A Facebookon igen nagy népszerűségnek örvendő, több mint 18.000 követővel rendelkező Războiul de 100 de ani (A száz éves háború) című, az Iskola Alapítvány által támogatott civil kezdeményezés célja, hogy a romániai magyar és román közélet személyiségeit interaktív, fiatalok számára is elérhető, és az X generáció számára is vonzó virtuális térben egyesítse és párbeszédre sarkallja. A kezdeményezés néha a humor, néha a nyelvi játékosság, máskor pedig a vizuális élmény változatos módszereivel igyekszik a száz éves közös államiság jó és rossz oldaláról őszintén, tabuk nélkül beszélni.
Legutóbbi kezdeményezésük – amely talán az eddigi legnagyobb sajtóvisszhangnak örvendett - egy izgalmas, mintegy három órás beszélgetés volt a Bánffy palotában, amelyen a romániai magyar és román közélet számos ismert személyisége vett részt. A beszélgetést élőben követhették a Facebookon is, így az több ezer emberhez eljutott. A párbeszéd első felében Kelemen Hunor, mint a magyar közösség politikai képviselője, Rácz Norbert Zsolt unitárius lelkész, Sabin Gherman televíziós személyiség és Daniel David professzor, pszichológus, a BBTE rektor-helyettese szólalt fel. A beszélgetésen számos olyan fontos, eddig ki nem mondott, vagy ritkán hangoztatott állítás hangzott el, amelyről szerintem a közel jövőben érdemes lenne további, fókuszáltabb beszélgetéseket folytatni és tematizálni az oktatásban, köznevelésben, internetes közművelődésben is.
Az egyik ilyen „ütős” állítás a BBTE jelenlegi rektor-helyettesének és – sokak szerint – majdani rektorának, Daniel Davidnak az elemzése volt, aki a sokat vitatott A román nép pszichológiája című könyvéből idézve a nyugati és keleti európai társadalmak közötti radikális különbségekről beszélt, rámutatva az individuum fontosságát hangsúlyozó társadalmak tolerancia-szintjére és a közösségi, klán-szerű társadalmak – így a romániai társadalom – idegenek, a „más”, a bármiféle „másság” iránt tanúsított kétkedő, bizalmatlan és intoleráns jellegére. A neves pszichológus szerint, a románok részben vallási, részben történelmi múltjuk miatt, rendkívül szkeptikusak, zártak, archaikusak, klán-szerű társadalmi berendezkedésük pedig nem ad teret a más vallású, más nyelvű, más kulturális identitású – és én hozzátenném – más szexuális és politikai irányultságú emberek, közösségek befogadására. Ez, az egyébként Kelet-Európára jellemző kommunális, klán-szerű exkluszivizmus és a különlegesség-érzet természetesen a magyarokra is jellemző, különösen a monoetnikus régiókban, így Székelyföldön vagy Magyarország vidéki, kisvárosi, falusi régióiban, ahol a „más” és „másság” iránt tanúsított félelem és sztereotip gondolkodás politikai tőkévé nőtte ki magát. David szerint, a megoldás a nyugati társadalmakra jellemző egyéni kulturális identitások kialakulása és a klán-szerű berendezkedés felbomlása lenne, amely teret ad a kisebbségek, a másképp gondolkodók, az egyénileg jól teljesítő állampolgároknak is.
Kelemen Hunor szerint, a román-magyar kapcsolatok egy nagyon érzékeny, könnyen megbomló kapcsolaton nyugszanak, amelyek hamar el tudnak jutni olyan pszichózishoz, mint amilyenre 1990 márciusában vagy az idei Úz völgyi tragikomikus esetben történt. Kelemen szerint provokálni kell a párbeszédet, mert ez a kulcsa a valódi együttműködésnek. A beszélgetésre nem politikusi, hanem írói és közéleti minőségében meghívott Kelemennek volt egy olyan állítása is, amellyel jómagam nem értek egyet és ezt hamarosan ki is fejtem. A politikus szerint, a múltat megváltoztatni nem lehet és az már nem is annyira fontos, mert „a történészek szerint a jövő is biztosabb, mint a múlt” és inkább a jövőre kell fókuszálnunk, mintsem a múltra. Kelemen Hunor ezzel a kijelentésével átugorja a David által említett szociológiai és pszichológiai folyamatok egyik legfontosabb állomását: a gyógyulás folyamatát. Ha elfogadjuk a pszichológus elméletét, miszerint létezik egyféle „néplélek” és közösségi pszichológiai kórtan, akkor a generációkon át hordozott kollektív traumák, történelmi sérelmek, fájdalmak, önbeteljesítő jóslatok és Eric Berne féle kollektív áldozat-szerepek felett nem tudunk átugrani. Ahogy az egyének esetén sem fog működni egy élő, proaktív kapcsolat, ha az individuum hordozza magában régi traumáit és sérelmeit, úgy a makro-társadalmak esetén sem érdemes nagyívű jövőtervekről beszélnünk és a múltat ignorálnunk, mivel jövőt nem lehet építeni a múlt piszkos ügyeinek és sérelmeinek, vélt vagy valós fájdalmainak és traumáinak a rendezése nélkül. Kelemen Hunor – akinek kijelentését érdekes módon sokkal több tévé és újság átvette, mint David vagy a többiek sokkal érdekesebb szavait – sajnos úgy akar jövőt építeni, hogy a múltat nem tartja fontosnak. Ez startból egy hamvában holt kezdeményezés lesz.
A beszélgetés talán legszebb, legautentikusabb összefoglalóját Sabin Gherman adta. Az erdélyi magyarok által értelemszerűen nagyon kedvelt közéleti személyiség rávilágított arra, hogy mennyire fontos az anyanyelvi különbségekből fakadó kulturális szakadék a két közösség között, hangsúlyozta a külön tankönyvhasználat és nyelvoktatási reform fontosságát valamint a közös, pozitív történelmi példák – Liszt, Bartók, a népzene, gasztronómia, építészet, közösségi, személyes pillanatok, helytörténeti egybefonódások – proaktív szerepét. Gherman tehát előrevetítette, amit magam is számos román nyelvű cikkben hangsúlyoztam az elmúlt időszakban: egy új, magyar-román történelemtankönyv fontosságát, a közös román-magyar diákcsere-programokat, egy radikális oktatásügyi reformot és a diplomáciai közeledés fontosságát.
Hasonlóan fontos kijelentéseket tett Cosmin Popa bukaresti történész is. A déli románság nevében talán jogosan kifogásolta az erdélyiek – magyarok és románok részéről egyaránt érezhető – furcsa diszkriminációt, felsőbbrendűség-érzetet, amely talán az egyik oka az „erdélyi-déli” konfliktusnak. Popa is hangsúlyozta a történelmi kiegyezés fontosságát, a XIX-XX. századi eseményekből fakadó traumát feldolgozását, egy Új Magyar-RománTörténelem megírását.
Sanda Nicola neves román újságírónő, hangsúlyozta, hogy a déli románság körében – ahogy a székelység körében is – számos sztereotípia él a magyarokról, illetve románokról. Ezeknek legtöbbször semmi köze a valósághoz: téves történelmi mítoszokra vagy berögzült, tanult sztereotípiákra épül, amelyet csakis a valós, megélt, közösen eltöltött kapcsolatok és emberközeli élmények tudnak feloldani. A székely, aki soha nem megy ki falujából vagy a déli román, aki csak a tévéből, a pópától, a tankönyvekből vagy sajtóból hallott a magyarokról soha nem fogja ugyanazt a valós élményt megtapasztalni, mint a vegyes lakosságú, gyakran vegyes házasságban élő közösségek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, szórványvidéken vagy Partiumban például.
A beszélgetés – bár sok témát nem érintett, vagy nagyon röviden elemzett olyan kérdéseket, amelyek sokkal nagyobb figyelmet igényelnének – egy igazi mérföldkő volt a magyar-román közeledés és kiegyezés kortárs történetében. Fontos beszélgetés volt, amelyet folytatni kell és amelynek kézzel fogható nyomai – tankönyvek, könyvek, brosúrák, kezdeményezések, kulturális programok – kell legyenek.
Az egyik legfontosabb téma – amely a beszélgetésen kevés figyelmet kapott és alapvetően fontos a két csoport békés együttéléséhez – a múlthoz való viszonyunk rendezése.
A román-magyar kapcsolatokban – ahogy általában, a makro-társadalmak esetén ez lenni szokott – számos „történelem” létezik. Vannak akadémiai történelmek, amelyek sajnos ma mind a magyar, mind a román oldalról egyre inkább a nacionalizmus irányvonalát követik. Vannak relativista történelmek, amelyek mind román, mind magyar oldalról egyre több fiatal történész magának vall és elveti az „abszolút igazság”, felsőbbrendűség, kisebbségi komplexusokból és bibói kisország-komplexusból fakadó felnagyított történelem elvét. Van továbbá a kollektív mentalitás, a „nép”, a közösségek által létrehozott történelem vagy történelmek, amelyek még a történészek történelmeitől is szubjektívebbek, módszertan és kontroll nélkül keletkeznek és folyamatosan változnak és legtöbbször csak 1-2 évszázados emlékezettel bírnak, az azt megelőző időkről pedig kizárólag mítoszokból építkeznek.
Ezek a változatos történelmek együtt élnek mind tankönyveink, mind családi történelmek, helytörténetek és a hivatalos történetírásban is. Ki nem beszélt, meg nem oldott történelmi traumáink, tévhiteink, múltból fakadó sérelmeink vagy múltra kivetített önbeteljesítő jóslataink – mint a turáni átok, vagy a románok kisebbségi komplexusai – sziszüphoszi görgetegként nyomorodnak hátunkon, amelyeket, ha nem oldunk fel, nem beszélünk ki, nem fogunk tudni előre menni. Ezért lenne fontos a magyar-román történelmi kiegyezés, amelynek alappillérei között tartanánk számon a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felélénkülését, egy vizuális és pszichológiai erővel bíró kettős elnöki ölelést, közös kormányüléseket, közös kulturális, gazdasági, akadémiai kapcsolatokat, közös történelem-tankönyveket és magyar-román diákcsere programokat. Ezek nem utópikus víziók, számos terhes történelemmel rendelkező ország – Németország-Franciaország, Japán-Dél Korea, Lengyelország-Németország, Anglia-Franciaország – igyekezett hasonló kezdeményezéssel saját múltjukkal szembenézni, és ezáltal a jelent jobbá, barátságosabbá tenni a közös, pozitív vonások hangsúlyozásával.
A modern Románia nem létezne a Magyar Királyság, a Habsburg Monarchia és az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége nélkül, ahogy a mai erdélyi magyarság sem élhet másképp, csakis a románság elfogadásával, a román többséggel egyetértésben, a kölcsönös párbeszéd és tisztelet jegyében.
Gönczy Tamás felvétele
