A szobrász gyertya- és csillagfénye – Péterfy László művészetéről
Vissza

A szobrász gyertya- és csillagfénye – Péterfy László művészetéről

Talán nem mindig csak a rendeltetés és az égi mechanika kizárólagos hatalma érvényesül apró földi lépéseinkben, hiszen az emberi akarat is bír némi csodaerővel, különösen, ha azt csodaenergiák táplálják a fennkölt álmok magvalósulásának reményével. Márpedig az ilyen varázslat egyáltalán nem kivételes körülmények közt zajlik, hanem az maga a mindennapi munka. Ihletett munka. Ezért lehet fontos akár két meghúzott vonal összekapcsolása is, két hegesztett pont egybeolvasztása, két vésőnyom párhuzamos futtatása a farostok erezetén, vagy az ősidők óta pattintott kövek szilánkjainak újkori szikrajátéka a teremtett forma születésének és átlényegülésének képlékeny folyamatában. De valójában ez sem más, mint Stonehenge-ek cövekelése vagy az inka piramiskövek illesztése, ahol a tömbök úgy olvadnak egybe, mint a sziámi ikrek, mint nappal az éjszakával, mint élet a halállal. Valahogy így áll össze szellemi kovásszal a művészi világteremtés is, még ha nem is oly határtalanságban, mint az eredendő nagy mű megszületése volt azon a bizonyos hatodik és hetedik napon. De ahhoz, hogy – bár szándékában – úgy alkothasson valaki, mint egy isten, úgy kell dolgoznia verejtékben ázva, mint egy rabszolga.

ÁRKOSSY ISTVÁN

Az alkotói életmű akár a gömbhöz is hasonlítható. Összefüggő, önmagába visszatérő térfelületet képez, ahol bármerre lépünk, ugyanabban az ego-centrikus síkban találjuk magunk. Sajátos áthallással történik ez éppen a plasztikában, mivel a szobor önző módon kihasítja a térből magának azt a szeletet, ami belátása szerint neki igenis jár. Egészen más ez – egy teljes dimenzióval több –, mint a papírlapra, vászonra vetített, a térillúziót csak szuggeráló lapos valóságfestészet, hisz ez már maga a materiális létezés, a gondolat tapintható bronzanyaga, ami körbejárható. A szellemi mérce érce.

Ünnepelt művészünkről Andersen-stílusban így szólhatnék: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy festő. Egy festő, aki kiváló festő is maradhatott volna, ámde mint annyi társát, a művészet boszorkánykonyhája és meseországa, ezoterikus rejtélyeivel, babérlevelek illatával más ösvényekre, más vándorutakra, más formák, alakzatok tündérvilágába csábította el. És akkor ő szobrásszá változott át. Ám valójában a különbség csupán abban áll, hogy míg a festészet tarisznyájában a színeké, addig a szobrásztarisznyában a formák anatómiája búvik meg. Na de – ugyancsak Andersenül: minden jó, ha a vége jó. És a jó vég művészelmékben mi más is lehetne, mint maga a jó művészet.

Péterfy László Kossuth-díjas szobrászművész az MMA rendes tagja, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének és több más rangos elismerésnek birtokosa Erdélyben, Nyárádselyén született, aztán a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium növendéke lett. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett szárnyakat az igen népszerű Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként, majd ezt követőn Marosvásárhelyen a Művészeti Gimnázium tanára lett. 1965-ben feleségül vette Jékely Adrienne-t, Jékely Zoltán és Jancsó Adrienne leányát, Áprily Lajos unokáját. Magyarországra költözött, ahol hamarosan a népi mesterségeket támogató mozgalom egyik megbecsült vezetőegyéniségévé vált, aki népművészeti fafaragótáborokat indított el, közben a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára is lett, majd 1992 és 1996 között a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese volt. Jelenleg mint városa tiszteletbeli díszpolgára Visegrádon, az Áprily-völgyben, öreg erdő friss hajtásai között költői csendben él.

Péterfy László: A világosság és a sötétség angyala című alkotásának egyik angyalszobra

Történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy egy családfára pillantva a megélt évek, évszázadok a legbeszédesebbek, így hát saját múltjába tekintve szobrászunk erről így vélekedett: „Körülbelül harmincan álltak papi szolgálatban a családból. Felmenőim marosszéki székely lófő család, s mindig két lehetőség adódott: a birtokon maradni és katonáskodni, vagy tanulni és lelkészként szolgálni. Kibéd, ahonnan származunk, ma is tiszta református falu. Zsigmond király egyik hadvezére 1419-ből családunk első ismert tagja, aki az uralkodótól címert is kapott. Az addig visszavezethető családfából tudjuk, ki mikor és hol halt meg. Tudom például, hogy II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi kalandjánál melyik ősöm esett el és melyik került tatár fogságba. Minden jelentősebb erdélyi katonai eseménynél harcoltak elődeim. Az első papi család az 1700-as évek legelejéről ismert, és az ő leszármazottai is mind papok: apám, nagyapám, dédapám és ükapám, mind-mind református lelkészek voltak.”

Nos hát, a fentiek szerint azt summázhatjuk, hogy a történelem sokkal inkább mázsamérlegen, mintsem patikamérlegen porciózta felmenői számára az elkötelezettség, a hon- és lélekszolgálat nem akármilyen súlyú felelősségét. A művek vezérvonala és a családi vérvonal nála egybeesik. S így érthető, mi motiválhatta a mestert, hogy minden idegszálával az esztergált tudat érájában is azt az utat válassza, ahol az elődök historikus kora, képe, korképe és körképe villant meg, ahol a történelem, a művészettörténelem fuvallatai, szelei és ellenszelei uralják az Olimposz magasságába felvezető kaptatót.

Közismert titok, hogy a művészetek forrása az agy és a szív. Ha maholnap az ész-vész idején digitális éránkat szilíciumcsippel megkoronázzák, és attól fogva uralkodóként autokrata dinasztiává is nemesül, akkor előbb-utóbb homo digitális robotok hullnak ki az emberpasszírozókból, akiket nem érdekel már sem a pitypang, sem a gyermekláncfű, de még a harangkondulás sem. Ámde ma még itt van és létezik a Homo sapiens búcsúzkodó generációja, a lélegző-érző ember, aki mítoszokhoz kötődik, és érzelmi szálon mélyebben kötődik a mítoszokhoz, mint egy lézer lúzer kábelen a megabitekhez.

Péterfy László plasztikái az emlékezés, a múltidézés és a szellemidézés emlékművei, szobrainak bronzvénáiban az elmúlás fájdalmának hemoglobinjával, amelyben a megtörtség, a meghurcoltság, a darabjaira hullt csonkoló történelem hitregéje kering. Könnyű dolga van a Holdnak, gondolhatnánk, ő nem a Földön él. Mert mi tébolyultan fűrészeljük, hámozzuk magunk alatt a bolygót és sugárzó arccal tekintünk a sugárveszélyes jövendőbe.

Az erdélyi fa- és kőfaragó mesterségek örökletes, szép hagyományának máig világító aurája van. A tiszafa, a vörös fenyő, a juhar, a tölgy, valamint a felületkezelő balzsamok, pácok és a kő, igen: a kő illata a reneszánsz misztika aromájával elegyedve, a mester intellektuális szobrászatában ikonikus munkák példás sorát teremtette meg. Műtermének munkaasztalán az idő malmában felmorzsolt egykori valóság újrateremtésének folyamata zajlik. Ámde a festő festőambíciói alábbhagytak. Elbujdostak a színárnyalatok, mert így diktálta a sors. Sajátos szellemi erődrendszerre volt szükség az ideológiai tornádók korában, ezért 1976-os kiállításán már a szobrász Péterfy vezényli saját formaszimfóniáit, amire egyik nyilatkozatában így emlékszik vissza: „Lassan tíz éve annak, hogy az ecsetet szobrászvésővel cseréltem fel. Miért volt számomra olyan természetes a vászon síkja után gondolataimat körüljárható, tapintható formában kifejezni? (...) Mert gyermekkorom hamarabb ismertetett meg a bicskával, mint a ceruzával: bot, tilinkó, szöszpuska, zugattyú született, óriáskövek között zúgó patak szakadékos martjának kék-zöld palájából faragott lovak, ökrök, emberek, amelyeket fényes láncon a nadrággombra erősített bicskámmal faragtam – ezek előzték meg az ábécé tudományát és a rajzolást.”

Péterfy László: Feleségem

A szobrok, különösen a monumentális szobrok időigényesek, lassan érnek be attól a pillanattól kezdve, ahogy az anyag fellép a mintázóállványra, el egészen addig, amíg kész művekként majd onnan kivonulnak és belépnek a világ múzeumainak, parkjainak, emlékhelyeinek díszterébe. Vagyis, örökre elhagyják a formák megszületésének csataterét. Mert amíg egy festménynek csupán egyetlen nézete van, és alkotójának pusztán arra az egyetlen sík nézetre kell koncentrálnia, addig a térben élő szobroknak száz arcuk villan elő, és mindegyik egyformán fontos. Ezt vallotta Michelangelo is, amikor kevesebbre tartotta saját Sixtus-kápolnabeli sík freskóit szobrászi tevékenységénél.

A szobrok mellett, a falakon itt látható festmények sok évtizeddel ezelőtt készültek. A művészi virágzás preszobrászi esztendeinek rügyező szakaszát, az alkotó ráció első vibrációit idézik fel. Változatos sziromlevelei az érés lombozatának, amiből az arcokat látván kiolvasható, hogy a művészi érdeklődés legfőbb ihletője az életfán örökösöket termő ember. A kontúrok, a tekintetek, még ha festőecsettel is készültek, konstruktív szobrászvonalakkal lettek meghúzva, beszédes előképeiként az utóbb kiteljesedett homocentrikus plasztikai életműnek. S mint egy kínai agyaghadsereg Gábor Áron-os magyar bronzból kiöntve, ma úgy sorakoznak történelmi színtereink Péterfy által megformázott főalakjai, vezéralakjai, a korszakalkotók sziluettjei. Aztán a remekművek szétszóródnak a térben, mint meteoritszilánkok az univerzumban.

Az éppen most 90 esztendős Banner Zoltán művészettörténész, Erdély alkotóinak panoptikumába összegyűjtötte a transzilván művészek kiválóságainak névsorát. A Péterfy Lászlóról szóló monográfia szerzőjeként így vélekedik róla: „A szobrászmesterséget meg kellett tanulnia, de szobrászi anyanyelvi szókészletét magával hozta Erdélyből, éppen csak értelmes mondatokat kellett belőle formálnia. Sajnos nem természetes nyelvjárása volt ez a hetvenes évek magyarországi szoborkultúrájának, amely inkább a más történelmi iskolát járt nyugat-európai és amerikai világlátás irányítótábláihoz igyekezett igazodni, semmint azokhoz az útjelző kövekhez, amelyek hosszú, több ezer éves honfoglalásunkat szegélyezik.”

Péterfy László: Jékely Zoltán

Tehát a bölcsek köve: a szobrász köve. És annak karátja: a tudat történelemidéző következetessége. Szilágyi Domokos ítélete szerint: „A művészet nem foglalkozás, nem szakma, hanem életmód, amibe bele lehet halni.”

Éppen az effajta művészi tetterő komolyságát jelzi Makovecz Imre és Péterfy László 1974-től, az első tokaji ifjúsági népművészeti tábor elindulásától datálható egyedülálló munkakapcsolata is, amit két különleges alkotószellem „angyali harmóniája” tett fokozottan termékennyé az organikus építészet és a hozzá kapcsolódó szobrászi teremtőerő példaértékű emlékműveiben. A kétirányú agypályák együtt gondolkodásának akadémikus példája született meg az ihlet magasba emelkedő timpanonjai alatt, két műforma hasonló dialektussal megfogalmazott nyelvezetében. Makovecz szavai kettejük művészet- és életfilozófiájának Magna Cartája, Aranybullája, ahol az építész így sommáz: „Hiszünk abban, hogy a természettel, az ősökkel, a sok ezer éves jelekkel, az állatokkal, a növényekkel és a magunk természetével együtt homogén módon, felelősséggel kell élnünk. Hiszünk abban, hogy ez az építészet az, amelyik képes átmenteni bennünket egy olyan mesterségesen kialakított emlékezetvesztés korszakán, amelyben igyekeznek Gólemhez hasonló informatikai és technológiai rendszeren keresztül az emberiséggel elfeledtetni ősi misztériumát, eredetét és céljait.”

Péterfy Lászlónak több monumentális alkotása díszíti a köztereket, szent helyeket, így ezek a művek aurájukkal, apostoli üzenetükkel és művészi nívójukkal kétségtelenül szerepelnek az effajta „Makovecz-féle” hitelességi listán.

Péterfy László: Szarvas

Kós Károly az erdélyi transzilvanista ikon Wekerle-telepi egész alakos portréja az elsők között említhető, s máris sorakoznak a többiek: Szent Borbála baldachinos emlékműve és Esterházy János szobra Tatabányán, Kálvin egész alakos emlékműve Visegrádon, Bethlen Gáboré Kolozsváron, Bartóké és Géza fejedelemé Budapesten, Páli Szent Vincéé és II. János Pál pápáé Piliscsabán, Szent István királyé Tokajban, vagy Szent Lászlóé Vácszentlászlón, s ezzel a sor vajmi kevéssé ér véget. A monumentális emlékművek is felsorakoznak, íme néhány közülük: az 1956-os emlékmű, a II. világháborús emlékmű, a Millenniumi emlékmű, az andezitből készült zalaegerszegi Életfa – ami némileg szellemi rokonságot mutat a Szervátiuszok, Jenő és Tibor Tamási Áron-emlékművével Farkaslakán, ahol a nyolctonnás faragott andezit sziklatömb ön-tömegével a magyar sorsra-földre nehezedő, szűnni nem akaró nyomás szimbólumaként az író sírját jelöli, kérésének is eleget téve az árnyas templomkertben, két öreg cserefa árnyékában. De hát mi sem természetesebb, minthogy az erdélyi szobrászok álmai és formaviláguk a közös földből fogant szellemi indáikkal összetartanak, egy élettérben bontják virágjukat, olykor még a szomorúság és a kegyelet andezit sziromleveleivel is. És akkor még nem említettük az égre törő sárospataki Péterfy-oszlopokat, amelyekben föld és ég között a szakralitás árama vibrál, vagy a paksi római katolikus templom több angyalát – mert nekünk angyalból eddig örökké csak a hiány jutott. És utalnunk kell a nemzet nagyjait megörökítő emlékplakettekre, érmekre, valamint a mester írói-szakírói tevékenységére, ami súlyos szobrászata mellett könnyű tolla dicséretére válik, ahogy azt a Nagykendi kapuk és a Marosszék régi sírkövei című két könyvében is megörökítette.

Amíg az írók szavakkal, a szobrászok tettekkel, addig az író-szobrászok mindkettővel láttatják gondolataikat. Ezt teszi Péterfy László is. Jellemének aurája, belső meggyőződésének gyertya-, lámpa- és csillagfénye bevilágítja hittel körülbástyázott, értékálló munkásságát. Őt idézem: „A művészet csodálatos lehetőségével az átváltozás, az átlényegülés, az azonosulás varázslatát tárja az ember elé, megszabadítva önmagába zártságától, elszigeteltségétől. Elénk vetíti a leglényegesebbet magunkból, amely közös mindannyiunkban, és a művészet ezért is örökéletű. Mi fává, gyökérré, törzzsé, virággá változunk. Bánatunk az ág hajlása, a levelek hullása, örömünk viszont a szárak magasba törő íve, a virágok szétnyíló szirma.”

Ez néhány vonással lejegyezve Péterfy László zeniten vibráló értelemszobrászatának útja, bölcsőtől a bölcsességig, békés, egymás mellett élősködésünk századában. És most, amikor a dr. Szász István Tas által harminchárom éve elindított hagyományőrző Erdélyi művészek Leányfalun című kiállítássorozatunkat is ünnepeljük, mi, a szobrászt körülállók, tisztelettel tekintünk a mesterre, tehetségének szobortalapzatán álló szerény és halk szavú személyiségére.

(Elhangzott az Erdélyi művészek Leányfalun című kiállítássorozat megnyitóján, augusztus 19-én. Megjelent a Magyar Napló szeptemberi számában Budapesten. Péterfy László portréjának forrása: mmakademia.hu)


KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Kétszáz lejes utalványokkal támogatják ...
Köztéri defibrillátorokat helyeztek ki ...
DNA-mérleg: húsz év alatt 15 ezer ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ