súlyával rá kellett csimpaszkodnia, hogy a kapu kinyíljon. Aztán fokozatosan jöttünk előre az időben, rég elhunyt tanárok nevei hangzottak el, akiknek később a gyerekei is itt tanítottak, többen elmondták, hogy családjuk egész generációi jártak a református leányiskolába, 3-as iskolába, 19-es iskolába, Apáczai-líceumba. A történetekből szépen nyomon követhető a 20. század minden gyarlósága.

Elmesélték, hogyan lett koedukált a leányiskola, és milyen különlegességnek számított az osztályonkénti 1–2 fiútanuló. Az ötvenes évek Udvarhelyről érkezett fiútanulója mesélte, mint vitte lelkesen műhelygyakorlatra a kopjafát, talicskát, aztán kiderült, hogy varrni tanulnak. Azok az évek, amikor tanárokat és diákokat tartóztattak le államellenes tevékenységekért az ötvenes években, családjaikat is megtorlás érte, a „bűnös” gyerekét például eltiltották az iskolába járástól, de az iskola összefogott, és titokban diákjának fogadta, osztályzatait csak papíron vezették, s tanév végén tették csak hivatalossá, míg végül a tablóra is felkerült. S hogy mégis érettségizhessen, hogyan kellett az akkori szokás szerint a főtéri könyvesbolt kirakatába kiállított tablót bemenekíteni az iskolába, mert a tiltott diák kiléte szemet szúrt a hatóságoknak.

Sorsok mutatták meg, hogy véletlenek nincsenek, vagy ha mégis, azok roppant terv részei, hiszen annak, aki most immár évtizedek óta titkárnője az iskolának, valahogyan akkor is ide kellett kerülnie, ha eredetileg máshol kezdte az első osztályt. Először még elsőben került ide azért, mert másképpen megszüntették volna a Király utcai iskolában az osztályt, aztán ismét nyolcadikban, amikor vizsga előtt közölték velük, hogy itt nem tanulhatnak tovább, mert általános iskola lesz csupán, s mire minden diák iskolát választott, szóltak, hogy ez az évfolyam mégis maradhat. A nyolcvanas évek, amikor egyik napról a másikra három román osztályt költöztettek ide a Racoviţából, és elkezdődött a délutáni tanulás. Tulajdonképpen az épületbővítés vágya akkor fogant meg, közel négy évtizeddel ezelőtt.

Súgó-rendező a zongora alatt

Az Aranka György Nyelvművelő Verseny egykori részvevői kalandos utakról meséltek, amikor úgy mentek a sátoraljaújhelyi vetélkedőre, hogy nem is tudták, irodalomból, nyelvtanból, helyesírásból kell-e jeleskedniük. Megelevenedett az a budapesti luxusvonat, amelyre a kalauz útmutatása szerint Győr felé felszálltak, csak az nem a kopott személyvonat volt, amelyre a jegyük szólt. Vagy amikor Csucsánál „elfogyott” a vasúti sín, és kísérő tanáruk csinos ruhában, magassarkúban megállította az első teherautót, amivel tovább utazhattak. Beszéltek arról, milyen fontos szépen, értelmesen, nemcsak hétköznapi dolgokról beszélni, hallani másokat, és arról, megy-e a versek által a világ elébb. Kiderült, egyiküknél mindennapos, hogy verssorokkal válaszol, másikuk a fogorvosi kezeléseket úgy vészeli át, hogy fejben verseket mond.

A Buhu évtizedeiből összegyűjtött fotók peregtek a vetítővásznon, a történetek szájról szájra kerekedtek, egyféle tisztelgés lett ez a nemrég elhunyt rendező-tanár, Tőkés Erika emlékének. Egyesek a zongorát hiányolták az új díszteremből, hiszen Erika néni még a gondosan letakart zongora alá bújva súgott nekik, később már a takarásban szórta szét a színészek által véletlenül kihagyott jelenet lapjait, hogy gyorsan ráleljen, honnan kell súgnia tovább. Diákszínjátszó találkozókról, díjakról meséltek, szereplőtoborzásról, például amikor Erika néni az egyik fiút egyazon óra alatt háromszor kapta el másolni az elkobzott, de valahogy visszaszerzett füzetből, aztán megkérdezte tőle, volna-e kedve buhuzni. Egy fiatal fizikus a bölcsesség fogalmának megértését köti Erika nénihez, ezzel megbontva a bölcsességgel kapcsolatos nagyszakállas öreg bácsi sztereotípiáját: „Erika néni úgy vezetett, hogy nem éreztük”. Az egykori diákok az iskola egyik meghatározó tényezőjének a különleges tanár-diák kapcsolatot említették, mint mondták, a mellérendelési viszony az apáczais lelkülethez tartozik. Ehhez kapcsolódik egy másik történet. Egy egykori Buhu-bemutató utáni biológiaórán az egyik főszereplőhöz a tanár: „Nyissa ki a füzetét. Látja azt a fél oldalas szép kicsi leckét? Na azt mondja meg nekem, hogy tudott az előadásra annyi sok szöveget megtanulni, és ezt a kis leckét nem?” „Hát ezt nem szeretem.” „Na látja, ezért engedem át.”

Az esti koncerteken együtt táncoltak fiatalok és idősebbek, diákok, véndiákok, tanárok. Vörös Alpár egy karikatúrát kapott ajándékba, amely négy karral ábrázolja. A tömeg örömmel skandálta: Alpár, Alpár, aztán ismételten többször Apáczai, Apáczai.

A világtalálkozót legtalálóbban talán így jellemezte egy véndiák: ahogy áramlott a sok ember a lépcsőkön, folyosókon, ez a nap olyan volt, mint egy nagyszünet, csakhogy az igazi nagyszünetben nem köszönünk egymásnak folyton, de sok év kihagyás után újra találkozni, ettől folyamatosan megdobbant a szív.

Kerekes Edit

A 3AD diákzenekar hangolta a néha eleredő esőben is kitartó közönséget a Loose Neckties Society koncertjére


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Hídomlás – szombaton meghalt a ...
Merkel-Putyin találkozó Berlinben ...
Kalandozások medveveszélyt leköröző ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ