Amiért a harang és az ima szól
Vissza

Amiért a harang és az ima szól

Várhatóan több ezer harang szólal meg ma délután – romániai idő szerint fél 6-kor – a Kárpát-medencében, és hangzanak el a Miatyánk, a keresztény világ legismertebb imájának sorai. A tervek szerint Erdély-szerte, valamint Erdély szívében és mindenkori fővárosában, Kolozsváron is megkondulnak a harangok, s többen – együtt – elmondjuk az Úr imáját. Mindenki egy sort belőle.

Amikor a napokban Laczkó Vass Róbert színművész felhívott, és kért, hogy vegyék részt egy alig néhány perces videóban rögzített, s az évforduló napjára időzített, immár a világhálón követhető közös fohászkodásban, az elején kissé elbizonytalanodtam, de rövid mérlegelés után végül igent mondtam a megkeresésre. Legyen meg a te akaratod, ez a mondat jutott nekem, a Pater Noster negyedik sora… Hiszen miért is ne mondanák el együtt ezen a június 4-én a világ legszebb és legigazabb könyörgését, ha ily módon, a Kárpát-medence ezen szögletéből lehetőségünk nyílik bekapcsolódni abba a szélesebb körű fohászkodásba, amely által néhány perc erejéig összekapcsolhatjuk a világ magyarságát Budapesttől egészen a Föld legkisebb és legtávolibb sarkáig, ahol magyarok élnek, kicsit hozzájárulva ezáltal ahhoz, hogy száz évvel a Trianoni békediktátum aláírása után valamelyest megerősítsük egymásban a nemzeti összetartozás tudatát. És mi lehet az adott helyzetben a legjobb kifejezési forma, amely egyben reményt és hitet is sugároz felénk, ha nem az ima ereje, és az a krisztusi fohász, amelyre maga Jézus Krisztus tanított meg bennünket?

Valamennyien megtapasztalhattuk már eddigi életünk során, hogy a legkilátástalanabbnak tűnő, válságos és nehéz helyzetekben, így a gyász pillanataiban is valójában nem marad más kapaszkodónk. Valahogy így van ez most is, amikor olyan történelmi pillanatra emlékezünk, amely a magyar nép, a magyar nemzet számára máig feldolgozhatatlan traumát jelent, és igazából soha nem tudta kibeszélni magából mintegy oldásként/oldódásként a trianoni fájdalmakat. Illik és kell is emlékezni, hiszen ez az egyedüli módja annak, hogy közelebb kerüljünk a megvigasztalódáshoz, a gyógyuláshoz, s ha fájdalmunkat másként nem tudjuk világgá kürtölni, mint harangszóval és imával, akkor hát a fohász mindenható erejével kell élnünk. A trianoni békediktátum megpecsételésének századik évfordulóján is így tudunk a leginkább szembe nézni mindazzal, ami az első világháború következményeként sújtotta hazánkat és nemzetünket. Ugyanis akkor ott, a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban 1920. június 4-én, magyarországi idő szerint 16:32-kor az első világháború, azaz a Nagy Háború győztes hatalmai saját politikai, illetve hatalmi érdekeiktől vezérelve pálcát törtek egy ország és népe felett. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy néhányan ott és akkor, mondhatni önkényesen több millió ember élete felől rendelkeztek, beleértve az elődeink, a mi és gyermekeink életét is.

Trianon viszont csupán a kezdete, avagy inkább kiváltó oka (?) volt a további megpróbáltatások sorozatának, amellyel az anyaországtól elszakított, kisebbségi sorsba került nemzetrésznek, így nekünk, erdélyi magyaroknak is szembe kellett néznünk az elmúlt száz év folyamán. S vajon ez idő alatt hányszor és hányszor kellett összekulcsolniuk kezüket dédszüleinknek, nagyapáinknak és nagyanyáinknak, hányszor kerültek olyan kilátástalannak és reménytelennek tűnő helyzetekbe, amikor ténylegesen nem maradt más lehetőségük, mint segítségül hívni az Urat?

Gondoljunk csak bele, hogy az impériumváltás nyomán gyakorlatilag egyik napról a másikra minden megváltozott körülöttük, és újra kellett építeniük a nulláról az életüket, a mindennapjaikat. Olyan ez, mint amikor az ember elveszíti a tetőt a feje fölül, vagy a biztos talajt a lába alól. Nem volt idő a siránkozásra, s ha élni akart, azaz meg akart maradni ősei, azaz szülőföldjén, akkor mese nem volt, tenni kellett valamit. Meg kellett találnia azokat a lehetőségeket, amelyekkel az új állam keretein belül megőrizheti saját identitását, kultúráját, hagyományait, értékeit. Ama kósi kiáltó szónak nem maradt el a hatása, és az erdélyi magyarságnak sikerült megteremtenie azt a sajátos transzilvanista gondolkodásmódot, életvitelt és - formát, amelynek mintájára és alapjaira valójában ma is építhetünk, s amelynek a segítségével, eszköztárával a jövőben is építkezhetünk.

Azt is tudjuk, hogy ama békediktátum fochi értelmezése – miszerint „ez nem békeszerződés, hanem csak fegyverszünet húsz évre” – is bevált, és akkor ismét megszólaltak a fegyverek. Jött a második világháború a maga szörnyűségeivel, borzalmaival, embertelen pusztításával... Hányan és hányan folyamodtak ismét az ima erejéhez, hányak ajkáról hangozhatott el a Miatyánk, mint utolsó kapaszkodó? A lövészárkok félelmetes gépfegyvertüzében, a lehulló bombák tűzviharaiban, a lágerek és a barakkok szögesdrótjai mögött, a deszkapriccseken? És ezzel még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak. Következtek a kommunista diktatúra sötét évtizedei, ’56 felemelő napjaival, majd az ezt követő durva és kemény megtorlássorozatával...  A Securitate cellái, a kínzó- és kivégző kamrák, a politikai börtönök, a kényszermunka-telepek mind az elmúlt száz év történései közé tartoznak. És aztán jött Ceaușescu nemzeti-kommunista őrült diktatúrája, Kádár agymosó gulyáskommunizmusa, mígnem ’89-ben Temesváron ismét eldördültek a fegyverek, és bekövetkezett az a „demokratikus” változás, amelytől az erdélyi magyarság oly sokat remélt…  

Szóval, az elmúlt száz évben kaptunk hideget is, meleget is, és valószínűleg fogunk még kapni, de talán nem véletlenül történt és történik mindez. Talán nem véletlenül akarta és akarja így az Úr. Hiszen a kisebbségi létnek – László Dezső szavával élve – is megvoltak és megvannak a maga ajándékai. Ha figyelembe vesszük mindazokat a kulturális és szellemi értékeket, amelyek Trianon után születtek, s amelyeket sikerült a semmiből megteremteni, nos, mindez nem/sem kevés. És a kisebbségi sors küzdeni, harcolni is megtanított: a céljainkért, a jogainkért, az elképzeléseinkért; egyszersmind megerősített abban a tudatban, ha valamit el akarunk érni, akkor elsősorban magunknak kell tennünk érte. S ki tudja, talán éppen ez az erő, élettapasztalat jelentheti hosszú távú megmaradásunk zálogát.

Most újabb mérföldkőhöz érkeztünk, ahonnan igen, tovább kell lépnünk, lehetőleg úgy, hogy legkevesebb újabb száz évet tudhassunk magunk előtt. Bár a jelenlegi körülmények között, amikor az ország legfőbb, ráadásul nemzetiségi, kisebbségi, szász gyökerű vezetője tesz éppen sértő és valótlan kijelentéseket a magyar közösségre nézve, kezdeményezéseinket pedig folyamatosan elgáncsolják, nem tűnik túl biztatónak a helyzet. De az eltelt száz év tapasztalatából levonva a következtetéseket, tovább kell folytatni a küzdelmet, remélve, hogy az elkövetkezőkben a többség–kisebbség viszony Romániában is normálisabb mederbe terelődik, ami a trianoni sebek begyógyulásához, a különböző szemléletmódok higgadtabb, józanabb és kiegyensúlyozottabb értelmezéséhez vezetnek. Valahogy úgy kellene kezdeni, mint a szlovák miniszterelnök, aki június 2-án a pozsonyi várba hívta a szlovák vezetők mellett a felvidéki magyar képviselőket, és kezet nyújtott a kisebbség felé. Vajon Bukarest és a mindenkori román államvezetés mikor tesz az erdélyi magyar közösség felé ilyen gesztust? Szóljanak ma ezért is a harangok és a Miatyánk...

Kiss Gábor felvétele


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Választás: felügyeli a ...
Választás: a koronavírussal fertőzöttek ...
Másodfokú viharriasztás harminc megyében

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ