A spanyol és a korona
A Magyar Távirati Iroda 1929. február 12-én kelt heti jelentése alapján
A Magyar Távirati Iroda 1929. február 12-én kelt heti jelentése alapján
Vissza

A spanyol és a korona

„A világháború utolsó esztendejében még a harctéri veszteségeken kívül is igen nagy rendeket vágott a halál itthon a mögöttes országrészekben. Az egymást pusztító ellenfelek mellé odaszegődött a nagy kaszás, mely máról holnapra legyűrté a modern technika agyafúrt gyilkoló szerszámait. A spanyolnátha néven rettegett járvány áldozatai még szomorúbbá tették Európa lakosságát, az orvosi tudomány pedig majdnem tehetetlenül állt, nem tudta, mit kezdjen, hogyan védekezzen ellene.

Ekkor – most már tizenegy éve – kezdték találgatni a hozzá nem értők, hogy a spanyolnátha fészke a harcterek temetője és azok a holttestek, amelyek eltakarítatlanul hevernek a lövészárkok mentén. Azt mondták, hogy a szél ott kapja fel a spanyolnátha bacilusát és így terjeszti sok-sok kilométernyi távolságra. Akkor az orvosok még nem tudtak felelni erre a kérdésre és csak azt az általános szabályt alkalmazták, hogy a tisztaság és a fertőzött beteg elkerülése a legjobb védekezés. Szeszes itallal, aspirinnal és vizes borogatással kísérleteztek több-kevesebb sikerrel, amiről a temetők tanúskodtak.

Az elmúlt tizenegy év azonban ebben is nagy változást idézett elő. Pfeifer német tanárnak sikerült felfedeznie a betegség bacilusát, mely a nagyítóüveg alatt is parányi pálcikához hasonlatos. Ezzel a sikerrel azonban nem tisztázódott az a kérdés, hogyan terjed, miért arat olyan bőségesen az a járványos betegség? Genius epidemicus – válaszolják, ami betű szerint járványos szellemet jelent, a valóságban pedig azt értjük alatta, hogy van olyan idő, amikor a Pfeifer bacilusok hirtelen elszaporodnak, elterjednek és megfertőzik az emberiséget. Most már nincsenek garmadában temetetlen katonahullák, járvány mégis van, tehát megdőlt a tizenegy évvel ezelőtt olyan népszerű magyarázat. Azt sem lehet mondani, hogy nyáron nem veszedelmes a spanyolnátha, mert 1918-ban a legforróbb augusztusi napok követelték a legtöbb áldozatot és a járványos influenza még a csikorgó téli hidegben is akadálytalanul garázdálkodott. Hasonló a helyzet most is. Még meleg volt, amikor a nyugati országokban felütötte a fejét és a legszigorúbb télben érkezett el hozzánk. Hála a Gondviselésnek, nálunk ezalkalommal enyhébb a lefolyása, ami annak is köszönhető, hogy szomszédos államok orvosai már olyan tapasztalatokat gyűjtöttek, amelyeket hasznosan gyümölcsöztethetünk.

Így általánosságban megfigyelték, hogy a szellős levegőjű és tiszta lakásban tartózkodó emberek, akik keveset érintkeznek idegennel, ritkán kapják meg a náthát, mely egyébként nem mindig a közismert meghűléses alapon szerzett nátha alakjában jelentkezik, hanem a garatban, tüdőben stb. is elhatalmasodhat.

Az influenza nem válogat. Mindegy neki a jóltáplált, kényelmesen élő ember, vagy a szükséget látó küszködő munkanélküli. Az egyéni hajlamosság, az úgynevezett diszpozíció számít csak minden esetben. A »tag-fájdalmak« (hol itt, hol ott fáj valamelyik testrész) általános rosszullét, étvágytalanság, hányási inger, szédülés és a közönséges nátha ismert jelenségeivel szokott beköszönni a »spanyol«. Van ember, akit azonnal ágyba kényszerít, de több az olyan, aki lábon húzza ki a betegséget. A súlyosabb estetek tüdő-, mellhártya-, agyhártyagyulladással is összekapcsolódnak és ezek a veszedelmesek.

Mindenkit az érdekel legjobban, hogyan lehet hát megszabadulni ettől a nyavalyától, ha már belénk költözött? Először is hívjunk orvost, vagy magunk keressük fel, ha úgy érezzük, hogy lever a betegség a lábunkról. Pontosan tartsuk meg az orvos utasításait, mert ezzel segíthetünk magunkon legkönnyebben. Akinek pedig nincs módjában orvoshoz fordulni, maradjon otthon, feküdjék ágyba, igyék minél több citromlevet – limonádénak nevezik általában – aspirinnal natrium salicilicummal izzassza magát (de csak mérsékelten) és – különösen hangzik, mert a köztudatba éppen az ellenkező vélemény vert gyökeret – kerülje a szeszes italok élvezetét. Ezzel a módszerrel gyógyítják a kórházakban az influenzás betegeket. Az eredménnyel az orvosok meg vannak elégedve.

Nagy általánosságban, a közönség tájékoztatására ennyit mondhatunk a rettegett »spanyolról«. Lehetőleg kerüljük a nagyobb társaságokat, szellőztessük lakásunkat, irodánkat, műhelyünket stb., vigyázzunk, hogy ne hűljünk meg és ha az előbb leírt jelenségeket tapasztaljuk magunkon, vagy hozzátartozóinkon, hívjunk orvost. Az óvatosság csak javunkra válik […]” – olvasható a jelentésben.

Az 1925-ben megjelent Révai Nagy Lexikon a „spanyolnátha” címszó alatt a következőket írja: „nem egyéb, mint a már régen ismert influenza legújabb (1918–19) pandémiás járványa, először Spanyolországban írták le és innen származott neve. A járványnak igen veszedelmes és aránylag gyakori komplikációja volt a tüdőgyulladás, mely ritkán a megbetegedés kezdetén, de rendesen a 3-5 napon jelentkezett, de néha még később, esetleg látszólagos javulás, láztalan szakasz után. A S-nak, épp úgy, mint az influenzának, biztos gyógyszer nincsen […]”

A járvány, nevével ellentétben nem Spanyolországban jelent meg. Az első beteget a Kansas állambeli Camp Funston katonai táborban 1918 márciusában jegyezték fel Albert Gitchell közlegény személyében. Néhány napra rá száznál is többen jelentkeztek a tábori orvosnál hasonló tünetekkel, vagyis torok- és fejfájással, valamint lázzal. Ezzel kezdődött a XX. század legnagyobb járványa. Az amerikai katonák a kórt áthurcolták Nagy-Britanniába (1918 márciusában 84 ezer, áprilisában 111 ezer amerikai katona érkezett az öreg kontinensre), ahol április folyamán 31 ezer esetet jegyeztek fel.

A járvány három hulláma nagyjából két év leforgása alatt világszerte mintegy 500 millió embert fertőzött meg, illetve 20–50 millió áldozatot szedett. A legsúlyosabb hatása az 1918 őszén, illetve 1919 tavaszán lezajlott második és harmadik hullámnak volt, melyek során igen agresszív, mutálódott vírusok fejtették ki hatásukat. Már 1918-ban brit katonai orvosok lejegyezték, hogy a betegség a tüdőt támadja meg, és a mérgesgázhoz hasonló mértékben károsítja azt.

1892-ben Richard Friedrich Johannes Pfeiffer (1858–1945) bakteriológus felismerni vélte, hogy az influenzát az általa Haemophilus influenzae névre keresztelt baktérium okozza. Ez az elmélet hosszú ideig tartotta magát, míg a Rockefeller Intézet két kutatója – Peter K. Olitsky és Frederick Lamont Gates – 1922-ben be nem bizonyította, hogy az influenza okozója vírus.

A Nagy háború idején még nem alkalmaztak oltást, de feltűnt, hogy a harctéren hosszabb ideje szolgálók, tehát valamivel edzettebb és több betegségen is átesett katonák ellenállóbbak voltak a spanyolnáthával szemben, mint az újonnan sorozottak. Ekkor merült fel az oltás ötlete, amit azonban csak később sikerült bevezetni.

A száz évvel ezelőtti vírus genetikáját már csak a XXI. század elején sikerült feltárni, amikor Alaszkában megtalálták egy influenzában elhunyt ember megfagyott holttestét. Ekkor bizonyosodott be – ami a jelenlegi járványra is érvényes –, hogy sok beteg halálát az immunrendszer túlzott reakciója okozta. Ezzel magyarázható, hogy az 1918–1919 őszén és tavaszán lezajlott második és harmadik hullám áldozatai közt nagyon gyakori volt a 25–35 éves, látszólag egészséges fiatalember.

Sir Arthur Newsholme, a brit önkormányzatok tisztifőorvosa már 1918-ban az önkormányzatok belső levelezésében az influenza terjedését az emberek közötti kapcsolatok minimalizálásával, a közterek lezárásával, valamint a közszállítás utasainak csökkentésével kívánta meggátolni. Nincs új a nap alatt.

GÉCZI RÓBERT

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden a nagyvilágból
Online filmvetítés Törőcsik Mari ...
Szabadnap az oltásra jelentkezőknek?

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ