A Szellem búcsúszimfóniája – TGM emlékére
Vissza

A Szellem búcsúszimfóniája – TGM emlékére

Gyász van. A három éve búval és bizonytalansággal, apokaliptikus várakozást kiváltó eseményekkel ólomsúlyossá lett korunkban talán még nehezebben viseljük az élet rendjét, a biztos pontok elvesztését, a halált. Különösen nehéz ez akkor, amikor olyan valakit gyászolnak egyének és közösségek, aki hol váteszként, morális tükörként, politikai oszlopként, máskor pedig ostorozó idomárként élt közöttünk.

Tamás Gáspár Miklós – TGM – ilyen ember volt. Nagy Szellem, nagybetűs, ahogy ő maga is idézte a 18. századi szellemi és politikai elődeinek és harcostársainak korszellemét legutolsó, monumentális írásában, amelyet alig egy hónappal halála előtt közöltek. Nehéz felfogni, hogy hazájának címzett öt tanácsa a súlyosan beteg, megtört testbe szorult lángoló Szellemnek a munkája. Van, ami örök tehát, még ha a test és a világ meg is törik: TGM szelleme, éles elméje, felfoghatatlan műveltsége, olvasottsága, éleslátása, iróniája és kemény, súlyos, néha kardként vágó, sokszor az irrealitásba vesző szavai ilyenek.

Valamivel több mint hét évtizedet átölelő életének összegzése Kolozsvártól Budapesten át a nagyvilágig a közeli barátok és a jövőbeli jelenkorászok, filozófiatörténészek, politológusok szerepe. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen TGM olyan örökséget hagy maga után, amelynek feldolgozása és elemzése sziszifuszi munkának ígérkezik, legyen szó politikafilozófiai vagy közéleti publicisztikájáról, amelynek csupán egy részét gyűjtötték eddig össze abban a legalább tucatnyi kötetben, amely nevét fémjelzi nem kevesebb mint tizennégy nyelven. Írásai sokak számára alighanem egyetemes bevezetőnek számítottak a filozófiába, hiszen amíg Platónt, Kantot vagy TGM egyik „kedvencét”, Rousseau-t aligha olvas több tizezer, százezer magyar, az ő cikkeit nagy kíváncsisággal vártuk. Írásai mesterien felépített konstrukciók: benne van a jelen figyelése, bírálata, részletgazdagsága és a múlt figyelmeztető árnyéka, bölcsessége és historiográfiája. Ez utóbbi olyan mennyiségben, amit történészként is nehéz volt követni cikkeinek hatalmas tudás-lajstromában: nevek, dátumok, események, intertextualitások sorozata minden munkájában, de elegánsan elrejtve, beépítve a szövegtestbe, mintha az egységes, élő egészként hatna és elevenedne fegyverré, amely hol kormánypárti, hol ellenzéki, hol magyar, hol a globális neoliberalizmus és kapitalizmus politikusait bírálta és ritkán ugyan, de néha dicsérte némelyiküket. Az esszéírás régi mestereinél, a 19. és 20. század első felében keletkezett munkákban láthatjuk csak azt a színvonalat, amit TGM képviselt. A magamfajta fiatalnak TGM-et olvasni nemcsak szellemi, intellektuális kaland, politikatörténeti és politikafilozófiai bevezető volt, de kihívás is. Frusztráló szembesülés azzal, hogy az 1960-as, 70-es években indult generáció talán az utolsó, amely a nagy klasszikus hagyományoknak és mestereinek még közvetlen tanítványai és utódai lehetett.

TGM személye számomra ebben a szellemi, távoli, parnasszusi ködösségben lengett 2018-ig, amikor rövid sajtós pályafutásom során lehetőségem nyílt interjút készíteni vele, előadását meghallgatni, a tranzit.ro egyik vitáján és az azt követő sörözésen pedig el is beszélgetni vele. Ekkor a magas röptű, bonyolult és műveltségétől már-már szédítő értelmiségi ember téveszméje összedőlt, és feltárulkozott előttem a valódi Tamás Gáspár Miklós, a közelebbiek Gazsija, akivel fél óra alatt sikerült olyan nyugalomba kerülni, ami csak a „nagyokkal” működik. Laza, fehér-piros csíkos nyári pólója, bohém, szellős haja, nyugodt hangja és kellemes tekintete pillanatok alatt hessegette el a szavakkal felvértezett, marcona, hegyméretű értelmiségi és örökkön forrongó forradalmár képét, és olyan tanítót hozott emberközelbe, aki körül csak úgy zsongtak a kolozsvári fiatalok. Így járkálhatott Indiában Gautama Sziddhártha, a Szellem hercegeként, fiatalokat és időseket egyaránt vonzva, igaz, nem sokakat. TGM nem feltétlenül a tömegek hőse volt, de nem is az elefántcsonttoronyba zárkózott bölcsészek, kutatók etalonja: ő a polgársággal akart állandóan beszélni. Igaz, nemcsak a polgárságról és annak magyarországi és globális múltjáról, jelenéről és jövőjéről, de az elmúlt két évtizedben marxizmusáról is. Talán haláláig hitte, hogy az „antikommunizmus a mai polgári társadalom kritikátlan önreflekciója”. Kicsit olyan volt ő, mint az angol kortársaknak Mark Fisher, de nála sokkal erdélyibb, sokkal magyarabb, sokkal mitteleurópaibb és németesebb: precíz, pozitivista, klasszikusan művelt, elegáns. A szellem arisztokratája. De csakis a szellemé, hiszen minden arisztokratizmus, elitizmus távol állt tőle – ami sokaknak nem tetszett.

A kapitalizmus eszméit – bár nem feltétlenül kortárs, globális szereplőit – nagy erővel ostorozta, igaz, talán nem annyira, mint Orbán Viktort, az illiberalizmust, az autokráciákat és a nacionalizmus kártékony formáit, mégis halála szinte abszurd módon, egységként remegtette meg a magyar közvéleményt. TGM ismét hullámot tudott vetni, ismét egységgé tudta rázni azt a szűk, néhány százezres réteget, amit polgárságnak nevezhetünk talán Magyarországon és Erdélyben együttesen. A „balról” és „jobbról” egyaránt jövő nekrológok véget nem érő tengere – amelyben ez a szösszenet is csak kósza csepp most – jól jelzi, hogy TGM-re figyeltek nemcsak barátai, szociáldemokrata csodálói, újmarxista követői, de magát nemzeti konzervatívnak definiáló kormánypártiak, és még politikai ellenfelei is. Meglepően kevesen búcsúztatták a globális neoliberalizmus oldaláról, de ez aligha lep meg, bár TGM néha sokkolóan elnéző volt velük. Még antitézise, Orbán Viktor is elbúcsúzott tőle, ami jól jelzi TGM szellemi nagyságát, fontosságát és talán azt is, hogy Orbán Viktor számára a rivalizálás, a vetélytárs állandó jelenléte lételem: TGM halála számára veszteség és talán valahol, legmélyen, még egykori 1989-es énjének pislákoló lelkiismere­tében, a harcostárs elvesztése is.

Halála talán olyan hangulatot idéz, mint Adyé: a politikai és szellemi kilátástalanság, a háború árnyéka, a gazdasági káosz és Európa jövőjének sötét mivolta egybecsengett Ady, a nagy publicista és vátesz, most pedig Tamás Gáspár Miklós halálával is. Csak reménykedni lehet, hogy az állandó szabadságharcos, lelki és szellemi forradalmár TGM öröksége fennmarad egy csoportban, és ez tovább tudja vinni, adni a lángot, amely halálos ágyáig égett benne. Pesszimista, de karakánul törődő emberi láng volt ez, és bár magát internacionalistának mondta, többet aggódott és foglalkozott a haza jólétével, mint sok nacionalista. Szélmalomharcot vívott az általa többször megváltozhatatlannak és talán történelmileg a demokrácia kudarcára determináltnak vélt Közép-Európában. A Révay Gábornak adott interjúja zárszavában viszont azt mondta: „szélmalomharc, igen, de sokkal realisztikusabb, hogy az ember fölfedez valamit kritikai értelemben, esetleg kidolgoz valamilyen módszert vagy retorikát vagy utópiát a változás érdekében, mint hogy csak piszmog a mocsokban. A gondolat szabad, akármint művelnek a földi hatalmak”. Maradjon ez így, mindörökké az ő emlékére (is).


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Betétdíjas rendszerrel a ...
Könnyített eljárással igényelhető az ...
Béremelést követelnek a tanügyben

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ