A sztálini rendszer és a Gulág
Vissza

A sztálini rendszer és a Gulág

Gulág-jelenség, a Szabadság különszáma.

KUN MIKLÓS

A sztálini típusú szocialista rendszer igen sokban hasonlított a 20. század legjelentősebb antiutópiájára, George Orwell 1984 című regényére. A nagyon is életszerű fikció lapjain például a hazug propagandát koordináló hivatal neve Igazságminisztérium. A szüntelenül –igaz, mindig változó ellenféllel – hadakozó hadügyi tárca Békeminisztérium. Hasonló eufemizmusok a szovjet korszakot is mindvégig jellemezték. 1917 októberét, a bolsevik hatalomátvételt követően, a Lenin nevével fémjelzett vezetés eleinte még ragaszkodott a 18/19. századi francia forradalmak szimbolikájához és szóhasználatához. Az új kormányt a Népbiztosok Tanácsának nevezték. A bírók egyszerre csak – legtöbbször kellő végzettséggel nem rendelkező – népi ülnökök lettek. Az ügyészség helyett létrehozták a forradalmi vádbiztos intézményét. Az esküdtszéket forradalmi tribunálé váltotta fel. Majd Joszif Sztálin hatalmának létrejöttével és megszilárdulásával párhuzamosan, az egykori cári birodalom jelképrendszerének részleges elfogadása mellett, ez a „nyelvi forradalom” változatlanul folytatódott. Ennek folyamán a kivégzés megfelelője a szociális védekezés legfelsőbb, máskor pedig első foka lett. A szigorított börtönöket politikai izolátoroknak, a letartóztatást kiemelésnek, majd megelőző elzárásnak nevezték el. A polgárháború éveiben még koncentrációs táborokként ismert, kietlen tájakon épült vagy monostorokban létesített, szögesdróttal elkerített, néhány helyen már-már haláltáborokkal felérő épületsorokat az 1930-as évektől javító-nevelő lágerekként kellett emlegetni. (Az egészen nyíltan haláltáborok funkcióját betöltő második világháború utáni szovjet büntető intézményeket különleges lágereknek hívták). Még a vizsgálóbírák munkáját segítő verőlegények is új nevet kaptak az 1936–1939 közötti Nagy Terror éveiben: ők lettek a testmechanikusok. Az informálisan használt kifejezés, egyebek mellet, a jelek szerint az új korszak egyik vezérelveként meghirdetett technikai haladás szellemét is sugározta.

Nem csak Sztáliné a felelősség

Természetesen távolról sem csupán ezek a forradalmi neologizmusok kapcsolták össze a nálunk is mindmáig bizonyos körökben erőteljesen idealizált, hőskorként aposztrofált „klasszikus” lenini uralmat és a sokban abból fogant sztálini diktatúra megtorló intézményrendszerét. A más vonatkozásban kétféle, jól körülhatárolható periódus között ez volt talán a legfontosabb egyezés. A szovjet birodalom összeomlása után résnyire nyílt levéltárakból előkerült és azóta Oroszországban folyamatosan publikált hatalmas forrástömeg azt igazolja, hogy a sztálini fejlett szocializmus (ez is neologizmus, hiszen a korszakra jellemző nyomorúságos szovjetunióbeli állapotok és a fejlettség terminusok éppen hogy nem kompatibilisak!), tehát az emberek számára állítólagos kedvező társadalmi változásokat megvalósító trend, egyértelműen véráztatta talajon, az összeesküvő teóriákkal terhes mély illegalitás átláthatatlan moralitása és életmódfelfogása nyomán, majd az erőszakos hatalomátvétel és a polgárháború méhében fogant. Egy-egy kóros lelkületű, paranoiás, deviáns történelmi személyiség, mint adott esetben Joszif Sztálin, természetesen, jelentősen módosíthatott a folyamat ütemén. Fékezhette vagy éppen felgyorsíthatta a rendszer mélyén munkáló „törvényszerűségek” érvényesülését. A tömeges leszámolások szándéka és feltételrendszere azonban már 1917 nyarától/őszétől megvolt a Szovjet-Oroszországban az év vége felé hatalomra jutott politikai garnitúrában. Ez a korai korszak, a sokban falansztert idéző hadikommunizmus időszaka az „alapító atyákat” útjukból félresöprő későbbi szovjet egyeduralkodó Sztálin és köre számára kitűnő iskolának bizonyult. (A hadikommunizmus során az élet megannyi rezdülését a hatalom polgárháború igényeinek rendelte alá, a formálódó új osztály tagjai agyoncentralizálták a gazdaságot, időnként még a kisárutermelők tulajdonát is kisajátították.)

A hívei igényeit kiszolgáló, egyúttal tulajdon környezetét szemrebbenés nélkül átrostáló Sztálin által közel egy évtizeden át folytatott kitartó küzdelem eredményeképpen az 1920-as évek végére ő maradt a hatalom lényegében egyedüli birtokosa, s ezt a helyét egészen az 1953 márciusában bekövetkezett haláláig meg is tartotta. Úgy sikerült ez, hogy számtalan koncesszió, gazdasági és életviteli engedmény árán, ezeket a fenyegetésekkel és lelki terrorral vegyítve, maga mellé állította a nomenklatúra mindenkori nagyobbik részét, miután a Trockij, Zinovjev, Kamenyev, Buharin és Rikov nevével fémjelzett, a sztálini központi irányvonallal szembeszegülő különböző elhajló csoportokat sorra legyőzte.

Majd – a nagy író és lélekbúvár Dosztojevszkij Ördögök címe regénye szellemiségében – a „sztálini elit” módszeres és szinte totális kiirtásának idején, ki tudja hányadszor vérrel cementezte össze a szovjet rendszert, éspedig tudatosan! A Nagy Terror idején összesen négy nagyobb kirakatpert, más szóval koncepciós eljáráson alapuló látványpert rendeztek Sztálinnak eme „ördögi terve” nyomán: két Zinovjev–Kamenyev-pert (1935, 1936), az egykori trockista vezetők perét (1937) valamint a Buharin–Rikov-pert (1938). Ezeknek a koncepciós tárgyalásoknak pedig országszerte rengeteg volt a kisebb leágazása.

A fenti folyamatot személyesen irányító és generáló Sztálinnal tengernyi irodalom foglalkozik. Freud és Jung tollára való kóros személye, politikai/emberi habitusa sok tekintetben mégis mindmáig feltáratlan. A kicsapott tifliszi papnövendékből lett zsarnok személyisége – Alekszandr Herzentől kölcsönzött kifejezéssel élve „a távíró korszakából való Dzsingisz kán” – még most is, halála után sok évtizeddel, rányomja bélyegét a darabjaira hullott Szovjetunió utódállamainak, mi több, némileg a nagyvilág életére is. Igazat kell adnunk az előbb szovjet, majd náci haláltáborok foglyává vált Margarita Buber-Neumannak, egyik német kommunista vezető özvegyének, aki szerint „Sztálin egyenlő volt Hitlerrel, csak éppen ázsiai alkat”. A grúziai Gori városkából való ragyás, kacskakezű, fiatal korától nagyzási mániában szenvedő, de egyszersmind kisebbrendűségi érzésektől gyötört Szoszo Dzsugasvili – a későbbi Sztálin – nevéhez rengeteg konkrét és csakis neki tulajdonítható bűn fűződik. Súlyos történelmi felelősség terheli őt többek között az orosz társadalom korábbi intézményrendszerének végleges felszámolásáért. Az 1932–1933-as ukrajnai és kubányi mesterséges éhínségért, a Holodomorért, amely során a sztálini hatóságok egyedül Ukrajnában legkevesebb hét millió embert pusztítottak ki, ebből három millió kiskorú gyereket. És egy másik mesterséges kiéheztetésért, a helyi lakosság tudatos tömeges megtizedeléséért, a nemrég elbitorolt volt Besszarábia elleni Jug (Dél) kódnevet viselő hadműveletért, amelynek konkrét kivitelezője éppen, az akkori szovjet- moldáviai helytartó, Leonyid Brezsnyev volt. 

Joszif Sztálin a bolsevik pártvezetés élén álló (bűn)társaival egyetemben minden kétséget kizáróan felelt a századelőn még a világ egyik legnagyobb exportőrének számító orosz mezőgazdaság kivéreztetéséért a kollektív gazdaságok létesítése és a kulákok tömeges kipusztítása következményeként, akárcsak a több mint másfél millió kazah állattenyésztő életét követelő kazahsztáni genocídiumért/népirtásért. A különböző vallások papjainak, leginkább az ortodox klérusnak és aktív világi hívőknek módszeres kivégzéséért. (Ismét egy eufemizmus, az ateista ötéves tervek nyomán, az 1930-as évek végén, Szovjetunió szerte már alig működött ortodox templom. Egyedül 1938-ban 140 000 pópát, szerzetest és aktív világi hívőt tartóztattak le, külön egyházi kvóta keretében, akik közül közel 80 000-et különösebb teketória nélkül ki is végeztek).

Sokak szerint a sztálini tömegirtás látványos crescendója a Nagy Terror időszakára esett, amikor is – a történész társadalom nagyobbik része azt állítja legalábbis – a forradalom felfalta a saját gyerekeit. Ebben sok az igazság, ám ennek az éremnek megvan a másik oldala is. Még ennek a brutális elitcserének a periódusában, amennyiben a különböző számsorokat vetjük össze, a legnagyobb vérveszteség az ország parasztságát és a „maradék” régi középrétegeket érte. Melléjük „fejlődtek fel” a megtorlások grafikonjain a bűnös nemzetek fiai, akiknek módszeres kiirtása, áttelepítése, gúzsbakötése ugyancsak a Nagy Terror idején csúcsosodott ki.

A sztálini megtorlások külön szakasza a második világháború kitörését felgyorsító Molotov– Ribbentrop-paktum, a németekkel kötött megnemtámadási és barátsági (lényegében szövetségi) egyezmények megkötését követő rövid periódus volt, amely Közép-Kelet-Európa és a Baltikum felosztását eredményezte a két terjeszkedni vágyó birodalom között. A Szovjetunióhoz csatolt területeken ezáltal indult meg a lengyelek és a baltikumi kis nációk tömeges kitelepítése/deportálása. A megbocsáthatatlan bűnök sorához tartozik továbbá a német–szovjet háború kitörését követően védetlenül hagyott, még az 1941 júniusi német támadás után sem evakuált és a várható veszélyre nem figyelmeztetett szovjet zsidók cserbenhagyása, akik közül a német megszállás idején számosan a holokauszt áldozataivá váltak. És amiről, végképp sokáig nem szólt részleteiben a fáma, Sztálin személyesen irányította a második világháborút követően Kelet-Európa megrablását. Bűnöző személyisége rányomta bélyegét a kollektív bűnösség jegyében tömeges kipusztítással járó, nemzeti alapon történő, két álló évtizeden át tartó, folyamatos, a végén szinte nem is titkolt genocídiumért, amely tizenöt szovjetunióbeli népet és negyven népcsoportot sújtott a csecsszopóktól az aggastyánokig.

Még felsorolni is borzalmas ezeket a nálunk bizonyos közegben még mindig negligált, a különböző számsorokat mintegy lefelé kerekítő, a hóhéroknak a modernizáció melléktermékei és a gazdasági meg társadalmi növekedés velejárója kifejezésekkel mentőövet dobó tényeket! Ám megismétlem, a tudatosan megkomponált népirtó politika gyökerei a sztálini uralomnál sokkal mélyebbre nyúlnak. Erre hívta fel a figyelmemet egyszer a kiváló orosz irodalomtörténész, Dmitrij Lihacsov akadémikus, aki fiatalon maga is megjárta a szovjet koncentrációs táborokat, vagyis a Gulágot, köztük a hírhedt Szolovki börtönszigetet, meg a Balti-tengert a Fekete-tengerrel összekötő, százezrek életét Molochként felemésztő Belomor-csatornát. Az 1999 őszén, közel 93 éves korában elhunyt nagy tudós, az utolsó igazi orosz értelmiségi, ahogy nevezték világszerte, nem sokkal halála előtt papírra vetett találó megjegyzése szerint régóta ideje szertefoszlatni a „magát rejtélyes okokból makacsul tartó mítoszt, miszerint a megtorlások legkegyetlenebb időszaka 19361937-ben kezdődött. Úgy vélem, a repressziók leendő statisztikája megmutatja majd,” vélekedett Lihacsov, „hogy a letartóztatások, kivégzések, száműzetések hulláma már 1918 elején, még a ‛vörös terror’ kezdete előtt megindult.”

Dmitrij Lihacsov ezzel a szovjet-orosz politikai rendőrség, a VCSK (a „cseka”) egészen korai provokációira utalt, amelyek során számos tisztviselőt, kereskedőt, katonatisztet, értelmiségit különböző összeesküvésekben való állítólagos részvétellel vádoltak, legtöbbször minden ok nélkül, hogy megfélemlítsék vagy börtönbe vessék őket. Az illegalitásból akkor éppen hogy kilépett, maroknyi bolsevik csapat ezektől az akcióktól azt remélte, hogy a lakosság széles rétegeiben félelmet váltanak ki, és ez majd az új hatalommal szembeni ellenállást segít felszámolni. A szovjethatóságok e sokszor deklarált céltól vezettetve, már néhány hónappal a Kerenszkij irányította Ideiglenes Kormány 1917 őszén történt megdöntése után, országszerte jelentős számban túszokat szedtek, szögesdrótokkal és őrtornyokkal körülvett barakkvárosokat építtettek, vagy átalakíttatták erre a célra az első világháborút követően üresen álló – az ellenséges Központi Hatalmak katonái és tisztjei számára korábban létesített – hadifogoly-táborokat. A rendszer eredendően megtorló jellegéről már abból a kevésbé ismert tényből is ítélhetünk, hogy a koncentrációs tábor kifejezés majdnem egyszerre bukkant fel 1918 augusztusában Lenin és Trockij levelezésében. Az újfajta bűntető heveny folyamatot pedig a kezdetektől tudatos agymosás, rémhírterjesztés, dezinformáció kísérte. Számos dokumentum arról tanúskodik, hogy a sztálini korszak eszközrendszere nagyrészt már azelőtt készen állt, hogy Sztálint 1922-ben elejére az egyedüli pártként meghagyott bolsevik párt főtitkárává megválasztották volna.

Az új hatalom képviselőivel szemben elkövetett merényletek visszaszorítására a kendőzetlen terror politikáját szinte megállás nélkül használva, a bolsevik vezetés nagyon korán–, az 1918 későnyarán meghirdetett vörös terror kezdetétől fogva, legitimálta vagy legalább igazolta a rendszer megtorló jellegét. Lihacsov akadémikus erre is személyes tapasztalatából emlékezett. „19181919 folyamán, amikor Lahtyinszkaja utcai lakásunk szellőzőablakát kinyitottuk, éjszakákon át hallottuk a Péter-Pál erőd felől a szórványos lövéseket és a rövid géppuskasorozatokat. Nem Sztálin kezdte a vörös terrort. Sztálin még a gonoszságban sem volt kreatív személyiség. Ő csak rendkívüli mértékben fokozta, és amikor uralomra került, hihetetlen méretűvé terjesztette azt. 19361937-ben annyi történt, hogy a mindenható párt vezető politikusait is elkezdték letartóztatni. Azt hiszem, ez minden korábbinál jobban meghökkentette a kortársak fantáziáját. A húszas években és a harmincas évek elején, amikor ezerszámra lőtték agyon a burzsujokat, a professzorokat és különösen a papokat, a szerzeteseket (…), a parasztsággal együtt, akkor mindezt természetesnek tartották. Ám azután a hatalom hozzálátott, hogy ‛felfalja önmagát’ és az országban csak a legszürkébbek, a legszemélytelenebbek maradtak a felszínen,”

A Gulág és a kvótarendszer

Az 1920-as években, a Kreml új urai a polgári, régi – sőt a korabeli sajtóban nemes egyszerűséggel rothadt jelzővel aposztrofált – értelmiség nagyobbik részét a rendszer ellenségei közé soroltatták. Ez volt a sorsa a cári idők csinovnyik rétegének, a papoknak és azok családtagjaiknak, az egykori földbirtokosoknak és leszármazottaiknak, a jobb módú kereskedőknek, iparosoknak is. Közülük kerültek ki a szavazati és más fontos állampolgári jogaiktól megfosztott szerencsétlenek, a lisenci. Az 1918-as szovjet-orosz, majd az 1924–1925-ös szovjet alkotmány egyes paragrafusaiból kiindulva, az orosz társadalom bonyolult szerkezetében korábban fontos és korántsem csak negatív szerepet játszó „nem dolgozó és kizsákmányoló rétegeket” bivsijnek, azaz „volt embereknek”, máskor „ideológiailag megbízhatatlan elemeknek” minősítették hivatalosan. Több évtizedes munkával szerzett otthonukat hármas, négyes, ötös társbérletekké alakították át. Ezekben a család intim szférájától megfosztott, az egyetlen mellékhelyiség, a közös konyha poklába zárt, egymást figyelő, feljelentő emberek éltek. A lakás eredeti tulajdonosát nemegyszer az első adandó alkalommal vidékre száműzték vagy börtönbe vetették.

Azok a jogfosztottak, akiknek ezt a sorsot sikerült elkerülni, származásuk bélyegét az élet minden szférájában érezték. Nem lehettek az új rendszer hivatalnokai, de még ipari szakmunkások sem nagyon. Nem szolgálhattak a Vörös Hadseregben. Nem vették fel őket a szakszervezetekbe meg a fogyasztói szövetkezetekbe. Gyerekeik a legritkább esetben kerülhettek egyetemre. Nem köthettek biztosítást, nem kaphattak nyugdíjat és segélyeket, viszont keményen megadóztatták őket. 1928-ban pedig, amikor a Szovjetunióban ismét bevezették a jegyrendszert, a jogfosztottak és rokonaik nem kapták meg a minimális élelmezést biztosító élelmiszerjegyet, a kupont. Ez a diszkriminatív rendszer de jure egészen az 1930-as évek közepéig, a paragrafusaiban egészen demokratikus alaptörvénynek tűnő, a szovjet valóságtól azonban fényévekre távol eső sztálini alkotmány közzétételéig tartott. De facto viszont a jogfosztottak és leszármazottaik az őket övező gyanakvás légkörében még jó ideig a társadalom páriái maradtak. A bolsevik vezetés informálisan már velük kapcsolatban is használta a kvóta vagy más szóval a limit fogalmát. Eszerint egy-egy régió vagy település vezetőinek, a társadalom nagyobb részét rettegésben tartó, permanens osztályharc jegyében, a jogfosztottakkal szembeni szankciókat előre meghatározott százalékban kellett produkálnia.

A Nagy Terror időszakában, a Szovjetunióban korábban menedéket talált külföldi kommunistákat és családtagjaikat, az 1930-as évek elején nagy számban oda érkezett gazdasági emigránsokat, általában a bolsevik fordulat után az országban maradt idegen állampolgárokat szintén intézményesen a gyanakvás légköre övezte. „Kedves Nyikolaj Ivanovics! Kérem, fogadjon engem a napokban. Szeretném megvitatni Önnel, milyen intézkedéseket foganatosítottunk a kémek és diverzánsok ellen, akik magukat politikai emigránsoknak és testvéri kommunista párttagoknak álcázva behatoltak a Szovjetunióba” – írta Nyikolaj Jezsov NKVD-főnöknek Dmitrij Manuilszkij, Sztálin fő képviselője a Kominternben (vagyis a kommunista pártok nemzetközi szövetségében, a „kommunista világpártban”). A találkozó létre is jött. Annak nyomán 1936 júliusáig Szovjetunió-szerte 5678 politikai emigránst írtak össze a politikai rendőrség emberei; a listán 2210 személy ekkor, mint gyanús elem szerepelt. A következő két évben már több mint tízezer külföldi kommunistát tartóztattak le, majd végeztek ki abban az országban, amelyet közben rendületlenül a világproletáriátus közös hazájának neveztek, amelynek hivatalos himnusza (1943 végéig) az Internacionálé volt, a Moszkvából belföldre és külföldre egyaránt szóló fő rádióállomása pedig a Rádió Komintern nevet viselte.

Az általános kvótarendszert az 1930-as évek közepén különösen szigorúan érvényesítettek a „potenciálisan veszélyesnek” minősített társadalmi rétegek, majd a renitens nemzetek esetében. Ez mindenekelőtt a németekre, a lengyelekre, a finnekre, az észtekre, a románokra, az irániakra, az afgánokra, a japánokra, valamint a harbiniakra vonatkozott. Az utóbbiak az 1930-as évek közepéig a kelet-kínai vasút mentén, Mandzsuriában élő egykori orosz állampolgárok voltak, akik a Harbin városába telepített szovjet mérnökök vezetése alatt dolgoztak és végül tízezrével repatriáltak. Miután a Kreml lemondott a vasútszakasz birtoklásáról, s az alkalmazottak családostul hazatértek, a harbiniak világnézettől függetlenül potenciális japán kémek listájára kerültek. Legtöbbjüket letartóztatták és kivégezték! Szerencsésnek mondhatták magukat közülük, akik „csupán” a Gulágon kötöttek ki.

Ám a vesszőfutásuk ettől még nem ért véget! A Gulág-szigetcsoporton szintén működött a kvótarendszer. Havonta meghatározott számú áldozatot követelt, és a helyi NKVD-vezetők egymással versengve – helyenként a sztahanovista verseny jegyében – igyekeztek bizonyítani lojalitásukat, ügybuzgóságukat azzal, hogy túlteljesítették az ottani kivégzési kvótákat.

Bűnös nemzetek a szögesdrót mögött

A bűnös nációk fogalma, amely csak kivételes esetekben szerepelt a Kreml hivatalos irataiban, ugyancsak ellentmondott a szovjet rendszer meghirdetett alapelveinek, a lenini és sztálini nemzetiségi politikának, mégis végigkísérte annak közel hetvennégy esztendős történetét. Először talán a „fehér” jelzővel illetett kozákokat sújtották kollektív büntetéssel. Ők mintegy átmenetet képeztek a „tisztán osztályalapon” és a „nemzeti alapon” megtizedelt rétegek között. A több milliós populáció feladata a cári birodalomban eredetileg a határok őrzése volt; ennek fejében meghatározott előjogokat élveztek. Az 1917 előtti rezsimhez általában hű, belső rendfenntartó szerepet is ellátó doni, kubányi, tyereki, ohrenburgi, Bajkálon túli, Amur folyó menti és Fergana-völgyi kozákság egy része 1917 őszét követően szinte azonnal szembeszegült a bolsevik hatalommal. Igaz, nem mindenki: a Mironov, Dumenko és Bugyonnij vezette vörös kozákok a szovjet-oroszországi polgárháború idején a Vörös Hadsereg legütőképesebb hadosztályait alkották, és számos hadjáratban döntő szerepet játszottak. A Kreml ennek ellenére időről időre kitelepítésre, sőt kipusztításra ítélte az egész kozákságot. Moszkvában már 1918-ban megszületett a kozáktalanítás fogalma. 1919 nyarán, a szovjet állam „kozákpolitikáját” irányító Rejngold – amúgy békés pénzügyi szakember, a kortársak szerint jó családapa és rokonszenves lény, később az 1936-os Zinovjev–Kamenyev-per egyik fő vádlottja és áldozata – ezt írta Leninnek és Trockijnak Moszkvába, a rendszernek ellenálló s ezért felperzselt kozák falvak szomszédságából: „A kozákokat, legalábbis a nagyobbik részüket, előbb-utóbb ki kell majd irtani. Egyszerűen fizikailag meg kell semmisíteni őket. Ám eközben hallatlan taktikusságra, nagy-nagy óvatosságra van szükség. Vagyis mielőtt ezt megtennénk, kokettálnunk kell a kozáksággal. Ugyanakkor egy percre sem szabad elfelejtenünk, hogy harcias néppel van dolgunk. Minden kozák falu harci tábor. Minden kozák tanya kész erődítmény. Ezért válogatás nélküli, tömeges kiirtás politikájával sohasem gyűrjük le a Don-vidéket.”

Gondoljuk meg: ezeket a sorokat a szovjet hatalom csúcsain a kozákkérdés megítélése körül folyó viták „galambja”, nem pedig egy „héja” írta. Helyszűke miatt nem idézhetjük, miként fogalmaztak a kozákkérdésben Rejngoldnál sokkal radikálisabb nézeteket képviselő bolsevik politikusok, köztük például az emberarcú szocializmus állítólagos előfutára Nyikolaj Buharin. Erre a megdöbbentő disputára tizenhét hosszú évvel a Távol-Keleten élő koreaiak, mint potenciálisan japánbarát elemek Kazahsztánba deportálása előtt került sor, amely akció nyitánya volt a különböző nációk elleni genocídiumnak. A visszataszító véleménycsere pontosan húsz évvel előzte meg a korábbi lengyel állampolgárok – lengyelek, ukránok, beloruszok, zsidók – elleni 1939–1940-es kollektív leszámolást a Kreml részéről. Rejngold levele huszonöt évvel a főleg muzulmán kaukázusi népek tömeges kitelepítése előtt íródott, amelynek során az egész csecsen populációnak például már útközben és a száműzetés első éveiben legalább egyharmada elpusztult.

A sztálini Moloch ennek során mintha számos irracionális cselekedetet követett volna el. A megtizedelt tömeg új helyeken – talán a Volga-németeket és a koreaiakat leszámítva – képtelen volt a termelésben kellően részt venni. És azoknak a bűnös nemzeteknek a fiai, akik a szovjet diktátor halála után, az 1950-es évek közepén hazatérhettek, annyira meggyűlölték a szovjet rendszert, hogy a Kreml mindenkori urai számára örök veszélyt jelentettek. Az 1930-as és 1950-es években amúgy előfordult, hogy egy-egy náció fiait többször is deportálták. Ez történt a már említett koreaiakkal, akiket 1935-ben majd 1937-ben a Távol-Keleten bevagoníroztak, hogy erőszakkal Közép-Ázsiába telepítsék őket, az Azerbajdzsánból, Örményországból és Grúziából első nekifutásra 1937 novemberében, majd 1944-ben újra kitelepített kurdokkal, valamint a Fekete-tenger észak-kaukázusi partján régi idők óta élő görögökkel együtt. A „szovjet” görögök népes populációjának ráadásul 1944 júniusában a Krím-félszigetet, három évvel később Grúziát kellett elhagynia. Megesett, hogy először csupán egy-egy nemzet elitjét fejezték le – ez történt az 1920-as évek végén a pántürkizmussal megvádolt krími tatár meg azeri értelmiséggel –, majd Sztálin, mintegy másodfokon, jó évtizeddel később, elrendelte a krími tatárok teljes kitelepítését. A bolsevik vezető ezáltal, szinte rögtönözve régi álmát váltotta valóra, amikor a Krím-félszigetről az ottani őshonos tatárokat elűzte. Ugyanezt tervezte a háború alatt az olajban gazdag Azerbajdzsán türk lakosságának jelentős részével. Csupán ottani helytartója, Bagirov, valamint a szovjet politikai rendőrséget felügyelő Berija könyörgésének engedve állt el Sztálin ettől a hagymázos tervtől.

Más népek estében viszont környezete hiába kérlelte Sztálint, hogy függessze fel a második világháború vége felé rendszeressé vált nemzeti alapon történő deportálásokat. A Kaukázus lejtőin élő muzulmán karacsajok közül a hivatalos adatok szerint így hurcoltak el 69 267 embert, a kalmükök közül 93 139-et (nagyrészt nőket, gyerekeket és idős férfiakat, hiszen a katonakorú harcias kalmükok szinte mind a fronton voltak). Hasonló sorsra jutottak a korabeli statisztikai adatokban akkor még együtt szereplő közös vajnah eredetű csecsenek és ingusok. Róluk szólva, az egyik alapverő forrás, az 1945-ös adatok alapján, 405 000 embert említ, a második dokumentum 608 749 főt. Ezen a közös listán szerepelnek a nagyon kis létszámú balkárok is. Őket ugyancsak a frontról érkező katonaság és NKVD-alakulatok bevetésével deportálták Szibériába és Közép-Ázsiába.

A kitelepítéseket személyesen irányító Berija Sztálinnak írt 1944-es levelében 37 107-re tette a kitelepített – és a csecsenek mellett, a belügyi akció során, talán legnagyobb ellenállást kifejtő – balkárok számát. A más népek fiaihoz hasonlóan délvidéki klímához szokott, könnyű ruházatban a marhavagonokba terelt balkárok közül a halandóság már út közben igen nagy volt. Az Európát felszabadító, győztes Vörös Hadsereg soraiból hazatérő balkár katonákat, tiszteket a már deportáltak után küldték. De 1945 októberére a Kazahsztánba került balkárok száma így is csak 33 100 fő maradt. Mivel az új helyen lázadoztak, a férfiak többsége Közép-Ázsiából Észak-Szibériába került, az ottani Gulág-telepekre.

A közel 50 000 meszhet (eltörökösödött grúz) tömeges deportálása szintén számos emberáldozattal járt. A mindmáig hazátlan embertömeg ráadásul a gorbacsovi peresztrojka vége féle Közép-Ázsiából is kiűzetett. S még mindig észak-oroszországi kormányzóságokban lakik, szétszórtan, a Grúziába történő hazatérés minden reménye nélkül. A Krím-félszigetről kitelepített tatárok, bolgárok, görögök és örmények közül 44 887 ember, vagyis a deportáltak közel húsz százaléka már az 1940-es évek közepén elpusztult. Hasonló sors jutott jártak az 1941 nyarán Ukrajnából, a Krím-félszigetről, valamint a Volga menti autonómiájukból kitelepített németeknek. Az 1939-es népszámlálás során, a Szovjetunió területén regisztrált 1 427 232 német közül legalább 1 200 000 embert kizárólag etnikai alapon kitelepítettek, bebörtönöztek, vagy a Gulágra küldtek.  A háború alatt a németség alkotta a legjobban dolgozó s a zord körülmények között leghamarabban fogyatkozó munkahadseregeket, más kifejezéssel élve a munkazászlóaljakat. (A németek, sőt a csupán német nevű szovjet állampolgárok kitelepítése Szovjetunió-szerte még a háború után is folytatódott, egészen 1949-ig).

Az 1917 után függetlenségét kivívó Baltikumból, akárcsak Nyugat-Ukrajnából, Nyugat-Belorussziából és Moldáviából (az egykori Besszarábiából) két nagy hullámban deportálták a régiók elitjét és a parasztság legdolgosabb rétegeit: 1940–1941-ben, majd az 1940-es évek második felében. A lefelé kerekített számok szerint csupán közvetlenül a szovjetnémet háború kitörése előtti napokban Litvániában 5665 embert tartóztattak le, 10 187 főt pedig kitelepítettek. Észtországban a letartóztatottak és kitelepítettek száma 3173 és 5978, míg Lettországban 5625 és 9546 volt. Közéjük került az önállóságától Hitler és Sztálin egyezménye nyomán megfosztott három kis balti állam szinte teljes tisztikara és gazdasági elitje. Miután pedig a Vörös Hadsereg a háború utolsó szakaszában ismét bevonult a Moszkvában limitrofoknak, határ menti országoknak csúfolt államok területére, a kitelepítés a költői „Tavaszi akció” néven még évekig folytatódott.

A Gulág a háború után

Sztálin halála előtt a koncentrációs táborokban sínylő foglyok létszáma megközelítette a két és fél milliót. A fele részük „politikai” volt. A ténylegesen rabságban élő szovjet állampolgárokhoz változatlanul tartoztak a száműzött nemzetek fiai, a különleges kényszertelepek lakossága (szpecposzelenci) és persze, a bebörtönözöttek is. Tegyük hozzá, hogy a fennmaradt statisztikai adatok orvosi nyelven szólva a status idemet, mindig csak az aktuális helyzetet rögzítették, és nem regisztrálták a fluktuációt, a halottak pótlására érkezők számarányát.

Sztálin uralmának végére a belügyi hatóságok kialakították a különleges lágereket, amelyekben a kegyetlen bánásmód sokban a náci koncentrációs táborok rendszerére emlékeztetett. Az itt raboskodó, számokat viselő foglyok száma 1951-re elérte a 250 000 főt. A pusztulásra szánt „bűnös nemzetek” és a haszontalannak vagy kártékonynak ítélt társadalmi rétegek számára kijelölt helyszínek pedig a háború után már Belgium vagy Svájc nagyságúra nőttek. Erről ritkán beszélünk, és mindmáig alig ismert az is, hogy a nagy világégést követően szovjet lágerek és börtönök létesültek a sztálini birodalommal szomszédos országokban.

Többek között Mongóliában, valamint – átmenetileg, átvilágító lágerek néven –, Mandzsúriában, akárcsak a Kreml európai szatellit államaiban. Ezek közül a Németország megszállt keleti övezetében 1945 és 1950 között működő „különleges lágerek” voltak a legnépesebbek. A német és a (volt) szovjet állampolgárságú rabok száma 1950-ben legalább 154 837 volt, ebből 34 706 szovjet állampolgár.

A megtévedt embereket folyamatosan dolgoztatni kell, hogy hasznot hozzanak az országnak” – vélekedett Sztálin. A kényszermunka azonban a gazdasági adatok szerint a nagy világégés után már kirívóan improduktívvá vált. A jeles szerző, Robert Conquest szerint „Miután egy uncia arany kitermelése közel másfél uncia aranyba került, előbb-utóbb be kellett zárni a lágerkapukat”.

A szovjet zsarnok egyre eszelősebb parancsára mégis elkezdődött a teherszállításra szánt hatalmas vasútvonal építése a szovjet lágerbirodalom fontos regionális központja, az Északi sarköv mentén fekvő Vorkuta meg a sarkkörön túl található szibériai Szalehard, végül pedig Szalehard és a még távolabbi Igarka között. A jéggé fagyott talajon, óriási emberáldozattal folyó építkezésre, a halottak pótlására egyre újabb fogolytranszportokat küldtek. A Moszkvából érkező utasításokat ugyanis a lágerparancsnoknak és a belügyes építésvezetőnek – a szó szoros értelmében – fejvesztés terhe mellett végre kellett hajtani. Akár elrettentő kivégzésekkel, akár úgy, hogy a köztörvényesekből verbuvált szukákat, akárcsak a Belomorkanal építése idején az aktivistákat a politikai foglyokra uszították. „Ehhez képest kész fekete-tengeri üdülés volt a klasszikus sztálini lágerkorszak” – sóhajtoznak az idősebb rabok.

Ám a csavarok meghúzása – ez volt Sztálin egyik kedvenc kifejezése – ekkoriban már nem hozta meg a kívánt gazdasági eredményt. Éppen ellenkezőleg: a reményvesztett elítéltek, akik közül jó néhányan megjárták a második világháború frontjait, majd részt vettek a szovjet megszállás nyomán kirobbant ukrajnai és baltikumi fegyveres ellenállásban, tömeges munkabeszüntetéssel, végül pedig felkelésekkel reagáltak fogva tartóik szadizmusára. A lázadások híre lágerről lágerre terjedt. A diktátor életének utolsó hónapjaiban, még inkább pedig, szinte robbanásszerűen, a halálát követően Közép-Ázsiában, Észak-Szibériában és a Távol-Keleten komoly sztrájkhullám, majd felkeléssorozat bontakozott ki. A megrémült belügyi hatóságok a lágerőrségen kívül katonai alakulatok, olykor páncélozott járművek, sőt légierő bevetésével igyekeztek ezeknek a felkeléseknek véget vetni.

A helyi hatalom képviselői között akadtak néhányan, akik elborzadtak társaik kegyetlenségétől, és a rájuk bízott foglyok szenvedésein igyekeztek könnyíteni. Az ilyenek azonban általában előbb-utóbb maguk is a megtorló gépezet fogaskerekei közé kerültek. A sztálini rendszer vertikumában sokkal gyakoribb volt a vszjo dozvoleno, a minden megengedett erkölcstelen elve. Előfordult, hogy a haláltáborok parancsnokai és őrei unalmukban céllövő versenyeket rendeztek, amelyek élő célpontjai a rabok voltak. Egy magyar fogoly, a 2011 kora tavaszán elhunyt Meschán Ferenc tévékamerák előtt elmondott visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy abban az észak-oroszországi lágerben, ahol ő raboskodott, az őrök szórakozásból a napi 12-14 órás munkából a barakkvárosokba visszatérő rabok közül bez poszlednyevo, vagyis „az utolsó nélkül” felkiáltással – minden nap lelőtték a csoport legvégén érkezőket.

Megesett, hogy a belügyesek a csonttá fogyott, legyengült és így feleslegessé vált munkaerőtől mínusz negyven-ötven fokban úgy szabadultak meg, hogy éjszaka kiparancsolták őket a fabarakkokból, és a tömeget az alakító téren addig locsolták hideg vízzel, amíg a kétségbeesettem rángatózó emberek elevenen meg nem fagytak. A tengerparthoz közeli, például a Magadan környéki lágerek lakóit olykor rozoga bárkán kivitték a nyílt vízre, és ott magukra hagyták őket. Ezekről a szörnyű esetekről hallván, a szovjet elit cinikusan Sztálin kedvenc szólásmondásait idézte: Ha van ember, akkor van probléma is. Ha nincs ember, már probléma sincs. Egy másik sztálini szállóige még szélesebb körben elterjedt a tömeges mészárlások igazolására: Egy ember halála tragédia. Sok ezeré már csak statisztika.

„(...) én soha nem hallottam még elfogadható magyarázatot arra, hogy a szovjet rendszer és társult diktatúrái miért nem tűrték el a Holocaustnak úgyszólván még a puszta tudatát sem. Hogy a sztálini diktatúra miért azonosította magát ebben a kérdésben – is – a náci totalitarizmussal, az túl nyilvánvalónak látszott ahhoz, hogy magyarázatot keressenek rá. Sztálin ezzel mintegy fenntartotta a maga számára a népirtás jogát: nem akarhatta, hogy birodalmában még netalán rokonszenv ébredjen a későbbi esetleges áldozatok iránt.” (Kertész Imre)

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Börtönbüntetésre ítéltek több ...
A testet, lelket, közösséget fejlesztő ...
Jövő hét elejére elkészül az egyesülés ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ