Az öreg Nápolyban…That’s Amore!
(Borítókép: A nápolyi Castel Nuovo, a város jelképének is számító építmény. A 13. században egy régi ferences kolostor helyén épült impozáns vár az idők folyamán sok ostromot vészelt át. A fotók a szerző felvételei)
Valójában nem is annyira a pénztárca-ügy aggasztott – hiszen a fiam megelőlegezte az utazási költségeket, majd valahogy részletekben csak visszafizetem! –, hanem az a fizikai megterhelés, ami a jól megtervezett „mindent bele” vakációk esetében előre látható. Így, amellett, hogy lassan aprópénzt aprópénzre spórolni kezdtem, a többkilométeres gyaloglások és lépcsőzések, kisebb hegyi túrák mindennapjaim elengedhetetlen részévé váltak. Végül eljött az augusztus, és mi a legnagyobb nyári forróságban útra keltünk.
Szeretek repülővel utazni, leginkább a felszállás pillanatait kedvelem, amikor úgy érzem, közelebb kerülök a Jóistenhez. Már esteledett, amikor a magasból, mint apró fénylő csillagok, mint milliónyi szentjánosbogár ragyogtak Nápoly esti fényei. „Itt vagyok, nem álom!” – rebegtem halkan, miközben az öröm és meghatódottság könnycseppjei leperegtek az arcomon.
Érkezésünket a szállásunkhoz közel, a Dante-tér egyik teraszán már a csillagos ég alatt ünnepeltük meg, Peroni Nastro Azzurro sörrel és egy-egy pohár nápolyi Limoncellóval, és élveztük, ahogyan a zsongó-bongó nápolyi este hangulata simogatni kezdte a lelkünket. Másnap korán keltünk, ugyanis 9 órakor találkánk volt az idegenvezető Mariával, aki az együtt töltött néhány óra alatt, a történelmi központ –, amely 1995 óta az UNESCO Világörökség része – néhány érdekességével ismertetett meg. Séta közben többször is felhívta figyelmünket az utóbbi időben egyre divatosabbá vált „street art” falfestményekre: láttuk Giuseppe Verdi és Sophia Loren portréját, és több politikai célzatú karikatúrát.
Giuseppe Verdi "portréja"
A város tipikusan olasz hangulatához hozzátartozik a filmekből is jól ismert kép, a tükörfényes, szürke-fekete vulkanikus kövekkel kirakott szűk utcákkal, a leomló vakolatú zsúfolt házsorok között kifeszített zsinórokon lógó színes ruhadarabokkal, még az emlékműveket sem kímélő graffitikkal, színes falfirkákkal. A lerobbant állapotban lévő házak felújítása, úgy hiszem, eszükbe sem jut, hiszen ez az öreg Nápoly, ahol úton útfélen hangosan és gesztikulálva beszélő nőkkel és férfiakkal találkozol – legtöbbjüket akkor sem érted, ha jól tudsz olaszul, mert a „bennszülött” nápolyi nyelvet csak ők értik egymás között – , ahol nem igazán veszik komolyan a maffiának a periféria éttermeibe tett éjjeli „látogatásait”, lövöldözéseit, és vidám életmódjukon az sem változtat semmit, hogy évente gyakorta reng a föld alattuk. Az öreg Nápolyban senkit sem zavar, hogy szemetesek az utcák, hogy a zsebtolvajokra este-reggel figyelni kell, ha nem akarsz pénztárca nélkül maradni, hogy sötétedés után nem ajánlatos az elhagyatottabb utcákon sétálni, mint ahogy az sem, hogy állig felfegyverkezett rendfenntartók figyelik a járókelőket. És a gyalogosan közlekedők között kígyózó- dudáló autók, robogó motorosok…félelmetes! Itt meg kell tanulni közlekedni, azaz félteni a bőrödet, mert egy pillanat, és máris véged! Mindezzel együtt, az öreg Nápoly gyönyörű!
A Dante téren a Convitto Nationale Vittorio Emanuele impozáns épülete és a magas talapzatra helyezett Dante-szobor fenséges látványa fogadott. A térről egy szűk utcácskában az egykori San Pietro a Majella Zenekonzervatórium, ma Regio Conservatorio de Musica épülete, ahol annak idején többek között Gaetano Donizetti és Francesco Cilea tanult. A nyári szezon és renoválás miatt az épületet sajnos nem lehetett látogatni. Különben, nagy bánatunkra, ugyanígy jártunk a Teatro de San Carlo néven ismert operaházzal is, amelynek fehér műanyag védőanyaggal „becsomagolt” épületét csak a szemközti teraszról csodálhattuk meg, miközben egy többeurós espressót szürcsölgettünk. Annak idején, a nagymúltú operaházban mutatták be Rossini számos operáját, Donizetti Lammermoori Luciaját, Bellini Bianca e Gernando című első művét, Verdi Obertoját, és az operaháznak vendége volt Giacomo Puccini, Pietro Mascagni és Ruggero Leoncavallo is.
A San Carlo operaház színpada sok énekesnek jelentette a világot, itt énekelt annak idején Farinelli is, korának egyik leghíresebb kasztrált énekese, akiről Oscar-díjra javasolt nagysikerű film is készült.
Ha már zene, hát hadd legyen zene! Bekíváncsiskodtunk egy kis zeneboltba, ahol a kották, partitúrák, életrajzi könyvek, Cd-k és Dvd -k társaságában „zene csorgott” a csészék faláról, a ceruzákról, táskákról, esernyőkről, legyezőkről …csak pénze legyen az embernek! Fájó szívvel, de gyorsan elinaltunk onnan.
Az operaházhoz közel megbámultuk a Galleria Umberto, az Emanuele Rocco tervei alapján 19. században épült passzázs drága üzleteinek kirakatait. A ma is kedvelt találkozóhelyként szolgáló teraszok és kellemes kávézók eleganciáját, a passzázs közepén található monumentális üvegkupolán átsütő napfény sokszorosan kiemelte.
A régi Nápoly szívében, a Via Tribunali mentén morbid, de egyedülálló élmény volt a Santa Maria delle Anime del Purgatorio ad Arco, ahogyan a nápolyiak nevezik „a koponyák és a halál” a „szegény lelkek” temploma. Az 1600-as évekből fennmaradt gyönyörűséges kicsi templom küszöbét átlépve, a nagy barokk mesterek műveinek – Dionisio Lazzari márványszobrai, Luca Giordano és Andrea Vaccaro festményei – társaságában a nápolyi kultúra azon emlékei tárulnak eléd, amelyekben a művészet, a hit, az élet és a halál találkozik. A templom földalatti üregében, a hipogeumban a névtelen emberek földi maradványaihoz fűzött kultusszal szembesülünk. A koponyák mellé ajándékokat helyeznek, hogy így segítsék a szegények lelkét a túlvilágra: pénz, bélyeg, karkötő, csipkezsebkendő, fátyoldarab, rágógumi, levelek százai, de újabban egy busz- vagy metrójegy is megteszi. Itt található egy Lucia nevű asszony síremléke is, aki férjével egy hajótörésben lelte halálát. Emberek, főleg nők százai hisznek a síremlék gyógyító hatásában, ezért virágokkal díszítik, a fotók mellé kézzel írott kérelmeket, imádságokat helyeznek. Habár nem kimondottan hisz a csodákban, Maria elmesélte, hogy édesanyja is itt könyörgött, mielőtt hosszas meddőség után, ő megfogant volna. Hit, csoda, realitás?
A Duomo di Napoli/ Duomo San Gennaro, más néven Santa Maria Assunta katedrális, Nápoly legnagyobb méretű temploma, a nápolyi érsek székhelye. Itt őrzik Szent Januáriusz (San Gennaro), Nápoly védőszentjének vérereklyéjét, amelyre a hívők csodaként tekintenek, ugyanis, amikor évente kétszer – május első szombatján és szeptember 19-én – kihozzák a katedrálisból, a szilárd halmazállapotú vér az ampullában cseppfolyóssá válik, ha viszont szilárd marad, a hiedelem szerint a várost valamilyen katasztrófa fenyegeti. Nem tudni, hogy a vérereklye minden esetben „megjósolhatja-e” a veszélyt, de sajnos a Vezúv 1944-es kitörését megelőzően nem figyelmeztetett. „Csoda” ide, vagy oda, tény, hogy már az ókorban ismertek olyan vegyi anyagot, amely a mozgás hatására cseppfolyósodik. De ki tudja?
A dóm leglátogatottabb része éppen az a kápolna, ahol a vérereklyét őrzik, ez a jobboldali hajóból nyíló harmadik kápolna, a Capella di San Gennaro. Akusztikai érdekessége a kápolnát lezáró csodálatos bronzrács, amelynek függőleges darabjait megkopogtatva, a különböző magasságú bronzok különböző hangokat adnak ki. A katedrális a mi történelmünk egy darabkáját is őrzi, ugyanis a baloldali kereszthajó Szent Lajos-kápolnájában helyezték örök nyugalomra I. Lajos magyar király öccsét, Endre herceget, Nápolyi Johanna királynő férjét.
Nem árt egy kis pihenő – mondta Maria, és meghívott a Bar Nilo nevű kávézóba, ahol nincsenek székek, mindenki gyorsan felhörpinti a feketéjét, és már áll(hat) is tovább. A kis helyiség falait focicsapatok zászlói díszítik, és a legnagyobb attrakció a Maradona „oltár”, ahol a róla és a szurkolókról készült miniatűr festmények és szobrocskák társaságában, egy üvegdobozkában a focikirály egyik hajtincsét őrzik. A csupán egy eurós espresso ugyan csak egy korty, de méregerős és annyira tömény, hogy „megáll a kanál benne” – mondtam Mariának, ő meg csak nevetett, és azt mondta, hogy ezt az olaszok így isszák. Igaz, víz is jár hozzá.
Az „il caffè sospeso” régi olasz szokás szerint sokan már indulásból két kávét rendelnek, egyet maguknak, egyet az utánuk betévedő idegennek, rászorulónak… öröm annak, aki adja, és még nagyobb annak, aki kapja. Megható emberi gesztus! Azt is megtudtuk, hogy ha valaki meghív egy kávéra, azt visszautasítani bűn, hatalmas sértés. Hát, az első adagtól majdnem fejre álltam, elszédültem és forgott a világ velem, de végül úgy beleszoktam, hogy egyetlen alkalmat sem utasítottam vissza, és csodák csodája, nem volt kutyabajom, sem vérnyomás, sem erős szívdobogás vagy szédülés…
A Via dei Tribunali mentén, az egyik árkádos kis utca sarkán canzonetta hangjaira lettem figyelmes. Egy pocakos, lapátfogú, pirospozsgás nápolyi, fizetséget nem várva harmonikázott, és egy vidám, énekre-táncra buzdító dalba kezdett: „Canta Napoli! Questa è una canzonetta, / che si può ballare e si può anche ascoltare”. A Renato Corosone által híressé vált N'accòrde in fa című canzonetta tavaszi virágról szóló fülbemászó refrénjét hamar megjegyeztem: Fli-ppò, Fli-ppò, Fli-ppò, Fli-ppò, Fiore di primavera.
A jókedvű nápolyitól karnyújtásnyira Pulcinella szinte embernagyságú mellszobránál a turisták sorba álltak, hogy Lello Esposito bronzból készült alkotásával fényképezkedjenek, természetesen én is. Mivel a nápolyiak szerint, hogy ha megérinted Pulcinella nagy orrát, szerencséd lesz... hát akkor ki ne próbálná meg? Különben az egész városban Pulcinella-láz uralkodik, mivel úgy tartják, hogy a fehér inges, fehér nadrágos, fehér kapucnis, fekete övet, cipőt és álarcot viselő, hatalmas karvalyorrú, a commedia del’ arte évszázadokon átívelő hagyománnyal rendelkező szerethető bohócfigurája a nápolyi embert szimbolizálja: lusta, pimasz és beszédes, haszonleső, mindig éhes, szereti a pizzát, egy tál makaróniért képes lopni, hazudni, mindig vidám, énekel, mandolinozik, harmonikázik és táncol is, ha kell, de alárca mögött valójában, a hatalommal szemben maró gúnnyal lázadó, meg nem alkuvó ember alakja húzódik.
Pulcinella a kézművesek kedvenc figurája, falat díszítő csempéken, kis kerámia szobrocskák és hűtőmágnes formájában, tányérokon és festett dísztamburinokon, mindenhol rád köszön, és hogy még nagyobb szerencsét hozzon, fejdíszét esetenként göcsörtös piros vagy fekete paprikával kombinálják…mulatságos figura! A paprika magában is szerencsehozó. Mariától kaptunk is ajándékba egy-egy kis, nyakban hordható, vagy táskára tűzhető, üvegből készült szalagra fűzött piros paprikát. Persze, ehhez is babona fűződik, ugyanis ahhoz, hogy szerencsét hozzon, előbb „aktiválnod” kell, vagyis a hegyével meg kell szúrnod a tenyered, és még jobb, ha közben magadban egy szerencsehozó rigmust mondogatsz. Fontos – mondta Maria –, hogy kapott ajándék legyen, senki ne vegyen magának paprika-mütyürkét, és az is, hogy az ajándékba kapott miniatűr csecsebecsét ne ajándékozd el, mert akkor oda a szerencse! Elég sok babona vezérli a nápolyiakat!
Észre sem vettük, de már jóval ebédidő után értünk a sokat emlegetett Sorbillo pizzázó elé. Amikor megláttuk a hosszan kígyózó sort, akiket érkezés szerint egy füzetbe jegyeztek fel, a fáradságtól toporogtunk, de mese nem volt, ki kellett várni, amíg a nevünket szólították, hogy végre bejuthassunk az elegáns, emeletes étterembe. A Gino e Toto Sorbillo, ha nem is a legrégebbi, de az egyik leghíresebb pizzázó a Via dei Tribunali egyik saroképületében. 1935-től a Sorbillo család 21 leszármazottja készíti a papírvékony, malomkerék nagyságú pizzát, elképzelni sem lehet hányféle feltéttel. Mi a tonno és a prosciuto crudo mellett döntöttünk, sok gombával, dupla mozzarellával, olíva- és kapribogyóval, és természetesen sok fűszerrel, bazsalikommal, rukkolával, vagdalt pepperoncinivel, a legcsípősebb paprikával… paradicsomszószt kérni, Isten ments! – az sértő lenne egy olyan nagymúltú pizzázóban, mint a Sorbillo, ahol a tomato a pizza elengedhetetlen alapanyaga.
Szomjúságunkat, és a lélegzetelállító csípősséget házisörrel próbáltuk oltani. Jóllakottságunk és a sör hatása megtette a magáét, amikor szinte álomvilágba szenderülve, egyszer csak mandolinszóra kaptuk fel a fejünket…O, Sole Mio! – játszotta asztalunktól nem messze egy fiatal férfi a jól ismert, lelket bizsergető canzonettát. Kell ennél több? – kérdeztem magamban, miközben boldogan hagytam, hogy a zene varázsa átjárja a lelkemet.
Múzeumok látogatására túl kevés lett volna az időnk, de a Caravaggio The Seven Works of Mercy – A hét kegyelem című festményét őrző Pio Monte della Misericordia-t, a „Kegyes kegyelem hegyét" nem hagyhattuk ki. Az intézményt – amely eredetileg egy kis barokk templom volt, majd később hatalmas komplexummá alakult – hét fiatal nápolyi nemes alapította 1601-ben. A szövetség tagjai annak idején a Gyógyíthatatlan Betegek Kórházában végeztek karitatív munkát, és ugyanez a nemes cél vezette őket arra, hogy a gazdag családok adományaiból összegyűjtött, felbecsülhetetlen értékű képzőművészeti alkotásokat, és a korabeli ezüst-, dísz-, és műtárgyakat a nyilvánosság számára láthatóvá tegyék. Caravaggio remekműve a barokk templom főoltárát díszíti, a múzeum képgalériájában többek között Francesco De Mura, Agostino Beltrano, Giovanni Stefano Maja, Girolamo da Salerno, Leonardo Coccorante, Giovanni Baglione, Jusepe de Ribera művei láthatók. A múzeum nagy látogatottsága bizonyíték arra, hogy a több évszázaddal ezelőtt létrejött, ifjú nemesekből álló szövetség nemes célja ma is nemes célt szolgál.
Városnéző túránk alatt sok ezer lépést, nagyon sok kilométert tettünk meg. Meglátogattuk a Limoné Fabbrica di Limoncello gyárat, ahol nemcsak a híres citromlikőrt gyártják, hanem citrommal/citromlikőrrel ízesített cukorkákat, csokoládékat, pasta-féléket, kekszeket és aprósüteményeket is. A gyár üzlet részlegében ingyen kóstolót kaptunk a Limoncello likőr különböző fajtáiból, ami olyan jókedvre derített, hogy a további sétánkat mintha fellegek között folytattuk volna.
Végigpásztáztuk a kézművesek utcáját, ahol egész évben karácsony van, mivel a mesterek fő tevékenysége a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódik, mindenhol a Szent Családot és a betlehemest megörökítő fa-, kerámia-, csuhékompozíciók, a legapróbb munkáktól a legnagyobb lakásdíszítésekig minden méretben, natúr és festett formában. És az a rengeteg szebbnél szebb karácsonyfadísz, ha tehettem volna, mind megvettem volna, de a „borsos” árakat látva, inkább csak csodáltam őket. A kiaggasztott festett nyári pólók, sálak, kötények, konyhai terítők mellett, jellegzetes nápolyi motívumokkal telefestett tányérok, vázák, fakanalak, hűtőmágnesek…kit mire visz az esze. Van itt ezernyi más szuvenír is. A kerámiából, bőrből, fából készült emléktárgyak kedvenc „főszereplői” között a leggyakoribb az istenített „El Pibe de Oro”, vagyis az „Aranyfiú” Maradona, a Nápoly szegénynegyedéből filmcsillaggá nőtt Sophia Loren, és az „olaszok nemzeti kincse”, Luciano Pavarotti. A legviccesebbnek a nápolyi humor és gúnyolódás jelképeként, a politikusok arcképével díszített vécépapírt találtam.
Azt hiszem, a százezredik lépésünk vezetett el a Castel Nuovo, a város jelképének is számító Új várhoz. A 13. században egy régi ferences kolostor helyén épült impozáns vár az idők folyamán sok ostromot vészelt át, volt spanyol királyok átmeneti szálláshelye és volt börtön, jelenleg várostörténeti múzeumként működik. Aztán átsétáltunk a Piazza de Plebiscito, avagy a Népszavazás terén, amelynek egyik oldalán a hatalmas kupolás San Francesco di Paola bazilika, a szemközti oldalon a Palazzo Reale azaz a királyi palota, homlokzatán a Nápolyi Királyság híres uralkodóinak szobraival.
A kikötőbe vezető sétányon pálmák és égignyúló fenyők ontották friss illatukat, és a tenger felől érkező sós levegő hűsíteni próbált a 35 fokos forróságban. A Nápolyi öböl hullámzó kék vizén emeletes hajók, motoros bárkák, jachtok és csónakok százai ringatóztak, és a távolból feléd integető félelmetes-gyönyörű Vezúv képeslapba illő látványa örökre a szívemben maradt.
Útitervünkből nem hagyhattuk ki az Oscar Tusquets Blanca spanyol építészmérnök által tervezett Toledo metróállomást sem, amelynek fő attrakciója, a Crater de luz, Robert Wilson millió apró kerámiából készült tenger-kékjét és hullámait imitáló mozaik remekműve. Az elbűvölő látvánnyal nem tudtunk betelni, és a fényképezés kedvéért többször le-fel mozgólépcsőztünk, végül azt mondtuk, nem csoda, hogy a CNN és a Daily Telegraph a Toledo megállót Európa legszebb metróállomásának nevezte.
Nápoly, az öreg város, a dal, a pizza, az espresso, a jó bor, és a spagetti városa. Nápolyról mindenkinek a Goethe által is használt „Meglátni, és meghalni!” szállóigévé vált mondat jut eszébe, én inkább azt mondanám: meglátni, örökre megszeretni és mindig visszavágyni!… ez (már) szerelem! ...mint a sok filmben is elhangzó dalban: „Back in old Napoli, That’s Amore!”
