Ahol megjelent, ott kisütött a nap

Görög Ilona, Sarkady Kamilla és Roşca Bonczos Zsuzsa Budapesten 2013-ban

Ahol megjelent, ott kisütött a nap
…és csak ontotta, sugározta ránk fényét, melegét, szeretetét. Pedig fölötte sem volt mindig felhőtlen az ég, de ezt szinte senki nem láthatta, ritkán panaszkodott. Képtelenségnek tűnt, hogy egyszer csak elfárad és kihuny. Nehéz a lényét a nemlét gondolatával társítani. Fél évvel a távozása után döbbenetünkből lassan ocsúdva emlékezünk most Roşca Bonczos Zsuzsára, kedves volt tanárunkra, kedves volt tanárunkra, osztályfőnökünkre, a tanártársra, pszichológusra és a pszichodráma erdélyi nagyasszonyára, ahogy méltán nevezték szakmai körökben.

 Zsuzsával mindannyian más-más időben és térben találkoztunk, történeteink felidézésekor is eltérőek voltak ezen koordinátáink, mégis mintha körben ülnénk a pszichodrámacsoportban, és befejezésként megosztanánk egymással Zsuzsa-élményünket. Zárókörünk sajnos nem valóságos, nem is virtuális, mégis együtt létezünk – Zsuzsa által és Zsuzsával. Csak éppen egy más dimenzióban. Abban, amelyben a szeretet a meghatározó erő. Bárcsak legalább a nyolcvanadik születésnapján köszönthettük volna őt vallomásainkkal.

Szenvedéllyel és értelemmel betöltött élet

2020. október 14-e nagyon szomorú nap  volt számunkra – kedves kollégánk, csupa szív barátunk, Roşca Bonczos Zsuzsa 77 éves korában távozott közülünk.

Zsuzsa 1943. május 9-én született Nagyszalontán. Pszichológiát tanult a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és iskolapszichológusként dolgozott, ameddig a Ceauşescu-rezsim meg nem szüntette a pszichológusképzést és a pszichológusi állásokat. Noha 1990-ig nem gyakorolhatta pszichológusi  hivatását, ez nem tudta őt megakadályozni álma valóra váltásában: lélektani ismereteiből sokat átadott diákjainak, akiknek gazdaságtant, társadalmi ismereteket és filozófiát tanított több kolozsvári  középiskolában, továbbá mély beleérzéssel és hozzáértéssel segített a hozzá fordulóknak. Emellett közel száz cikket közölt pszichológusi feljegyzései alapján különböző folyóiratokban, mint például a Dolgozó Nő, a Tett, a Családi Tükör és a Hét.

Közvetlenül a rendszerváltás után a pszichodrámának nevezett csoportterápiás módszer elsajátításába kezdett, amelyet azután élete végéig szenvedéllyel alkalmazott. 2000-ben kinevezték a J. L. Moreno Pszichodráma Társaság kiképző terapeutájává. Ettől kezdve Zsuzsa számos kiképzőcsoportot vezetett Kolozsváron és Bukarestben, ezalatt tanítványok sokaságának adta át szakértelemmel, hozzáértéssel és lelke melegségével pszichodrámatudását, a módszer iránti rajongásával egyetemben.

1990-től kezdődően mindig tárt karokkal fogadta kolozsvári otthonában hazai és külföldi kollégáit, mestereit. Zsuzsa szervezte meg Kolozsváron az első Bálint-csoportokat is, és ezek vezetőjéhez, dr. Harmathy Évához mély barátság fűzte.

Zsuzsát mindannyian megőrizzük szívünkben, akik csak megtapasztalhattuk az emberek és az élet iránti szeretetét, kitörő életerejét, önzetlenségét, szenvedélyét, amellyel pszichológusi elhivatottságát beteljesítette. (Dr. Görög Ilona pszichológus, pszichodráma-terapeuta, -képző, szupervizor, a romániai Bálint Társaság elnöke, Brassó)

Kicsi, boltíves osztályterem...

Valamikor 1983 tavaszán néhányan a hajdani nyolcadikos osztálytársak közül ellátogattunk az akkori Ady–Şincai-líceumba. Azt hiszem, azoknak a diákoknak szervezték ezt  a találkozást, akik ott szerettek volna továbbtanulni. Nem emlékszem, hogy szokványos tanóra közepébe csöppentünk-e, vagy a kedvünkért rendezett rövid iskolabemutató volt. De határozottan emlékszem a következőkre: kicsi, boltíves osztályteremben vagyunk, maroknyi diák, nagyrészt lányok. A katedránál – nem is, hanem az ablak felőli első pad elé húzott széken egy fekete hajú, Mireille Mathieu-frizurás szemüveges tanár néni. Sajnos, már nem tudom, miről volt szó, meddig voltunk ott, kérdeztek-e tőlünk valamit. De a mai napig emlékszem az óra kötetlen, jó hangulatára, a meghittségre, amelyet a kicsi, boltíves terem csak hangsúlyozott. És a sok-sok mosolyra, sőt nevetésre. Nem sok ember tudott úgy nevetni, mint a tanárnő. Meg voltam lepődve. Akkor ez most óra? Iskolában vagyunk? Mi ez?  Mindegy, hogy mi ez, tetszik.

Aztán lejárt a sikeres felvételi, eltelt a nyár. Kilencedikes lettem az Adyban. Eljött az első oszióra ideje is. Ülünk a teremben, bejön az új oszi. Fekete hajú, Mireille Mathieu-frizurás, szemüveges tanár néni. A neve Roşca Zsuzsa. (Bán Edit földrajztanár, volt tanítvány az egykori Ady–Şincai-líceumból, 1987-es évfolyam)

Tisztelettel gondolunk vissza nagy­szerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. (Carl Gustav Jung)

Sohasem lehetett egyedül látni szünetekben

Diákéveim szerencsés fordulata volt, hogy két évig Roşca Zsuzsa lehetett az osztályfőnököm az egykori Ady–Şincai-líceumban. Az osziórákon valósággal elkényeztetett minket, olyan lelki-szellemi táplálékot nyújtott nekünk: külső és belső motivációról, a személyiség alakulásáról, a szükségletpiramisról hallhattunk tőle, bizonyára életünkben először. Önjellemzést íratott velünk, érdekelte, hogy a fegyelmezésben vagy az önfegyelem gyakorlásában hiszünk-e inkább. Jungtól, Sartre-tól idézett, Szabó Magda Mondják meg Zsófikának! című regényét ajánlotta olvasmánynak (elolvastuk, imádtuk), a 9. osztály végén Weöres Sándor-verseket olvasott fel, A vágyak idomítása és A jóságról címűeket... Moziba mentünk vele: a legendás orosz balerina, Anna Pavlova életét bemutató filmet, más alkalommal az Elfújta a szél című klasszikust néztük meg együtt. A Vigyázóra és Aranyosfőre vitt kirándulni… Egykori iskolánk két épületben működött: a Petőfi (ma Avram Iancu) utcai „nagy” és a Farkas utcai „kis” épületben (ma: Református Kollégium). Hol egyikben, hol másikban volt óránk, naponta többször vándoroltunk. Roşca Zsuzsát sohasem lehetett egyedül látni a szünetekben, mindig várta, kísérte valaki: „friss” diákja, volt tanítványa, tanárkollégája… Egy napon karonfogva jöttek ki a kis épületből kedves magyartanárnőnkkel, aki így szólt az udvaron ácsorgó diákcsapathoz: Ugye, nem az oszit vártátok, mert „elloptam”! – és diadalmasan továbbvonult vele. Szívesen várnám még az Oszit, de sajnos, most már ő vár minket odafönn. (Tóth Klára matematikatanár, volt tanítvány az egykori Ady–Şincai-líceumból, 1987-es évfolyam)

Elfogadott egyenrangú félnek

Tanulmányaim során több kiváló pedagógussal, tanárral találkoztam, akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak emberré alakulásomhoz. Ezek közül kiemelkedik Roşca B. Zsuzsa. Szakmai felkészültsége mellett a legnagyobb hatást az váltotta ki bennem (és diáktársaimban), hogy nem kezelt le, hanem elfogadott egyenrangú félnek. Nem mindenkiben volt/van meg ez a készség... Többször kérdeztem volna még tőle, de nem volt rá időnk... Lehet, hogy jobb így, elvégre neki sem volt/lehetett meg mindenre a jó válasza. Béke poraira! (Bányai József ügyvéd, volt tanítvány az egykori Ady–Şincai líceumból, 1987-es évfolyam)

Drága gyermekeim! Ne csűrjük-csavarjuk, naa!

Roşca Zsuzsának tanítványa voltam a középiskolában, később pedig gyakorló tanár az osztályaiban – ő akkor már a Brassai líceumban tanított. Iskolás éveimből kevesebb emlékem van róla, mivel nem volt osztályfőnököm. Ezért inkább azt mesélem el, hogyan írtuk át együtt a Brassai-líceum számára a gazdaságtan tantervét 1990 tavaszán Addig ugyanis az összes gazdaságtan, politikatudomány, filozófia szakos tanár, köztük Roşca Zsuzsa is, gazdasági ismeretek gyanánt kénytelen volt „politikai gazdaságtant” tanítani: ez volt a kommunista rendszer gazdaságtudománya, ami az akkori diktatúra szemszögéből mutatott be minden társadalmi jelenséget.

1990 elején egy csokor virággal jelentkeztem a rég nem látott tanárnőnél. Harmadéves egyetemista voltam, és a Brassaiba osztottak be a tanári gyakornoki tevékenységre. Szeretettel és hangos, rá jellemző ujjongó örömmel fogadott (rövid, hófehér köpenyben, ahogy ő szeretett az iskolában megjelenni), és elmondta, hogy éppen azon gondolkozik, mit kellene a továbbiakban tanítani, mert néhány hete megbukott a régi  rendszer, de a tankönyvek a régiek. Nekik meg felülről azt mondták, hogy ne tanítsák többet a kommunista hülyeséget, hanem valami mást, találják fel magukat.

Rám bízott egy egész osztályt több hétre, hogy gazdasági ismereteket tanítsak. Leültünk, és egy-két óra alatt átírtuk a tantervet, majd elkezdtünk mindenfélét tanítani, amit korábban csak csomagoltan lehetett: munkanélküliséget, inflációt, tőzsdét, befektetést, beruházást, bankrendszert, azt, hogy miért „győzött a kapitalizmus”, miért gazdasági utópia a szocializmus.

Akkor, 1990 elején, a „változás” után felváltva magyaráztunk az egyik osztályban, amikor egy tanuló megkérdezte tőlünk:

– Akkor ezentúl itt is lesz kizsákmányolás? Mert eddig azt tanították nekünk, hogy ha nincs szocializmus, akkor kizsákmányolás van. Munkanélküliség. Elidegenedés. A svájci munkás légkondis lakásban él, de mégis kizsákmányolják – ez volt a tanárnő egyik kedvenc példája.

Én a tanuló kérdésére kitérő, semmitmondó választ adtam, Roşca Zsuzsa viszont megszólalt, tanárnősen hangosan, ahogy szokott:

– Drága gyermekeim! Ne csűrjük- csavarjuk, naaaaa! Minden lesz, ami csak emberi: kizsákmányolás is. Eddig is volt. De ne féljetek! Úgy benne vagyunk, hogy ezt mi már így belülről alig vesszük észre.  (Magyari Tivadar, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója, volt tanítvány az egykori Ady–Şincai-líceumból, 1986-os évfolyam)

A sötétségben is sugárzó

Noha Roşca Zsuzsával elég ritkán és inkább véletlenül találkoztam, bátran állíthatom, hogy a lénye mindig sugárzó volt, és pozitív rezgéseket hordozott, amelyeket sikerült átadnia mind a diákjainak, mind tanártársainak. Az a tény, hogy így tudott hatni a környezetére,  annál figyelemreméltóbb volt, mivel abban a sötét korszakban történt, amelyre a totalitárius rendszer rányomta bélyegét, amely mindenki lelkében áldatlan nyomokat hagyott.

Zsuzsa azon emberek közé tartozott, akikkel kapcsolatban úgy érezted, sok mindent szívesen megosztottál volna vele, ugyanakkor tudatában voltál, hogy az idők és a körülmények túlságosan kedvezőtlenek a természetesebb, közvetlenebb társalgásokhoz. A kötelező tanügyi teendők kényszere mögött gyümölcsöző eszmecserékre kész, hiteles értelmiségit ismerhettél fel benne.

Bármilyen életkorában is távozott volna közülünk Zsuzsa, távozását mindig túlságosan korainak éreztük volna. (Virgil Mihaiu író, esztéta, egyetemi tanár, Kolozsvár – német nyelvet tanított az egykori Ady–Şincai-líceumban)

Mindig szívesen erősítette, építette a közösséget

Zsuzsa mindig szívesen kapcsolódott be a közösségerősítő tevékenységekbe. Amikor az unitárius nőszövetség felkérte, hogy vezessen önismereti tábort, örömmel vállalta. Több alkalommal is vezette ezeket a táborokat Homoródszentmártonban. A résztvevők ma is szívesen emlegetik a hangulatos tevékenységeket, amelyek a 90-es években az újdonság erejével hatottak. A nőszövetség újraalakulásának 25. évfordulóján egymás szavába vágva mesélték akkori élményeiket a valamikori  résztvevők.

Egy alkalommal felkérésemre elvállalt egy előadást Egyedül, de nem magányosan címmel. Bátorító, sok résztvevő számára biztató gondolatokat osztott meg az idősödő, a magánytól rettegő hallgatósággal. Emlékét sokan szeretettel őrizzük. (Péterffy Enikő nyugalmazott matematikatanár, János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvár)

Zsuzsáról... 1985 augusztusa

Autóbuszos osztálykirándulást szerveztek az Ady-líceumban. Meghívtak. Negyedéves voltam a képzőművészeti főiskolán. Az Ady előtt a kísérő tanárok között ott állt Zsuzsa,  bakancsos-hátizsákos felszerelésben. Irány az Erdélyi-szigethegység!

Diákja nem voltam, mert nem városközponti iskolába jártam. Ő viszont már ismert és elismert pszichológus-tanár volt, szüleim ismerettségi körében is sokszor elhangzott a neve. Most végre személyesen találkozhattam vele, akit különleges, jó megjelenésével nem lehetett nem észrevenni, és akiből „csak úgy” áradt a derű, a humor, az életkedv...

Miután bemutatkoztunk egymásnak, rögtön egy hullámhosszon csevegtünk, vagyis inkább ő beszélt, én meg nagyokat hallgattam, mint aki csodálattal és csodálkozással figyeli és szívja magába mentora állításait. Ami átragadt rám és meg mertem szólalni, feldobott az állandó mosolyával, a harsányan vidám, szókimondó-odamondó, vicces megjegyzéseivel. Itt kezdődött el a 35 évre szóló barátságunk.

Többször összefutottunk vagy a Brassai előtt, vagy a háza tájékán az utcasarkon, ahol órákon át tudtunk beszélgetni... bármiről, amelyben ő testileg-lelkileg ott volt, értett és megértett, nem tanácsot osztogatott, hanem a gond, a probléma máskénti megközelítésére hívta fel a figyelmemet, legyen szó gyermekeim dackorszakáról vagy kamaszkoráról, vagy képzőművészeti tevékenységemről, vagy az életemben megjelenő nehézségekről. Neki köszönhetem, hogy kibújtam a csigaházamból, még ha óvatosan is, csápjaimmal tapogatva a külső világot.

Számos egyéni kiállításom megnyitóján is ott volt, munkáimról tett megjegyzést és szemrehányást, majd méltatott, bátorított. Ugyanígy állt hozzá műveszetterápiás elindulásomhoz, és általa  kerültem közel a pszichodrámához, ami nagyon sokat segített, lendített a terápiás foglalkozásaimon.

És még milyen volt ő? Ha le kellene rajzolnom, ő lenne a mosolygós, felkelő sárga nap, számos, meleget adó napsugárral, egyben a vörösen izzó, a láthatáron lebukó is.

2020. október 14., kiállításom megnyitója a Bánffy-palotában, a karantén­szabályok betartásával, csak a sajtó részvételével... Amire felszusszantam, ő már elszunnyadt. (Forró Ágnes képzőművész, művészetterapeuta, Kolozsvár)

Nem találok szavakat

Amikor Roşca Zsuzsára, volt osztályfőnökünkre gondolok, szívem-lelkem térdre borul, mint  aki imádkozik... Nem találok szavakat, hogy megköszönjem neki az örök szeretetből merített cseppet, amelyet nekem ajándékozott, hogy megköszönjem a megbocsátáshoz való erőt, és vágyom arra, hogy egy jelet kapjak odaátról. Drága kincs számomra a kagyló gyöngye, és nagyon vágyom arra, hogy majd egyszer viszontlássuk egymást – az időn túl, az örökkévalóságban. (Moţu Silvia angoltanár, volt tanítvány az egykori Ady–Şincai-líceumból, 1987-es évfolyam)

Fénykép alapján rajzolt Tóth Klára

Szabadnak éreztem magam

Roşca Zsuzsa tanárnőnk volt 1983–1985 között. Többek között filozófiát is tanított. Emlékszem, mennyire szabadnak éreztem magam, hogy kifejezhetem a gondolataim filozófiaórán. Értékelve éreztük magunkat, számított a véleményünk, meghallgatott bennünket a szó legmélyebb értelmében. Büszke voltam, amikor ballagáskor karon foghattam, hogy végigkísérjem a Brassai-líceum folyosóján. Fiókomban most is őrzöm a megörökített pillanatképet.

Évek múltán, kezdő pszichodra­ma­tikusként együtt vezettünk csoportot.  Munka előtt többnyire nála, otthon beszélgettünk. Ugyanazt éreztem, mint annak idején: elfogadást, szeretetet. Egyenértékű társként kezelt közös munkánk során. Egy pohár tea, pisztáciamagok mellett legelőször magunkról beszéltünk, örömeinkről, nehézségeinkről,  csak ezután következett a szakmai beszélgetés. Csak így tudta teljesnek elképzelni a munkát. Csoportmunka után séta a Báthory-líceum előtt. Átbeszéltük közös munkánkat, néha megállt egy-egy fát átölelni. Ezt az ölelést szeretném továbbvinni magammal. 

Egy lelki pillanatképem vele, ahogy a csoportmunka szünetében az augusztusi nap végén a csomafalvi udvaron beszélgetünk, közben felnéz a már elhúzó madarakra és hirtelen dúdolni kezd – madarak jönnek, madarak mennek... (Ljubomir Petrov pszichológus, pszichodrámaképző, -tera­peuta, J. L. Moreno Pszicho­dráma Társaság, Kolozsvár)

Lehetetlen elmondani, mi minden kötött össze

Impozáns alakja, energikus mozgása, ahogy közeledik felém a Farkas utcai iskola napfényes udvarán, most is eleven képként él bennem. Mindkettőnk mélyen tisztelt és szeretett tanára, Zörgő Benjámin professzor úr küldött hozzá, hogy egyetemistaként gyakorlati tapasztalatot szerezzek a kiváló iskolapszichológus szakembertől.

1990-ben találkoztunk újra, és ettől kezdve több száz pszichodrámaórán csiszoltuk, erősítettük egymás lelkét, fejlesztettük szakmai tudásunkat a csoporttársakkal együtt, nagyszerű mentoraink irányítása alatt. A helyszín váltakozott: Marosvásárhely, Illyefalva, Kolozsvár. Vásárhelyen Zsuzsa édesanyámnál szállt meg, utána hosszú évekig én lehettem Zsuzsa vendége a sokféle szakmai rendezvény alatt. Most is látom, amint este jóleső fáradtsággal egy pohár vörösbor mellett beszélgetünk és nagyokat nevetünk.

Lehetetlen elmondani, mi minden kötött össze az évek során: a pszichodráma és az ezt képviselő egyesületben végzett szervezési munka, rendezvények, a Bálint Egyesület és a sokunk által szeretett Harmathy Éva, a rendezvények utáni találkozások, vidám órák... A krétai vakációnk és a mentorunknál, Sarkady Kamillánál töltött néhány nap...

A szívemben élsz, drága Zsuzsa mint a kifogyhatatlan energia, vidámság, életkedv, bölcsességgel párosuló gyermeki bizalom és emberszeretet mintaképe. (Dr. Görög Ilona, Brassó)

Mintha nem sok-sok kilométer választana el...

Sok szeretettel gondolok Zsuzsára, jó rá emlékezni. Az első kolozsvári képzős csoport tagja volt, tele lelkesedéssel, energiával, nagyon érdekelte a pszichodráma. Ez a lelkesedés akkor is megmaradt benne, amikor már nem tanulta a módszert, hanem ő vezetett csoportot. Érdekelte, mit miért csináltunk, ha valami kérdéses volt számára, meg kellett értenie, utána magáévá tudta tenni. Szerette a csoporttagjait, figyelt rájuk, szívében hordozta őket.

Amikor valamelyik vezetőtársammal Kolozsvárra jöttünk drámázni, mindig nála szálltunk meg, sok szeretettel fogadott minket. Kapcsolatunk meleg volt, tudtunk egymás családjáról, egymás életéről, olyan volt, mintha nem sok kilométer választana el egymástól minket. Ha ő jött Budapestre, mindketten úgy éreztük: „hazajött”. Mindig fontos témánk volt az aktuális csoport tematikája, nem lehetett a nap végén olyan késő este, hogy ezeket a kérdéseket ne osszuk meg egymással.

Kívánom a mostani fiataloknak, hogy tudják megőrizni a szeretetét, és ápolják azt a tudást, amit kaptak tőle. (Dr. Sarkady Kamilla, pszicho­drá­ma-vezető, -képző, szupervizor, Magyar Pszicho­dráma Egyesület, Budapest)

Mosolya, nyitottsága mindig feltöltött, ha erőm lankadt

Zsuzsával az önismereti csoportjuk befejezése után találkoztam először. Sarkady Kamilla és Gallus Klári kért fel, hogy Kónya Olgával együtt indítsuk el a felsőfokú képzést. Áttekintve az éveken, Zsuzsa a kezdetektől a vizsgáig ugyanaz a biztonságot sugárzó, kedves és okos csoporttag volt. Mosolya, nyitottsága és mély játéka mindig elgondolkoztatott, és ha erőm lankadt, feltöltött.

Ez a csoport bátor útkereső volt az erdélyi nehezen átlátható közegben. Zsuzsa sokat segített nekünk, hogy értsük és megértsük az ottani csoportdinamikát. Enikővel együtt tett budapesti látogatásait mindig örömmel fogadtam.

Zsuzsa halála mélyen megérintett engem is. Most fájdalommal búcsúzom tőle. (Dr. Frenkl Sylvia, pszicho­drámaképző, pszichoterapeuta, szuper­vi­zor, Magyar Pszichodráma Egyesület, Budapest)

Hogy mi a lélek, azt éppoly kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet. Elég nagy titok ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk, mennyi az én része a világban, és mennyi a világ része az énben. (Carl Gustav Jung)

Elkötelezett és  empatikus volt

Meleg szívvel  emlékszem rá. Lelki  szemeim előtt felidéződik élő alakja. Látom őt a pszichodráma színpadán, amikor ő volt a protagonista egy önismereti kérdéssel. Rendkívül humanisztikus embernek ismertem meg.

Több évtizedes tanári munkája után  pályamódosításra vállalkozva példakép lehet bárki számára. Személyisége? Energikus, harcos természetű.  Előítéletmentes, nyitott, autonóm. A pszichodrámavezetői képzéssel fáradságos hosszú éveket vállalt és teljesített, tanulás mellett időráfordítást, sok-sok utazást a képzési  helyszínekre (akkoriban csak a csoportban részt vevők lakóhelyétől messze, más-más városban találtunk termet a képzésekre és szállásra). Gyakran utazott külföldre konferenciákra, speciális továbbképzésekre az akkoriban lassú és kényelmetlen vonatokon, buszokon.

Elkötelezett és  empatikus  volt mind családja, mind a kisebb-nagyobb közösségek számára. (Kónya Olga, pszicho­dráma­képző, pszichoterapeuta, szupervizor, Magyar Pszichodráma Egyesület, Budapest)

Mindig tanult, hogy tanítványainak a legjobbat adhassa

Zsuzsát nem tanítottam, de sokszor találkoztunk szakmai rendezvényeken, Erdélyben és küldföldön is. Kolozsváron ő segített eligazodni, amikor ott dolgoztam. Egy esetben családomat is magammal vittem, s Zsuzsa volt az egyik, aki őket is körülvette szeretetével. Sok szakmai, szakmapolitikai eszmecserét folytattunk, közel álltak nézőpontjaink az erdélyi pszichodrámáról. A másik szál közös barátunkhoz, Gallus Klárához kapcsolódik, aki a legszorosabb dramatikus munkatársam volt és egyik legjobb barátom is. Gyakran előfordult, hogy Zsuzsával közösen voltunk Kláriék vendégei, remek vacsorák, kellemes, ugyanakkor tartalmas esték sora idéződik fel bennem.

Az együtt töltött szakmai és magánéleti órák egymásra vetülnek és harmóniában vannak: ugyanazt a Zsuzsát láthattam mindkettőben. Most elsősorban okossága, határozottsága, ugyanakkor kellő mértékletessége jelenik meg előttem. Hihetetlen erejű ügybuzgalommal képviselte, amiben hitt. Mindig tanult tovább és még tovább, hogy tanítványainak a legjobbat adhassa. Összességében – meglátásom szerint – a kolozsvári egyesület, de az egész romániai pszichodráma nagyon sokat köszönhet neki. A FEPTO-ban (Federation of European Psychodrama Training Organizations – szerk. megj.) egykor a tagfelvételi bizottságban az én feladatom volt a romániai pszichodráma megismerése, bemutatása és integrálása. Akkori munkámban – a komplex helyzet megértésében – többek között Zsuzsa is sokat segített nekem. Az ő munkája is benne van abban, hogy az európai színpadon az erdélyi és általában a román pszichodráma komoly szerepet játszik.

Ő bizonyára azt mondaná a szerepcsere szerint: „Jólesik, hogy így maradok meg emlékezetetekben, de a lényeg nem ez, hanem hogy továbbvigyétek azt a nemes ügyet, amiért nekem is érdemes volt élnem, ott lennem közöttetek”! (Dr. Pintér Gábor, pszichodrámaképző,  pszichoterapeuta, szupervizor, Magyar Pszichodráma Egyesület, Budapest)

Bízott a szakmai tudásában

Zsuzsával való első találkozásom Budapesten volt, ahol részt vett egyik műhelyfoglalkozásomon. Már akkor felfigyeltem a kedvességére és nyitottságára, de a személyesebb találkozásunk később történt Kolozsváron, a FEPTO-találkozó alkalmával. Ez volt az első látogatásom Erdélyben, ahová már régen vágytam, de nagyon keveset tudtam az ott élő emberekről. A találkozó után kirándulni mentünk a remetei kolostorhoz, és még maradt egy nap Kolozsvár megtekintésére. Zsuzsa kísért mindenhova és közben mesélt, nemcsak a városról, hanem a gyerekkoráról, a rendszerváltás előtti nehézségekről és az 1989-es fordulat után bekövetkezett, nem mindig kedvező változásokról is. 

Egyik este a vacsoránál szomorúan mesélte, hogy a szupervizori minősítésért tett vizsgáján – ami a legjelentősebb szakmai mérföldkőnek számít – elutasították, nem kapta meg a szupervizori címet. A vizsgáztató teljhatalmúan döntött, figyelmen kívül hagyva Zsuzsa hosszú évek alatt befektetett munkáját. Engem nagyon megrendített ez a megalázó eljárás, Zsuzsa mégis meg tudta őrizni erejét, életkedvét és mélységes emberszerete­tét. Bízott a szakmai tudásában és azokban az eredményekben, amiket a tanítványokkal elért.

Zsuzsa örökre megmarad emlékeimben mint meghatározó találkozás. (Teszáry Judith, pszichodráma-vezető, -képző, szupervizor,  Magyar Pszichodráma Egyesület, FEPTO, Stockholm)

Isten veled!

Drága Zsuzsánk! Kegyelettel emlékezünk ma rád, arra, amilyen voltál és mindarra, amit megvalósítottál egy negyedszázad alatt.

Sokoldalú személyiségeden keresztül sikerült beolvasztanod a pszicho­drámába, a pszichoterápiába és a kiegészítő képzésbe mindazt, ami a legjobb volt benned. Munkád értelme és eredménye, amely tehetségedből és emberi mélységedből fakadt, az ország számos városában jelen van tanítványaid révén. Energiádnak, vitalitásodnak köszönhetően fáradhatatlan voltál a szervezésben is, amint azt  gesztusoddal bizonyítottad, ti. hogy hosszú időn kersztül otthonodban találkozhattak a kollégák, s a Pszichodráma Társaság vezetőtanácsa is itt tarthatta munkamegbeszéléseit.

Barátaid és kollégáid a Moreno Társaságból, köszönjük most a munkádat és az odaadásodat. Veled kapcsolatos emlékeinket – amint éppen te mondogattad nekünk –  kagylóba zárt drágagyöngyként őrizzük, a kagylót pedig  mindannyiszor felnyithatjuk, ahányszor csak szükségét érezzük. (Adriana Oachiş pszichológus, pszichodrámaképző, J. L. Moreno Pszichodráma Társaság, Kolozsvár)