A román–magyar történészi együttműködésről

T. Sz.Cs.

Kádár: Öt perc alatt össze tudok veszni ­román barátommal

 

– A Román–Magyar Történész Vegyesbizottság 1971-ben alakult az enyhülni látszó román diktatúra és az ideológiailag hasonló Kádár-korszak idején. Hogyan jött létre a bizottság, és mi volt akkor a fő célkitűzése?

– Ki kell ábrándítanom, fogalmam sincs, úgy utáltam azt a hivatalos világot, hogy még az „arcanumai” sem nagyon izgatnak, csak beavatatlan tanú vagyok, legfeljebb találgathatok, töredékes emlékekkel és sejtésekkel szolgálhatok. A legkézenfekvőbb az, hogy számos vegyesbizottság létezett, a magyar–román vegyesbizottság hiánya pedig valóságos anomáliának tűnhetett. De nyilván másról is lehetett szó. Mindkét ország vezetése kereste a mozgásteret – a maga módján. Magyarországon 1956 után valamiféle revizionizmus vette kezdetét, a román vezetés pedig Kína és Nyugat felé nyitott. Romániának presztízse lett, amiért 1968-ban nem vett részt Csehszlovákia megszállásában, és aztán a szocialista tábor által bojkottált olimpián, Magyarországnak pedig azért, mert belső gazdasági reformokkal kísérletezett. Így kialakult valamiféle komplementaritás; a józan ész is az együttműködést diktálta, lazítani kellett a szovjet nyomáson, természetesen a pax sovietica  kereteiben. És ne felejtsük, a szovjetek akadályozták meg, hogy a világháború nyomán Romániában olyan magyarellenes terrorakciókra kerülhessen sor, mint északi és déli szomszédjainknál, és a szovjet kommunista formalizmus azért nem lehetett olyan nyomasztó, mint a román nacionálkommunizmus. Ugyanakkor a magyarországi primitív „antinacionalizmus”-sal szemben a román nacionalizmus egy bizonyos pontig üdítőleg hatott, mint erre éppen 1968 a példa. De mint tudjuk, a stabilitás káoszt szül, és ez a kommunizmusra is mélyen igaz. Románia elindult a lejtőn, Magyarország kapaszkodott. Nicolae Ceauşescu Budapestre akart utazni, Kádár János ezt nem akarta. Így aztán 1977-ben félúton találkoztak: Debrecenben és Nagyváradon. Előtte Kádár megmondta diplomatáinak, öt perc alatt össze tud veszni román barátjával, de csináljanak neki kétnapos programot. Sikerült, és a hivatalos kommüniké történész vegyesbizottságunkat is megemlítette, mint valamiféle vívmányt. Egy biztos, abban az időben az is volt.

A válság elől Ceauşescu a múltba menekült, Magyarország előre

– Kádár híres helsinki beszédét követően és Ceauşescu dákomániájának növekedésével a bizottság működése is megnehezedett, majd 1982-ben megszűnt. Mi volt a megszűnés oka?

– A vegyesbizottsági konszenzuskeresés már az 1975-ös (1976?) ülésen megbukott, a tankönyvek alkották a témát, az álláspontokat nem lehetett közös nevezőre hozni, legfeljebb nevetgélni lehetett a bon mots-okon, és a jegyzőkönyvben elkenni a problémákat. Mindenki tudta, ha nincs vegyesbizottság, az még nagyobb probléma. Közben a Főnök kínai látogatása után elszabadult a nacionálkommunizmus.

A Főnök elhatározta, hogy Románia történetét is írják meg tíz kötetben, mint a magyarokét. A bukaresti párttörténeti intézet útmutató tézisei pedig minden képzeletet felülmúltak: Románia egységes feudális állam lett volna, ha nem törtek volna rá Keletről, és nem tettek volna bele idegen etnikai testeket – legalábbis valami ilyesmire emlékszem. Megjegyzem, ezek után a román történészek maguk fúrták meg a tízkötetesüket, mert szégyellték. Aztán miután a nemzetközi történészkongresszuson egyes román barátaink lemosták a nomád magyar barbárokat, megszületett a magyar válasz ötlete: Erdély története. (Ezt nekem egy román szekus mesélte éppen 1982-ben a nagyszebeni vegyesbizottsági ülésen, miután jeleztem, hogy a szerzőgárda tagja vagyok 1977 óta. Mire az ő megjegyzése: ezt már hamarább tudta, mint én. Egyébként ezt a „barátunkat” kitiltották hazánkból, talán elsősorban esztétikai okokból, bőrkabátja is rossz benyomást keltett, igaz, a mieink között is akadt, aki messziről ordító hasonló „álruhában” mászkált.) A lényeg: a történelem veszélyes terep, mert a kommunizmust a történelem legitimálta, mármint az, amit annak hirdettek, ugyanakkor forrásokra hivatkozunk, és azokról azért mégis lehet vitatkozni – egy bizonyos határig.

Néha mulatságos stílusgyakorlatokra került sor. Ştefan Pascu elnök a nemzeti eszméről és a szerves fejlődésről hosszan tudott elmélkedni, Elekes Lajos elnök pedig gondosan ügyelt arra, hogy legalább annyit értekezzen ő is, különböző marxista féligazságokkal manipulálva. Minden idők legjobb elnöke azonban Mócsy András volt. A nagyszebeni ülésen Pascu másfélórás – obstrukciós – eszmefuttatása után meghallotta a gyomrok korgásának halk moraját, én szekus barátommal csevegtem, és amikor mint magyar elnök átvette a szót, újra alá akartunk merülni a pletykálásba, de nem hagyta, kiverte a pipáját, és mosolyogva közölte: a történelem is fontos, és jött a várva várt vacsora...

Egyébként a dákok és a történészek csak hab a tortán. Időnként jól jönnek, de nagyobb baj volt az, hogy a román diktátor be akart avatkozni a lengyel fejleményekbe. A válság elől Ceauşescu a múltba menekült, Magyarország előre. A mi kulturális életünket karbantartó Acél elvtársunk szépen kifejtette 1990 utáni interjújában, hogy Ő már 1985-ben látta: parlamentáris demokrácia lesz, és relatív többséget biztosító szociáldemokrata (utód)párt összeeszkabálásán törte a fejét; ki is egyezett a nyugati szabadvilág szabad médiáival, illetve azok főnökeivel. Ezért szívesebben hallgattam a román Szabad Európát, mint a magyart, végül is annak egy Romániából kiebrudalt jó történész, Vlad Georgescu lett a főnöke, akit, ha igaz, bizonyos titkosszolgálati szervek eltettek láb alól. Előtte még 1988-ben Párizsban közepesen jót vitatkoztunk az Erdély történetéről, könyvét kedves emlékként őrzöm. A régi vegyesbizottság emlékét is. Mert ne felejtsük, a politikai rendszerek jönnek-mennek, de a kellemes személyes kapcsolatok, sőt a hivatalos fontoskodáson túli barátságok emléke vagy valósága marad.

– A bizottság új korszakba lépett 1990 után, igaz egyre nehezebb volt egy erős együttműködést és hathatós bizottságot létrehozni. Hogyan jellemezné az 1990 utáni kétéves találkozókat?

– Nem tudom, mi az erős együttműködés, és mi a hathatós bizottság. A történelem tanúsága szerint bizottságot akkor állítanak fel, amikor valamit akarnak, de nem is. Egyik bukaresti barátunk szerint a vegyesbizottság fantazma, csak beszélgetnek és kávéznak, nem veszik elő a vitás kérdéseket. Én nem kávézom, de annál szívesebben beszélgetek. A vegyesbizottság gyakorlatilag egy-egy témakörben tartott rendszeres konferencia. Új témáról új eredményeket mutatunk be. Kétségtelen, jó lenne közös történelmünkről közösen könyvet írni. De közben román és román, magyar és magyar történészek között is kemény viták dúlnak.

Az együttműködésnek új formái alakulnak ki. Jellemző, hogy Dan Berindei, aki maga is ott bábáskodott a vegyesbizottság születésénél, 1990 után azt javasolta, hogy egy-egy témakörben álljon össze egy-egy magyar és román történész, és – minden   hivatalos keretet mellőzve – dolgozzanak közösen. Egyelőre vannak projektjeink, amelyeken párhuzamosan dolgozunk. Egyébként három közös kötetünk jelent meg, most is készül egy. Ezt a képet kiegészíti még az, hogy a vegyesbizottság olykor némileg egyetemünk Román Filológiai Tanszékének egyfajta hinterlandját is alkotta, amit tanszéki sorozatunk dokumentál.  

Ebben a sorozatban rendhagyó román alkotók rendhagyó írásait adtuk ki. Példaként – többek között – hadd említsem Nicolae Iorgának a nemzeti gyűlölködés elleni brosúráját, Radu Rosettinek a csángókról szóló tanulmányát, vagy Gh. I. Brătianu, a történész-mártír nagyszerű elemzését az erdélyi alkotmányos örökségről, amely eddig tudtommal csak franciául jelent meg az emigránsok történész-folyóiratában. Vegyesbizottsági kapcsolataink tették lehetővé, hogy 1983-ban felkereshessem H. H. Stahlt, aki – miután hivatalos kísérőm tapintatosan magunkra hagyott – a beszélgetést azzal kezdte, hogy a román nacionálkommunista történésztábort – beleértve az azóta egészséges színeváltozáson átment kísérőmet is – lefasisztázta. Stahl nagysága erkölcsi tartásában rejlett, a régi világból ottfelejtett tudósként úgy mutatta be a román múltban érvényesülő despotizmust, annak struktúráit, hogy aki akarta – és az is, aki nem – jól érzékelte a negatív történeti folyamatosságot, de csodálatos emlékirataiban azt is, hogy lehetne másképpen. Lett is.

– A bizottság román elnöke a nemrég elhunyt Nicolae Edroiu akadémikus volt. A románok és magyarok által egyaránt tisztelt történész halála nagy űrt jelent a bizottság számára is. Mi lesz a sorsa a vegyesbizottságnak Edroiu halála után?

– Remélem, következő ülésünkön egy perc néma csenddel adózunk kitűnő kollégánk és barátunk emlékének. Nem titkolom, bölcsességét sokra becsültem. Kétségtelen, távozása fájó űrt hagyott maga után.

– A nagy egyesülés centenáriuma, Trianon közelgő centenáriuma mind Magyarországon, mind Romániában felélénkítette a nemzeti történetírás újabb hullámát, és eltávolította a két történésztábort. Milyen szerepet játszhat ön szerint a vegyesbizottság az idei évben?

A centenáriumok fontosak, mert ilyenkor több a pénz kutatásra

– A tábor szót iktassuk ki, még inkább magát a tábort. Ahol tábor van, ott törzsfőnők is, ahol pedig főnők, ott zsarnokság. A történetírás egyéni teljesítmény dolga. Ezt Bóna István már az Erdély történetében világosan megírta. Ugyanakkor a történetírás közeg, amelyben élni és mozogni kell. A centenáriumok azért is fontosak, mert ilyenkor több a pénz, és ez is újabb kutatásokra ösztönöz. Csak remélni lehet új források feltárását, új távlatok felvillantását. Lucian Boiának a centenáriumra várva is sikerült. Ami a szerepre vonatkozó kérdést illeti, egyelőre attól tartok, hogy a vegyesbizottság nem fog szerepet játszani. A transzilvanizmus lett volna a téma, de az elektronikus pályázatok futtatásában valami technikai hiba történt, ezek után arra lehet számítani, hogy a két akadémia vezetése az egyezményes utak keretének terhére lehetővé teszi a budapesti találkozót, ha a költségvetés engedi. A jó szándék – mint erről biztosítottak – megvan. Ha nem, kínlódhatunk az újabb elektronikus pályázattal, mert nagy áldás a számítógép és a számítógépes program, de átok is...

Végül marad a kérdés: milyen a vegyesbizottság? Mircea Anghelescu egyszer sorra vette az irodalomtörténetírás technikáit, és arra a következtetésre jutott, hogy az irodalomtörténet olyan, amilyet mi írunk, se nem jobb, se nem rosszabb. Ez áll a vegyesbizottságra is: olyan, mint mi. Lehetne jobb, bár a jónak a legnagyobb ellensége a jobb. Így vagyunk a már említett kávéval és beszélgetéssel is. Igaz, emberi nyelven beszélgetünk, és nem a posztmodern zsargont gyötörjük, és vele egymást. Így legalább értjük, miket mondunk, bár az abszurd érthetetlenség is biztosíthat csoportkohéziót.