Alkésztisz komikus tragédiája

Alkésztisz komikus tragédiája
A Váróterem Projekt nem rendhagyó darabválasztással, de sajátos kivitelezéssel vitt színpadra ókori görög mitológiai történetet. A szöveg nyomokban tartalmaz Euripidészt, azonban Ted Hughes angol nyelvű adaptációja és Anne Carson fordítása alapján Horváth Benji kolozsvári költő készített saját verziót a társulat számára, a végső szövegkönyvet a próbák során pedig Visky Andrej rendező és Bertóti Johanna dramaturg szerkesztette.

A színházi téren a színészek osztoztak a nézőkkel. Mintha a társulat ezzel is próbált volna mélyebb hatást kiváltani a nézőkből azáltal, hogy utóbbiak az előadás részeseinek érezhették magukat, és lényegében azzá is váltak (a díszlet elemeinek rendezése során is). Bár az előadás a szó szoros értelmében a teremben kezdődött, valahogy mégis az volt a benyomásunk, hogy jóval hamarabb, már az érkezés során elindult valami. Az előtérben várakozva az Apollónt játszó színész (Varga Hunor-József) társaságában furcsa, bizarr érzés lett úrrá rajtunk, amely végigkísért minket az előadás során. Vajon ez is a produkció része? A megérkezés? A váróterembe a már említett színész kalauzolt minket, majd belépéskor egy szőnyegen kellett végigvonulnunk, átlépve a darab során oly sokszor használt ajtón, mintha ezzel máris azt akarták volna éreztetni, hogy a néző más világba érkezett, ahol nem működnek a való világ szabályai. Amint beléptünk, hátra kellett hagynunk elvárásainkat, merevségünket, és ahogy az ajtó is tárva-nyitva állt előttünk, úgy nekünk is nyitottá, befogadóvá kellett válnunk arra, ami történni fog.

Egyes jelenetek, öltözetek próbára tehették azon nézők komfortérzetét, akik kevésbé nyitottak szexuális értelemben, akiket a meztelenség bizonyos foka zavarba hoz. Vegyük például Apollón ruházatát, amely vagy feszülős, mélyen kivágott kék overállból és boából, vagy harisnyából és fekete tangából állt. Ez az öltözet azt az érzést keltette bennünk, hogy Apollón személyében egy drag queent láthatunk (olyan férfit, aki nőnek öltözik, és általában nőként is viselkedik), amely betudható akár annak is, hogy ő a férfiszépség és a fény istene. Nem csak Apollón pompázása volt nehezebben emészthető: Héraklész (Csepei Zsolt) szórakoztatásának részeként elszabadult – már rave-nek is nevezhető – buliba csöppentünk, amely során akár orgiaként értelmezhető jelenetnek is szemtanúi voltunk. A jelenet bizarrságát fokozta a tény, hogy Alkésztisz holtteste is részévé vált a fejetlenségnek.

A Váróterem előadásának plakátja

Lényegében az előadás próbára teszi a közönség pszichikai komfortját randomságával, véletlenszerűségével, valamint a sok ingerrel, amely egyszerre éri a nézőt. A komikum ellenére valahogy mégis nyomasztó volt a légkör, hiszen mégiscsak egy nő részben kényszerből történő önfeláldozása áll a középpontban.

A cím alapján arra lehet következtetni, hogy a Pál Emőke által alakított Alkésztisz áll majd a rivaldafényben, hiszen az ő történetét dolgozták fel, a hangsúly mégis a többi karakterre esik. A címszereplőt térbeli elhelyezkedés szempontjából is inkább oldalt vagy hátul láthatjuk, mindez pedig olyan értelmezést ad, amely a nők elnyomásáról szól. Alkésztisz először a halált is férje miatt, szinte kényszerből választja. Másodszor azonban, amikor ténylegesen meghal – ekkor már önként –, Héraklész visszahozza őt férjének, Admétosznak (Imecs-Magdó Levente). Héraklész számára annyira egyértelmű, hogy Alkésztisz is vissza akar jönni, hogy meg sem kérdezi tőle, mit szeretne igazából. Erre a Halál (Veres Orsolya) hívja fel Héraklész figyelmét, de mire végül elhangzik a kérdés, Alkésztisz már megnémul, így hiába próbálja elmondani, mit szeretne. Ez a jelenet tökéletesen bemutatja kicsiben azt, amiről az egész történet szól: a nőknek saját sorsuk alakulásába sincs igazán beleszólásuk. A vágyaikat nem hallják meg, így nincs más számukra, csak a beletörődés. Saját akaratuk kifejezése pedig meglepetésként hat. Alkésztisz búcsúszövege is előre meg volt beszélve, megmutatva, hogy sokszor még a szavak is a nők szájába vannak rágva – eddig terjed az ő szabadságuk. Amikor Alkésztisz eltér a szövegtől, megfogalmazva utolsó kérését férjéhez – miszerint halála után ne házasodjon újra, ne vigyen be más nőt a lakásba és közös gyermekeik életébe –, Admétosz meglepődik. Megpróbálja betartani a kérést, azonban az utolsó jelenetnél, amikor Héraklész megérkezik a becsomagolt nővel, barátja kérlelésére Admétosz mégis befogadja azt, felrúgva ezzel ígéretet. Amikor kiderül, hogy ez a bizonyos nő maga Alkésztisz, a viszontlátás öröme helyett újra felerősödik egyfajta kellemetlen érzés, ezzel pedig véget is ér az előadás: itt már nemcsak a nők elnyomása, hanem a tárgyiasításuk is megjelenik mint általános társadalmi probléma.

Másik jelenet, amely negatív társadalmi normát mutat be, a családi fotózás. Ez önmagunk megjátszásáról szól, valamint a külvilág felé mutatott képünk megmásításáról, szépítéséről, hamis emlékek gyártásáról. Inkább önpropagandát gyártunk, ahelyett, hogy szembenéznénk a fájó valósággal. Bár egy nő épp feláldozni készül az életét, mégis meghitt családi fotókon rögzül a keserédes hazugság. Talán a szolgálólány (Kolcza Rebeka) az, aki ezeken az álszent, hazug cselekvéseken átlát, és nem akar társulni hozzájuk, de rangja miatt szavai szinte semmit nem érnek. Ő az egyetlen, aki a halál napján beszéde közben őszintén, könnyeiben fuldokolva siratja Alkésztiszt – miközben a szolgálólánynak ez őszinte búcsút jelent, addig a többieknek csak egy pont a napirendben.

Az előadás címszerepét, Alkésztiszt Pál Emőke alakítja

A színészek az előadás közben olykor a közönséget is bevonva rendezték a színpadot, a kellékeket, de mindez nem zökkentette ki a nézőket, sőt még fokozni is tudták az élményt az interaktivitással. A táncos-zenés jeleneteknek is fontos szerepük volt az érzelmek fokozásában, és Apollón személyének megismertetéséhez is hozzájárultak, aki a fény és a férfiszépség mellett a zene, a tánc és a művészetek istene is.

A hoverboard (elektromos sportjármű) nevű modern eszköz használata remek szemléltető volt arra, hogy Admétosz apja már olyan idős, hogy járás helyett inkább suhan, lába – szellemhez hasonlóan – már nem is éri a földet. A színdarab során többször is utaltak arra, hogy szülei öregségük ellenére sem áldozták volna fel magukat Admétoszért, mégis ebben a hoverboardos jelenetben jött át a legjobban az apa önzősége: hiába volt már fél lábbal a sírban, inkább álszent módon sajnálta szegény fia és menye tragédiáját, amely jól reprezentálja az emberi természetet.

Első benyomásra szórakoztató, hangulatos darab volt, sok nehezen emészthető elemmel. A szuperközelség miatt kis időnek el kellett telnie, hogy feldolgozzam a látottakat, és rájöjjek: nem csupán mitológiai történetet játszottak el modern feldolgozásban, hanem a modern társadalom néhány súlyos és általános problémájára is megpróbálták felhívni a figyelmet.

Borítókép: Jelenet az Alkésztisz című előadásból. Fotók: Váróterem Projekt/Tamás Zoltán