A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Vissza

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly

Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.

Mert az álmok csakazértis valóra válnak.

A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.

Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?

Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.

– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.

Papp Mihály (jobbra) A chioggiai csetepatéban Leitner Emillel

1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.

Ott maradtak volna nadrág nélkül

– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...

Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.

Papp Misi ma is ugyanilyen, csak a bajusza lett hófehér (Nicia doktor, ügyvédként a Mandragorában, 1979-ben)

A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté

– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.

Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.

Cigányvajdaként a Kabaréhajóban

A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.

Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.

A chioggiai csetepaté, Kovács Pali Feri, Bacsó Enikő, Basa Annamária, Papp Mihály

Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)

A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.

A Mandragora műsorfüzete 1979-ből a Stúdiószínpad tagjaival és Köllő Béla rendező ajánlásával

Fehér paszuly, tarka paszuly

– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...

Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...”


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Pártot alapít Dacian Cioloș
Újabb tüntetések országszerte – ...
Kolozsváron komoly irodalmi lehetőségek ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ