A vendég
Vissza

A vendég

Elfogadtam a meghívást. Nem papíron érkezett, hanem távolról, a zajon túlról. A hegyek felé indultam, ki a város robajából. A csend hangjára bíztam magam, hogy vezessen. Valahányszor elveszítettem, megálltam, és vártam, míg újra rám talál.

A hegy gerincén haladtam, érzékeny havasi moha-bőrön csigolyák és idegek közt lépkedtem. Egy fa árnyékába telepedtem, törzsének dőlve figyeltem. Hogy mire, nem tudom. Talán a Mindenségre. A tárgy nélküli figyelem állapotában ültem ott, ahogy a nagy misztikusok tanították. A csend hangját fürkésztem, amit könnyebb a látható mozdulata mögött látni, mintsem hallani.

Először az árnyék moccanása tűnt fel, ahogy némán araszolt a fűszálakon. Aztán a fűszálak növekedésének a csendje. A lágy szellő egyszerre mozduló zenekarrá formálta őket, ahogy a fény húrjain játszották a hangtalan szimfóniát. Minden dallam végeztével egy kissé nagyobbak voltak, mint mikor hozzáláttak.

Közben az évszak az erdő fölött odébb húzódott. Milliónyi levélhez parányi színt kevert, innen kioldott, oda hozzáadott. Épp a következő pillanatteljességének mértéke szerint. Mindez valahol máshol könyvelődik, a csend hatalmas regiszterében.

Most hallom ezt a csendet. Mögöttem a kéregben keringő nedveket, a gyökerek mélyben való nyújtózását. Hallom a madarak tollának levegő-érintését, a pillangó szárnyáról lemorzsolódó színes por földre érkezését, a hangyák szapora lépteit.

Pöttöm egérke bámul rám. Őt nem hallottam jönni. De ahogy néz, egyre hallhatóbbá válik szívverése. Ekkor hallom meg a sajátomat is. Együtt dobognak. A szívek órái össze vannak hangolva.

Mint rezdületlen víztükörből felugró apró halak, úgy bukkannak elő a gondolatok. Hallom őket születni és elenyészni. Meglep, hogy mennyi mindent cipeltem magammal a városból. Emlékek, képek, félelmek, vágyak. Család, munka, számlák, szerepek. A személyiség nehezen megalkotott és még nehezebben védelmezett kontúrjai. A kiszakított kis énem rácsai. Ott fogoly, itt a hegyen vendég.

Ha magammal cipeltem a városból a rácsokat, megpróbálom innen a hegyről magammal vinni a szabadság csendjét. Pillangó szárnyánál érzékenyebb, még a szót sem bírja. Szélbe suttogom, hangtalan: nem a magam rabjaként, hanem a Mindenható vendégeként akarok élni. A városban is.

 

Illusztráció: Gy. Szabó Béla metszete


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Ti is várat építhettek, vagy oltalmat ...
„Legyetek bátrak a valódi boldogságot ...
Tiszta tízes diák is volt a JZSUK ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ