„Mosolygós óra” normál és sérült osztályokban
A programot Kiskunhalason és Baján, valamint már tucatnyi kolozsvári osztályban kipróbálták a Brassaitól az Apáczai-líceumig, és a visszajelzések nagyon biztatóak. A Kurt Hahn nyomdokain elindulva, és az élménypedagógiát saját értelmezésük szerint alkalmazva találta ki és építette fel a módszert az ötletgazda Surányi Zoltán szociális munkás, tréner és első munkatársa, a Manókirály nevű élménypedagógiai programot 2011-ben egy szatmárnémeti óvodában kipróbáló Rákosi Réka Renáta. Bár meg vannak győződve hatékonyságáról, senkire sem erőltetik a módszert. Képzést kérésre tartanak, mert akkor látják értelmét, ha a módszer iránt valóban érdeklődő szakembereket taníthatnak, akiknek azután módjukban áll és akik akarják is alkalmazni azt. Aki a tanfolyamon részt vesz, az a gyakorlati készségek elsajátításával egyszerre a kézikönyvet is megkapja – önmagában a könyv mit sem ér, állítják a trénerek. Amely aztán korosztályokra lebontva tartalmazza az egy tanéven át heti egy órára szorítkozó foglalkozás menetét, a sajátos gyakorlatsorokat.
Élmény a matekóra?
De mindenekelőtt nézzük meg, mire jó ez a módszer? Minden igazi tanár szeretne olyan osztályokkal dolgozni, ahol nem fegyelmezéssel telik az idő, ahol a diákok nem hatalmi harcokat vívnak, hanem úgy egyéniségek, hogy egymás társai a feladatok megoldásában, ahol egy irodalom- vagy történelemóra olyan is bír lenni, hogy apró hangyák futkorásznak az érzékenyebbek hátán a közös élmény erejétől. Ahol segítik egymást, és élnek egymás erősségeivel. És közben lubickolnak a jó hangulatban. No nem azért, mintha hírből sem ismernék a konfliktus fogalmát, de természetükké válik a nézeteltérések konstruktív kezelése. Apró lépésekben ezt segíti megvalósítani ez a program.
A foglalkozások jól felépített forgatókönyv szerint zajlanak, megvan a prológus és az epilógus minden alkalommal. Bár a beszélgetésnek is jelentős szerep jut, a gyerekek inkább játéknak fogják fel, és alighanem tényleg szeretik, hiszen mosolygós órának hívják. És valóban vannak játékok. Labdajáték is van, olyan, ahol közösen mozgatva az ejtőernyőt úgy kell ügyeskedni, hogy a labda ne potyogjon le annak lyukain. Vagy madzaggal megkötött poharat kell az arról lelógó 5-6 fonállal felemelnie a csapatnak. Esetleg a bekötött szemmel az Amazonason átkelni próbáló gyereket szóbeli utasításokkal segíteni, hogy hova kellene lépnie. Vagy egy szomorú bohócot mindenkinek megpróbálni felvidítani, és miközben nevetésre igyekeznek bírni a terem közepén egy széken szomorkodót, észrevétlenül megtanulják, hogyan ismerjék fel a szomorúságot társuk arcán, magatartásán. Rájönnek, mivel vidíthatják fel, ezzel jobban megismerik egymást, és később, ahelyett hogy óvatosan elkerülnék azt, aki bánatos, megtanulják bevonni, megvigasztalni, megtanulnak odafigyelni egymásra. Érzelmeket játszanak el, ismernek fel, tanulnak meg kezelni. Amire sokkal nagyobb szükség van, mint gondolnánk. Szakemberek szerint ugyanis bár a mai gyermekek intelligenciahányadosa sokkal nagyobb, mint a korábbi generációké, ezzel fordított arányban alakult az érzelmi intelligenciájuk, hiányos az empátiakészségük, ebből fakadóan gyakori a konfliktus a társas helyzetekben – ami sokak életét megkeseríti.
– A tanárok szerint jelentősen változott a gyerekek viselkedése, olyan mértékben, hogy már van oszi, aki előre szólt, hogy jövőre vállaljam el az ő osztályát – jelezte Lőrincz Tünde utazótanár.
– Eléggé szkeptikusan álltam hozzá, de rájöttem, hogy egyáltalán nem egyszerű feladat egy első osztályos gyereknek a tér kezelése, illetve saját mozgásainak a kontrollálása – értékeli András Tünde utazótanár.
A szülők többsége olyan iskolát, közösséget képzel el gyermeke számára, ahol nem csúfolják, ahol nem ellenségekre, hanem barátokra talál, ahol a gyermekét nem verik meg, és ő sem verekszik, legfeljebb vita és civakodás van, de alapvetően szeretetteljes, egymás elfogadására épülő légkör uralkodik. Aztán a valóságban olyan sokszor nincs ez így. Az Álomkeresők segítséget ígérnek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a programban részt vevő csoportok valódi közösségekké alakulnak, ahol mindennapos az együttműködés, és csodák csodája: a tanárnak nem is kell fegyelmeznie, ugyanis beindul az önszabályozási mechanizmus, a gyerekek maguk szólják meg a nemkívánatos magatartásmódokat, és békés megoldásokat találnak ki.
Kihívás a hallássérültek iskolájában
A kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája olyan lehetőséget látott az Álomkeresőben, hogy 18 tanáruk vett részt a képzésben. Pályázat útján megszerezték a szükséges pénzt a tanfolyamra és a munkaeszközökre.
– Mind az óvodásoknak, mind az iskolásoknak szóló program 31 foglalkozást tartalmaz, amelyek egy tanév alatt megvalósíthatóak. Normál oktatásban elégséges végigvinni csoportonként egyetlen éves folyamatot, míg fogyatékkal élő, sajátos nevelési igényekkel rendelkező gyermekeknél akár két éves folyamatban is gondolkodhatunk. Készülőben van egy zene-mozgás alapú új programrész a 3-5 évesek számára, ezt örömmel várjuk, hiszen nekünk ilyen korú gyerekeink is vannak. A program ezen részének kidolgozásában partner Póra Zoltán (marosvásárhelyi tanító, tanár, zeneszöveg- és dalszerző, a Stonehill zenekar tagja – szerk. megj.) – mondja Ilyés Irén, a Kozmutza iskolában futó Álomkereső program koordinátora.
A 18-as csapatban nemcsak a Kozmutzában oktató pedagógusok vettek részt, hanem az intézményileg hozzájuk tartozó utazótanárok is, akik viszont a „normál” iskolákban, segítő pedagógusként dolgoznak, és oda vitték el a módszert. Alkalmazták két-két elemi osztálynál az Apáczaiban és a Ghibu iskolában, egy gimnáziumi osztályban a Brassaiban, 2016 őszétől pedig egy-egy apáczais és brassais közösségben. A speciális iskolában már első évben nyolc csoporttal dolgoztak. A módszer alkalmazása itt különleges kihívást jelent, hiszen tulajdonképpen egész sor gyakorlatot át kellett alakítani. A bekötött szemű hallássérült gyermeknek például nem segíthettek a szóbeli utasítások akkor sem, ha mondjuk netalán az autista vagy a mozgássérült, netán az értelmi fogyatékossággal élő társa kiáltotta neki, merre lépjen, hogy szárazon átkeljen a folyón. A tanári beszámolók szerint a módszer a gyerekeket nyitottabbakká tette egymás iránt, megtanulták, hogy elmondhatják a véleményüket, segítséget kérhetnek, és biztatni kezdték egymást. De maguk a tanárok is elkezdték másképpen megérteni-megérezni fogyatékossággal élő diákjaik félelmeit, bizonytalanságait, kihágásait.
Gherman Cristina Ramona, a Kozmutza pedagógusa így foglalta össze tapasztalatait: – A felismerés, hogy élményeik fonalszerűen szövik a személyiségüket, hogy a hátrányos helyzet pontosan milyen fonalat jelent, és hogy mennyire erőssé válik a szövet, amikor módszeresen és tudatosan alakítjuk a fonalat, nem csak a programmal kapcsolatosan tett optimistává: meggyőződésem, hogy bár senki múltját nem írja át, az élménypedagógia és az Álomkereső program vidám színű, kacagástól és tapstól hangos, kíváncsiságtól sugárzó pajzsot sző a gyermekek köré, egyúttal érzővé, bátrabbá és érettebbé téve őket.
