A romániai magyar lombik-család
Vissza

A romániai magyar lombik-család

Lassacskán azt kell mondanom: tömegesen tódulnak be a közéletben forgolódók a magánéletembe. Nem kell aggódni, nem a kérőim sora következik. Csak a romániai magyar lét tudathasadásos sokszínűségének pár kockája. Van, aki azáltal tolakszik be, hogy úgy gondolja: nálam jobban tudja, ki(k) az én családom. Például a politikusok, akik az eddiginél jobban meghatároznák a család fogalmát. Az utóbbi hetekben megint elhangzott: még idén ősszel szavazunk róla! Meglátjuk.

Bűn”, amit nem bánsz meg

S ott van az a katolikus püspök is, aki augusztus huszadikát, a magyarok nemzeti ünnepét politikai beszólogatásra használta fel. (Volt korábban egy „saját”, hazai ilyen püspökünk, az ő politikai igehirdetései sem váltottak ki belőlem osztatlan örömöt. Osztottat sem.) A szóban forgó püspök (akit én nem nevezek atyának) a Magyarországon működő lombikprogram finanszírozásának megemelését kifogásolta. De, mintha nem lett volna elég, hogy elrontotta a Szent István-napi körmenet hangulatát, utána újságíróknak bőségesen kifejtette, hogy – röviden összefoglalva – a lombikprogram bűn, s mindazok, akik ezzel a módszerrel élnek, bűnösök. Hát, jelentkeztek is szépen, sorban magyarországi celebek és nem annyira celebek (Sági Szilárd gasztrokibic, Ördög Nóra műsorvezető és mások), hogy elmondják: ők bűnösök, de nem bánják.

Vannak itthon is ismerőseim, akik belevágtak, legtöbben magyar állampolgárságuk kínálta lehetőségekkel élve, a hatalmas tortúrába, amellyel az a módszer jár, és amelynek hivatalos neve: mesterséges megtermékenyítés és embriótranszfer. Azért hasznos ebben az ügyben a magyar állampolgárság, mert a magyar állam 5 (igen: öt) beavatkozás költségeit téríti meg, mivel a statisztikai adatok azt mutatják: az első ritkán lesz eredményes. Almási Tamás több mint egy évtizeddel ezelőtt készített filmet Magyarországon, Sejtjeink címmel, arról a kálváriáról, amivel ez a beavatkozás jár.

Beavatkozás, igen, az. Beavatkozás a női szervezet hormonháztartásába, ezáltal az otthon békéjébe (abba, ami még megmaradt a sok kudarcos próbálkozás után) azáltal is, hogy a hormonok tombolása – ez ma már azt hiszem, köztudott, annyi szirupos film is elmeséli – a könnyekkel, a hirtelen hangulatingadozással szórakozik, és ez nem csak a reménybeli anyukának okoz mindenféle egyensúlyvesztést, de a reménybeli papának sem segít a nyugalom elérésében, ha már neki csak a termékenyítő anyag adományozása jutott, ami technikailag jelentősen egyszerűbb és fájdalommentesebb. Szóval, nem enyhe nyári szellő hussan át az otthon felett, hanem viharok várhatóak. S ez még csak az a rész, amielőtt kiderül, h­ogy si­kerrel járt-e a beavatkozás. Ha igen, akkor mérhetetlen a boldogság. Viszont ha nem, akkor érthető a szomorúság. Csak csodálni tudom azokat, akik utána képesek felállni és elölről kezdeni az egész procedúrát (legalább jelen bekezdés elejétől, de nem papíron olvasva, hanem a valóságban megszenvedve).

Nyilván, az otthon békéje azért marad meg, mert a házastársak – akik, amint azt a Polgári törvényköny 259. cikkelye is leírja: azért házasodtak össze szabad akaratukból, hogy családot alapítsanak – szeretnének gyereket, és ezért mindent megtesznek. A „minden” kategóriában a huszonegyedik században szerintem benne van az orvosi segítség igénylése, a mesterséges megtermékenyítés. De mondhatok ennél szörnyűbbnek tűnő, a csodás fogantatáshoz vezető terminus technikusokat is, mert szükség esetén folyamodhat a segélykérő, elszánt pár az asszisztált hatching vagy az intracitoplazmatikus spermiuminjekció eljárásához is. Igen, itthon is. De míg a magyaroknak ötször jár, a román állampolgároknak csak egyszer, és az is csak 40 év alatti házaspároknak, saját termékenyítőanyagból. Hogy mennyibe kerül – 2002-ben írtam erről a Szabadságban, akkor 1500 euróra taksálták – azt abból is fel lehet mérni, hogy a programban részt vevő hazai magyar magánklinika oldalán egyenesen 5500 eurónyi bankhitelt ajánlanak, kétéves lefutással. De a költségek egy részét az egészségügyi minisztérium fedezi (erről is írnak futólag a klinika honlapján), szigorú feltételekkel: legalább két éve házas, 40 év alatti pároknak, saját szaporítóanyagból. A román betűszóval FIV-ET program kidolgozásakor, 2010-ben, az egészségügyi minisztériumban dolgoztam, s máig emlékszem, mennyi huzavona volt amiatt, hogy pár évvel korábban – talán van még, aki emlékszik: 2009-ben – hatalmas felháborodást okozott, hogy romániai nők (jó)pénzért adtak el petesejteket, amelyeket terméketlen párok használtak fel. A petesejt-adományozás azóta is meglehetősen szabályozatlan Romániában, mert ehhez is nehéz meghúzni a törvényesség határát. Gyakorlatilag egyetlen dolgot tudunk róla: bármilyen sejt, szerv vagy szövet adományozása önkéntes, és nem járhat pénzbeli ellenszolgáltatással.

De egy percre még ismét az emlékek: nem tudom megmondani, hány, de rengeteg, a miniszternek címzett e-mailt olvastam akkoriban arról, hogy mennyire örülnek, milyen nagyon köszönik, hogy létrejött a program állami támogatása – esetenként azt: milyen kár, hogy ők maguk nem lehetnek részesei, de örülnek mások lehetséges boldogságának. Mert aki benne van ebben a táncban, az együtt örül minden családdal, amelynek sikerül, vagy együtt sír azokkal, akik kudarcot vallottak.

Ki mondhatja meg, hogy ki a családom?

És elértünk a család fogalmához. A családot a Polgári törvényköny az egyenrangú felek közös megegyezése alapján kötött szövetségnek írja le, amelyet az állam véd, s amelyben a szülők joga és kötelessége a gyermekeik nevelése és tanítása. Az állam gazdasági és szociális intézkedésekkel köteles támogatni a házasságkötést és a család konszolidálását és fejlődését (bármit is jelentsen ez...). „Jelen törvény értelmében, a házastársak alatt a házasságban egyesült férfit és nőt értjük” – fogalmaz a törvénykönyv, majd a következő cikkelyben még egyszer leszögezi: a házasságkötés egy férfi és egy nő egybekelése szabad akaratukból, törvényes körülmények között. Ha ez nem volna elég, van egy cikkely arról is, hogyan lehet „az együttélés egyes formáit” a házassággal egyenértékűsíteni. Első pontja: tilos az azonos neműek házassága. Második és harmadik pont: Romániában nem ismerik el sem az azonos neműek által külföldön kötött házasságot vagy házassági szerződést, sem a bármilyen (homo- vagy heteroszexuális) párok által kötött civil partnerségeket – mármint: a bejegyzett élettársi kapcsolatokat.

Tehát: ha/amíg nem megyek férjhez, Romániában nincs családom? Erről fogok szavazni idén ősszel? Kikérem magamnak! Van családom, és magánügyemnek tekintem, hogy kik tartoznak hozzá. Ugyanúgy, mint azok, akik egyedül nevelik gyereküket, mert annak másik szülője meghalt, elvált, elment külföldre dolgozni, vagy azok, akik együtt élnek évek óta békében, és nem gondolják, hogy a papírtól boldogabban élnek, amíg meg nem halnak. És ugyanúgy, mint azok az LGBTQ-közösséghez tartozó ismerőseim, akik szintén együtt élnek társukkal, családként. Miért ne lenne joguk ehhez?

Ha a Jóisten nem akarná...

S akkor térjek vissza még az elejére. A lombikprogrammal kapcsolatosan az egyik legmaradandóbb élményem I.V. Surcel professzorhoz kötődik. Ő volt az, aki az első lombikbabákat „csinálta” Kolozsváron. Máig emlékszem: az első Görögországban született, a Ioana nevet a doktor miatt kapta. Majd, úgy fél év múlva, megszülettek a lombik-ikrei annak az édesanyának, aki addig egyetlen (ha jól emlékszem) kislányát egy szörnyű balesetben vesztette el korábban, s ezért szeretett volna újra gyermeket. Akkoriban sokmindenről beszélgettem a professzorral: sejtadományozásról, arról, hogy a természetes úton megfogant embriók kétharmada úgy megy el, hogy nem is tudtak a létezéséről, illetve a Kolozsváron létrehozott, egyébként ma is működő meddőségi központról, amelynek akkori sikerességi rátája 30% körüli volt, s megtanultam, hogy ez megközelíti a szabadon fogant embriók túlélési rátáját. S megkérdeztem: ez a lombikmódszer nem beavatkozás az isteni teremtésbe? Elmékszem: rám emelte tekintetét, s azt mondta: „Dacă Dumnezeu nu ar dori, noi nu am putea face aici absolut nimic!”– Ha a Jóisten nem akarná, mi semmit sem tudnánk tenni!”  Ma is így gondolom: ha hiszem, hogy Isten teremtett minket, ha hiszem, hogy ő dönt életünkről és halálunkról, akkor hiszem azt is, hogy mindenben az Ő akarata van benne. Ezt üzenem az odaát bűnöst kiáltónak és az ideát családmeghatározóknak.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, ...
Megbukott az ellenzék bizalmatlansági ...
Ki árulja olcsóbban a hazai termelőktől ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Poraikból támasztották fel a ...
  • Hagyjatok kiszakadni!
  • Volt egyszer egy Szentháromság vagy ...
  • Gebe-Fügi Renáta a Mozart Fesztivál ...
  • Miért nem másképp?