A román kommunista börtönrendszer (1945-1964)

FÜRTÖS RÓBERT

A kommunizmus beágyazódása Romániában olyan folyamatot és intézkedéssorozatot feltételezett, amely számos állami intézmény átalakításához vagy pedig újak létrehozásához vezetett. A hagyományos társadalom szakaszokban történő lebontása, az állami intézmények irányításának átvétele, a politikai hatalom meghódítása lehetővé tette az új társadalom felépítését, amelyben az elnyomás és a terror fontos szerepet játszott. A megtorlásban részt vállaló intézmények, a kommunista párt és a szekuritáté közvetlen és folyamatos ellenőrzése alatt, abban versenyeztek, hogy a börtönrendszer általános célját valóra váltsák: a rendszer ellenzőinek testi és szellemi megsemmisítését.

A kommunista rendszer mindenféle ellenállási próbálkozást terrorral nyomott el. A börtönrendszernek több százezer embert sikerült áldozattá változtatni. Az a hely, ahol általában a bűnözők a büntetésüket töltik és a „törvénysértőket fegyelmezik”, olyan területté vált, ahol mindazokat, akik az új rendszerrel nem értettek egyet, megkínozták, átnevelték, vagy megsemmisítették.

A két világháború közötti időszakban a börtönök nagyfokú autonómiának örvendtek, a Központi Igazgatóság irányítása alatt működtek, és vagy a Belügyminisztériumnak (BM), vagy az Igazságügyi Minisztériumnak (IM) voltak alárendelve. 1949 tavaszától, a hagyományos állami intézmények újjászervezése szovjet modell szerint, a Börtönigazgatóság keretén belül is változásokat igényelt. A BM 1949. február 24-i 5676. sz. határozata és az 1949. január 29-i 29. sz. rendelet alapján, a Börtönök és Előzetes Letartóztatási Intézetek Igazgatósága átalakult a Börtönök Főigazgatóságává, és a BM hatáskörébe került.[1] Az intézmény elnevezése és felépítése idővel szoros összefüggésben alakult és változott, az egyes fogva tartási intézmények megszüntetésével vagy újak létrehozásával.[2]

Röviddel az után, hogy Románia a náci Németország szövetségesei közül kilépett (1944. augusztus 23-án), elkezdődtek a politikai jellegű megtorlások. Első szakaszban, 1944 októberében, több ezer román, magyar és német nemzetiségű lakost a „fasizmus felszámolása” elnevezésű akcióban Zsilvásárhely (Târgu Jiu), Caracal és Slobozia táboraiba internálták. Az internáltaknak a fasizmushoz számos esetben semmi közük nem volt, letartóztatásuk hamis szillogizmuson alapult, amely szerint: „ha az antifasiszták kommunisták, akkor az antikommunisták fasiszták”.[3]

A Miniszterek Tanácsa, 1944. november 6-án, jóváhagyta a BM javaslatát, „Az internáló központok létrehozására és működésére vonatkozó szabályzatot”, ahova azokat a személyeket gyűjtötték össze, akik a Fegyverszüneti Egyezmény előírásai szerint háborús bűnösnek vagy kollaboránsnak minősültek. 1945 februárjában, az ország egész területén körülbelül 35 internáló tábor működöt, az utolsó Máramarosszigeten volt, ahova a német hadifoglyokat internálták.[4] 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezet: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ.[5]

Több mint 75 000 német nemzetiségű román állampolgárt deportáltak 1945 januárjában a Szovjetunióba azzal az ürüggyel, hogy a háború sújtotta szovjet gazdaság újjáépítéséhez hozzájáruljanak.[6] 1945 januárjában több rendelet is született, amelyek a háborús bűnösök, az ország gazdasági és politikai összeomlásáért vagy a Szovjetunió ellen vívott harcért felelős személyek letartoztatásának jogi keretét biztosították.[7]

Azokkal együtt, akik valóban felelősek voltak az Antonescu-rendszer időszakában történt atrocitásokért és visszaélésekért, a hatalom számára veszélyt jelentő ellenfeleket a kommunisták megpróbálták eltávolítani, megsemmisíteni. Romániában, 1945-ben, 74 börtön működött, amely 15 000 személy befogadására volt alkalmas. Ez a szám, 1947 végére, jelentősen megnőtt, de csak papíron, mivel új létesítmények nem épültek.[8] Az 1947 és 1948 közötti időszakban, a kommunista politikai börtönökben a „mindennapi életet” illetően, nagyrészt még érvényben voltak a két világháború közötti fogva tartási normák: megengedett volt újságot vagy könyvet olvasni, a családdal kapcsolatot tartani – levelezés vagy látogatás formájában –, a mindennapi silány kosztot kiegészíthették a hazulról kapott élelmekkel, és a felügyelet sem volt annyira szigorú.[9]

1948 szeptemberében lépett érvénybe a Börtönök Főigazgatósága által kiadott 17.248. sz. rendelet, amely szerint a politikai büntetéseket a nagyenyedi (Aiud), szamosújvári (Gherla), piteşti-i és târgşori börtönökben kellett letölteni.[10] A BM és a szekuritáté, 1949. május 4-i ülésén, jóváhagyta a „börtönrendszer működését szabályozó rendeletet”, aminek alapján a politikai foglyok sorsát a két intézmény által kiadott „titkos-körlevelekben” döntötték el.[11] A rendelet világosan kimondta azt is, hogy a politikai elítéltet a szekuritáté jóváhagyása nélkül még a börtönön belül sem lehetett egyik cellából a másikba átvinni.[12]

A második világháború előtti jogszabályzat alapján, a börtönöket, rendeltetésük és jellegzetességük alapján, valamint a bűncselekmények súlyossága és a büntetések időtartama szerint, több típusra osztották.

A rendeltetés alapján, az 1947–1964 időszak romániai börtönrendszere három nagy csoportra osztható. Az első csoportba tartoztak a titkosszolgálat, a szekuritáté és a BM „vallatóhelyiségei”:[13] Malmaison, Uranus, a BM székhelye vagy a bukaresti és a megyei szekuritáté parancsnokságai. A másodikba a tranzit-börtönök vagy „elosztó helyiségek” tartoztak: Zsiláva (Jilava), Ghencea, Rahova, Bodzavásár (Buzău), Bákó (Bacău), Brăila. A harmadik csoportba sorolhatók a nagyszámú politikai börtönök: Nagyenyed, Botosány (Botoşani), Szamosújvár, Krajova (Craiova), Fogaras (Făgăraş), Galac (Galaţi), Ocnele Mari, Nagyvárad (Oradea), Csíkszereda (Miercurea Ciuc), Mislea, Piteşti, Râmnicu Sărat, Máramarossziget (Sighetu Marmației).[14]

A fogvatartottak száma és jellege alapján, 1948 és 1955 között, a börtönöket négy kategóriába osztották (az első háromba főként a politikai fogházak tartoztak):

‒ az első csoportba tartozó börtönökbe azok a személyek kerültek, akiket a kommunista rendszerre nézve „veszélyesnek” nyilvánítottak, és több mint 25 évre vagy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték; „maximális biztonsági” és nagy befogadási képességű tömlöcök voltak. Ide sorolható börtönök a nagyenyedi (ahova a vasgárdistákat, a demokratikus pártok vezetőit vagy tagjait, a hadsereg, a két világháború közötti rendőrség és titkosszolgálat tisztjeit, papokat, értelmiségieket, az antikommunista szervezetek tagjait és a háborús bűnösöket zárták be), a szamosújvári (ahova a hegyekben harcoló antikommunista csoportok tagjait, parasztokat, munkásokat, szabadúszókat, diákokat, egyetemi hallgatókat zártak be) vagy zsilávai (tranzit-börtön volt a büntetés-végrehajtási helyek felé, de ugyanakkor itt tartották azokat, akiket vallattak, vagy a törvényszéki eljárás idejére a fővárosba vittek).

A következő két csoportba a kisebb börtönök tartoztak, amelyek bizonyos típusú foglyok befogadására szakosodtak:

‒ a „zárt” rendszerű börtönökbe a „nagyon veszélyes” rabok kerültek: Krajova (a demokratikus pártok vezetői, az olténiai ellenállási mozgalom tagjai), Fogaras (a volt titkosszolgálat és rendőrség tisztjei), Galac (1947 őszétől, a volt Nemzeti Parasztpárt tagjai), Târgşor (1948 őszétől, a diákok és a két világháború közötti rendőrség tisztjei, majd a kiskorúak), Aknavásár/Târgu Ocna (TBC-s börtönkórház), Văcăreşti (börtönkórház), Mislea és Marzsinén/Mărgineni (női börtönök), Piteşti (egyetemi hallgatók), Arad, Karánsebes/Caransebeş, Kolozsvár/Cluj (bíróság és börtön), Konstanca/Constanţa, Ocnele Mari (politikai foglyok), Nagyvárad, Sztálinváros/Oraşul Stalin [Brassó/Braşov] (politikai foglyok), Ploieşti, Rahova (tranzit-börtön), Szucsáva/Suceava (politikai foglyok).

‒ a fokozott szigorítású börtönök: Gyulafehérvár/Alba Iulia, Bákó, Botosány (tranzit-börtön), Brăila, Bodzavásár (tranzit-börtön), Kolozsvár (kiskorúak), Dés/Dej, Déva/Deva, Erzsébetváros/Dumbrăveni (női börtön), Foksány/Focşani (1951‒1952-től ide internálták az ítélettel nem rendelkező politikai foglyokat), Jászvásár/Iaşi, Râmnicu Sărat, Nagyszeben/Sibiu, Szatmárnémeti/Satu Mare, Máramarossziget (központi börtön, volt magas rangú állami tisztviselők, katolikus püspökök és papok számára), Marosvásárhely/Târgu-Mureş;

A negyedik kategóriába tartoztak legnagyobb számban azok a börtönök, ahova a köztörvényes bűnözőket zárták, ezek kevésbé voltak veszélyes jellegűek, ide politikai elítélteket csak ritkán zártak be: Bârlad, Beszterce/Bistriţa, Caracal, Nagykároly/Carei, Călăraşi, Câmpulung-Moldovenesc, Câmpulung-Muscel, Feketehalom/Codlea, Kolozsvár (kiskorúak börtöne), Dăieni, Giurgiu, Fogaras (rajoni börtön), Falticsen/Fălticeni, Dorohoi, Husz/Huşi, Işalniţa, Lugos/Lugoj, Csíkszereda (női börtön), Székelyudvarhely/Odorheiu Secuiesc, Oravicabánya/Oraviţa, Petrozsény/Petroşani, Karácsonkő/Piatra Neamţ, Radóc/Rădăuţi, Râmnicu-Vâlcea, Románvásár/Roman, Sepsiszentgyörgy/Sfântu Gheorghe, Segesvár/Sighişoara, Máramarossziget (rajoni börtön), Slatina, Târgovişte, Zsilvásárhely, Tekucs/Tecuci, Tulcea, Torda/Turda, Turnu Măgurele, Szörényvár/Turnu Severin, Vászló/Vaslui, Zilah/Zalău.[15]

Meg kell jegyezni, hogy egyes börtönökben kivégzések is történtek: Nagyenyeden, Szamosújváron, Brassóban, Galacon, Râmnicu Săraton, Botosányban, Piteşti-en, Krajován, Nagyváradon.[16]

Az említett börtönökön kívül a kihallgatások időszakára használták a szekuritáté, a milícia, vagy a katonai börtönök helyiségeit is. A kivizsgálások eltarthattak hónapoktól akár évekig, utólag, a vizsgálati eredmények alapján, megrendezték a kirakatpereket, és a jogerősen elítéltek ezután kerültek a börtönökbe.

Ugyanebben az időszakban az „adminisztratív internáltak” részére megalakultak a munkaegységek, munkatelepek. Legismertebbek voltak: Felsőbánya/Baia Sprie, Békás/Bicaz, Borzeşti, Brád/Brad, Capul Midia, Castelu, Kapnikbánya/Cavnic, Csernavoda/Cernavodă, Chilia, Konstanca, Culmea, Galeş, Giurgeni, Ghencea, Km 31, Miszbánya/Nistru, Oneşti, Peninsula/Valea Neagră, Periprava, Poarta Albă, Salcia, Strâmba, Stoeneşti, Piatra Frecăţei, Saligny, Vlădeni, Zalatna/Zlatna.[17]

A kommunista hatalom, 1951 és 1964 között, a fiatalkorúakat külön intézményekbe internálta. Ilyen kiskorúaknak létesített telepekre az árvák, a „csavargással, koldulással és prostitúcióval” foglalkozók vagy azok a diákok kerültek, akik „ellenséges cselekményeket követtek el a demokratikus rendszer ellen”.[18] Az 1951/1240. sz. Minisztertanácsi Határozat alapján kiskorúak befogadására alkalmas intézmények, kor és nem szerint, a következő városokban működtek: Bukarest és Dés (kiskorúak), Aknavásár (11 és 14 év közötti gyerekek részére), Bodola/Budila és Roşu (11 és 18 év közötti lányok részére), Arad, Marosvécs/Brâncoveneşti, Jászvásár, Alexandria és Slatina (14 és 18 év közti fiúk részére).[19]

A fogva tartási körülményeket és a fogvatartottak jogait az 1951. július 19-én, a Minisztertanács által kiadott 729. sz. Rendelet szabályozta. Terv szerint a rendeletnek a román börtönrendszer törvényességének benyomását kellett megerősítenie. Mindazonáltal a fogvatartottak csomaghoz és levelezéshez való jogait, vagy a fokozott szigorítású börtönökben a politikai elítélteknek a létesítmény udvarán történő sétáját a Belügyminisztérium által kiadott határozatok szabályozták. Az 1955. április 12-i, a belügyminiszter-helyetteshez intézett beszámoló megemlíti, hogy a máramarosszigeti, a Râmnicu Sărat-i, a piteşti-i, a nagyenyedi, a szamosújvári, a fogarasi, az erzsébetvárosi vagy a zsilávai börtönökben, ahova „ellenforradalmi foglyok, vasgárdisták, kémek, árulók, háborús bűnösök, a titkosszolgálat és a rendőrség tisztjei voltak bezárva”, a korábbi szóbeli utasítások alapján soha nem kaptak csomagot, és nem volt joguk beszélőhöz vagy levelezésre”.[20]

Sztálin halála és a kommunista pártban zajló belső harcok a börtönökben és a munkatáborokban a fogva tartási körülmények valamelyes javulását váltották ki. Az új moszkvai vezetés, Nyikita Hruscsovval az élen, 1955-ben megkísérelte bővíteni kapcsolatait a Nyugattal, és ezt követően a szocialista államokban olyan intézkedéseket fogadtak el, amelyek a politikai foglyok helyzetét próbálták enyhíteni, a Szovjetunióban már 1953 áprilisában érvényben lévő minta szerint. Ennek alapján fogadták el 1955. augusztus 16-án a „munkatáborokba történő internálás, fogva tartás és felügyeleti rendszer” szabályzatát.[21]

A viszonylagos enyhülési időszakot követően, az 1957 és 1959 közötti újabb letartóztatási hullám olyan helyzetet eredményezet, amely visszatérést jelentett az 1949‒1953 évek börtönrendszeréhez, amit a bebörtönzött személyek számának emelkedése és a rendszer szigorú belső megtorlása jellemeztek.[22]

A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellet, a Börtönök Főigazgatóságának, 1958-ban, számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve.[23]

A bebörtönzöttek helyzete jelentősen megromlott az 1962/4045. sz. BM által kiadott határozattal, amely a mindennapi börtönéletbe számos korlátozást vezetett be (külön program étkezésre, elszigetelésre, látogatásra). Az új szabályzat a meglévő szankciókat megduplázta, a rabok testi bántalmazását betiltotta, de számos új megszorítást írt elő.[24]

A „fogdák ésszerűbb megszervezése” érdekében, 1967. március 14-én, a börtönöket a bűncselekmények jellegétől függően csoportosították. Pontosan meghatározták, hogy azok „a férfiak, akik az állambiztonság elleni bűncselekményeket követtek el, a nagyenyedi börtönbe, a nők a nagyváradi börtönbe kerülnek”.[25] A bírósági döntésig ezeket a személyeket a következő megyei börtönökbe internálták: Gyulafehérvár, Botosány, Bákó, Kolozsvár, Krajova, Peninsula, Galac, Piteşti, Văcăreşti, Szatmárnémeti, Marosvásárhely. A rabok elszigetelésére „különleges esetekben” hat börtönben léteztek erre a célra alkalmas magánzárkák: Nagyenyed, Poarta Albă, Máramarossziget, Zsiláva és Karánsebes.[26]

Függetlenül attól, hogy milyen változások történtek 1948 és 1964 között a büntetés-végrehajtási rendszerben, a kommunista rendszer számára a börtönrendszer a politikai ellenfelek lassú, de biztos szellemi és testi megsemmisítő helyévé alakult, amit teljes elszigeteléssel, embertelen életkörülményekkel, éhezéssel, hiányos orvosi ellátással, valamint az állandó felügyelettel valósítottak meg. A következőkben igyekszünk a legismertebb börtönöket és kényszermunkatáborokat betűrendi sorrendben, röviden bemutatni.

Nagyenyedi börtön. A börtön a 18. században épült, de a huszadik század második felétől vált jobban ismertté. A tanúvallomások szerint a börtön befogadási kapacitása a következő volt: „a főcsarnok” (365-375 négyfős cella, összesen kb. 2000 ember), az 5. és 6. szekciók (kb. 100 tíz-tizenhat fős cella, összesen kb. 1300-1500 ember).

A nagyenyedi börtön

A nagyenyedi „zárka” a tizenkilencedik század második felében épült, kétszintes épület, befogadóképessége körülbelül 600 fő, a veszélyes bűnözők elszigetelésére alkalmas kicsi cellákkal. A két világháború közötti időszakban, a nagyenyedi börtönben politikai elítéltek is voltak, különösen a kommunisták és a vasgárdisták köréből. 1948 szeptemberétől a Börtönök Főigazgatósága által kiadott rendelet alapján ide zárták be a „legveszélyesebb politikai foglyokat”: háborús bűnösöket és „szellemi foglalkozásúakat” (ügyvédek, építészek, orvosok, mérnökök, újságírók, tanárok, papok, írók, földtulajdonosok, bankárok, iparosok). A büntetés-végrehajtási rendszert fokozatosan szigorították, s eljutottak addig, hogy korlátozták vagy megtiltották a levelezést, továbbá a csomagban érkezett élelmiszerek és gyógyszerek átadását a raboknak. A rendkívül durva fogva tartási körülmények miatt, 1957 áprilisában, kitört a kommunista börtönvilág egyik legnagyobb sztrájkja, ami körülbelül három hétig tartott, és mintegy 700 ember vett benne részt.

Az ötvenes évek végére, a nagyenyedi börtön élére kinevezték Gheorghe Crăciun ezredest, és 1958-ban, kezdetét vette a politikai elítéltek „átnevelési” folyamata. Ellentétben a kezdeti 50-es években véghezvitt pitești-i és szamosújvári „átneveléssel”, a nagyenyedi kevésbé brutális volt. Jellegzetessége abban állt, hogy az amúgy is hosszú ideje már börtönbe lévő emberekre pszichikai nyomást próbáltak gyakorolni. Az „átnevelés” a börtön gyárában történt munkával vagy a börtön kápolnájában szervezett kulturális tevékenységek, „vitakörök” keretében zajlott. Az ismertebb politikai foglyokat utaztatták az országban, hogy megmutassák nekik a kommunista rendszer legfontosabb teljesítményeit. Idővel az „átnevelési” akció kiterjedt a cellákra, érintve az értelmiségi elitet vagy a politikai vezetőket.

Az 1964-es általános amnesztia után is folytatódott a nagyenyedi börtönben a politikai okok miatt bebörtönzött személyek fogva tartása, és csúcspontját az 1970‒1980 időszakban érte el.[27]

Börtönigazgatók voltak 1948 és 1964 között: Alexandru Farcaş őrnagy (1948‒1950), Nicolae Dorobanţu százados (1950‒1953), Ştefan Koller ezredes (1953‒1958) és Gheorghe Crăciun ezredes (1958‒1964).[28]

Botosányi börtön. A 19. század végén, a helyi hatóságok a börtönt a város délkeleti részén található, volt nemesi házban rendezték be. A helyi bíróság fogdájaként működött, ide kerültek az előzetes letartóztatásban lévők. Megalakulásától 1944-ig köztörvényes bűnözőket zártak ide, a rabok maximum hathónapos büntetésüket töltötték a létesítményben, de a kommunista rendszer megteremtésével a börtönben a politikai elítéltek is megjelentek. 1954-ben, a börtön tizenkét-cellás épület volt. Létezett egy részleg, ahol nőket is tartottak fogva, ezt egészítette ki a tizenkét-szobás adminisztratív részleg. 1957. november 1-jén, a nem megfelelő fogva tartási körülmények és a veszély miatt, hogy az épület bármikor összeomolhatott, a börtönt egyik volt katonai laktanyába költöztették. Az átköltözés időpontjáig (1957) a botosányi börtön kapacitása 300 fő volt. Az új, háromcsarnokos épület 1800 fő befogadására volt alkalmas. Szintén a börtönhöz tartoztak a huszonöt-szobás irodaépület (irodák, társalgó) és több melléképület. A börtönbe, 1957 és 1964 között, 2000 személyt zártak be egyidejűleg, közülük kb. 1300 volt a politikai elítélt.

A hatvanas évek elején a demokratikus politikai pártok egykori tagjait, „önelemzés” keretében, megpróbálták „átnevelni”. A fogvatartottakra, párhuzamosan, különböző nyomást gyakoroltak, azzal az ígérettel, hogy korábban szabadulhatnak. Mivel a foglyok közösen estek át a fenti folyamaton, kompromittálták őket. Céljai elérésében, a vezetőség éppen ezt próbálta kijátszani ‒ az ellenfelek megsemmisítése ‒, a hallgatásukra és az engedelmességükre számítva. Miután hozzáférhettek a hivatalos kommunista sajtóhoz, a propaganda-filmekhez és a legbefolyásosabbakat az ország különböző városaiba vitték, hogy meggyőződjenek a „kommunizmus elért eredményeiről”, nyilvánosan kellett a rabtársaik előtt kifejezniük bűntudatukat, megbánniuk a rendszer és előnyei iránti bizalmatlanságukat. Számos esetben az „átnevelés” odáig terjedt, hogy alá kellett írni az együttműködési nyilatkozatot a szekuritátéval, vállalva a besúgói szerepet.

Börtönigazgatók voltak 1944 és 1964 között: Ioan Boloc őrnagy (1944‒1947), Ioan Prodan hadnagy (1947‒1951), Ilie Negru hadnagy (1951‒1952), Vasile Bulgaru alhadnagy (1952‒1953), Adolf Wigner hadnagy (1953‒1955), Ioan Stângaciu hadnagy (1955‒1956), Ioan Costaş hadnagy (1956‒1957), Constantin Cimpoieşu alezredes (1957‒1960), Gheorghe Cojanu százados (1960‒1963) és Iorgu Volcescu alezredes (1963‒1965).[29]

Duna–Fekete-tenger csatorna. A munkálatok elkezdését a Román Munkáspárt 1949. május 25-i politikai ülésén döntötték el, leszögezve, hogy a csatorna építése az ország gazdasági újjáépítési programjának lesz a része. A Minisztertanács ugyanazon a napon adta ki az 505. sz. határozatot a „Duna‒Fekete-tenger csatorna előkészítő munkálatainak megkezdésére”. A határozat alapján a csatorna megépítésének főbb céljai a következők voltak: „a legolcsóbb és legrövidebb hajózható vízi út kiépítése a Fekete-tenger és a Duna között, csatorna létesítésével, amelyen a nehézuszályok egyenesen Németországba úszhattak fel, a délkeleti országrész iparosítása, a mezőgazdasági körülmények javítása és az állandó szárazság leküzdése”. A munkálatok „tervezésével, szervezésével és az építési tanulmányok elvégzésével” a Duna‒Fekete-tenger Csatorna Munkaügyi Főigazgatósága foglalkozott, amely a Minisztertanácsnak volt alárendelve. Hossu Gheorghét, a főigazgatóság első vezetőjét, 1949 szeptemberében nevezték ki, miniszteri ranggal, őt követte 1951‒1952 között Mayer Grunberg és Vasile Posteucă, 1953-ig.

A Duna-csatornánál dolgozók három, egymástól különálló területről érkeztek: különböző társadalmi osztályú és eltérő szakmával rendelkező fizetett munkavállalók; sorkatonai szolgálatukat teljesítő kiskatonák, közülük egyesek az építkezésben dolgoztak, mások őrszolgálatot teljesítettek a foglyok, létesítmények mellett; a foglyok, legtöbbjük politikai fogoly, akik kötelező munkaszolgálatot teljesítettek. A hivatalos okiratokban „a munkáscsoportok kiegészítését szolgáló munkaerőnek” nevezett foglyoknak, akiknek „M.A.I. (belügyminisztériumi) telepesek” státusuk volt, a csatorna legnehezebb munkáit kellett elvégezniük.

A Duna‒Fekete-tenger Csatorna projekt útvonala Carasu völgyét követte, Csernavodától Poarta Albă felé, majd északra, Nazarcea irányából Năvodari felé, elérve a tengerhez Taşaul kikötőnél, amely a mai Capul Midia. Mindennek hossza 65-70 km, az útvonal mentén pedig több kényszermunka-telepet létesítettek: Csernavoda (Columbia), ahol a foglyok száma 1200-8000 között váltakozott; Saligny 2000-8000 közötti fogvatartottal, többségükben nők voltak; Km 31, ahol körülbelül 1500 fogoly volt; Poarta Albă, ahol a foglyok száma 10 000-12 000 között változott; Galeş körülbelül 3000 fogvatartottal; Noua Culme, itt a foglyok száma 2000-7500 közötti; Taşaul, 1500 fogoly; Peninsula vagy Valea Neagră, foglyainak száma pedig 6000-8500; Capul Midia, 500-2500 közötti a foglyok száma. Emellett még két különleges láger működött: Eforie 300 fogollyal és Konstanca (Stadion) 400 fogollyal, továbbá a kisegítő táborok, illetve lágerek, az úgynevezett mezőgazdasági vállalatok, Seimeni, Saligny, Medgidia, Basarabi, Năvodari és Castelu településeken.[30]

A Duna-csatorna munkatelepein a fogvatartottak száma az elvégzendő munka mennyiségétől függött, és e tekintetben jelentős növekedés figyelhető meg: 1949 szeptemberében 19,2%, 1950 júniusában 20,7%, majd 1951 májusában már 43,8%, 1952 novemberében pedig elérte a 82,5%-ot a foglyok aránya a Duna-csatornánál dolgozók összlétszámából.[31] A kevés élelmiszer és megfelelő orvosi ellátás hiánya, amelyhez hozzájárult az emberfeletti megpróbáltatás és az erőltetett munkakörülmények, mind magas elhalálozási arányhoz vezettek.[32] A Duna-csatornánál meghalt politikai foglyok számát több ezerre becsülik, holott a hivatalos adatok jóval kisebb számot tartanak nyilván, csupán 656 elhalálozást.[33]

Annak ellenére, hogy a Duna-csatorna építésébe hatalmas pénzösszegeket fordítottak, a munkálatok lassan haladtak, ami a hatóságokat arra késztette, hogy a munkálatok katasztrofális helyzetére felelősöket keressenek. A valóságban arról volt szó, hogy „bűnbakot” kellett találni, és a legkézenfekvőbb indok a gazdasági szabotázs volt. Ily módon a csatorna műszaki vezetőségét letartóztatták, és sztálinista típusú kirakatperben elítélték. A Bukaresti Területi Katonai Bíróság 1952. szeptember 1-jei ítéletében öt embert ítéltek halálra amiatt, hogy szabotálták „a Román Népköztársaság nemzetgazdaságának jólétét”, további öt embert pedig életre szóló, illetve 20 év munkaszolgálatra ítéltek. A Duna-csatorna ügyben lefolytatott 1952-es évi perek hatására a legjobb munkások félelmükben más építőtelepekre mentek dolgozni, a tervezők és mérnökök pedig nagyobb biztonsági előírásokkal kezdték terhelni a munkaprogramokat azért, hogy elejét vegyék az esetleges kudarcnak, amit aztán szabotázsnak minősíthettek volna. A Duna-csatorna építési munkálatai ugyanabban a nehézkes ritmusban folytatódtak, a gépek túlterhelése, a tervezési hibák, továbbá a pártaktivistáknak a termelésbe történő folyamatos beavatkozása és az egyre több szakképzetlen munkás foglalkoztatása miatt. A Minisztertanács 1953. július 7-én eldöntötte a Duna-csatorna építési munkálatainak a hivatalos leállítását. Ezt 1973-ban kezdték újra, Nicolae Ceauşescu rendeletére.[34]

Felsőbányai munkatábor. Máramarosban ez volt az első munkatábor, amelyet 1950-ben, a politikai foglyok munkája révén alakítottak ki. A felsőbányai munkatáborban a „Józsa Béla Bányászati Kitermelés” keretében, a politikai foglyok a legváltozatosabb szakmákból kerültek ki: orvosok, mérnökök, építészek, tanárok, tanítók, papok, szerzetesek, tisztek és altisztek, rendőrök, újságírók és művészek. Politikai identitásuk is változatos képet mutatott: parasztpártiak, liberálisok, legionáriusok és szociáldemokraták, többségük 40 év alatti és 10 évnél hosszabb időre elítélt fogoly. A bányában két váltásban dolgoztak, nappal és éjszaka, heti váltakozásban. Napi 8-10 órát húztak le embertelen körülmények között, elárasztott bányakamrákban, 38-40 Celsius-fok hőmérsékletben. A politikai foglyokra kiszabott normák 30%-kal nagyobbak voltak, mint a civil foglyok esetében, és a megerőltető munkákat (kövek kalapáccsal történő morzsolása, szállítása, vagonok feltöltése) tovább nehezítette a szilíciumpor és a nagyobb kövek folyamatos omlása, ami életveszélyes állapotokat teremtett. Az 1950‒1953 időszakban a bánya személyzete kizárólag civilekből állt, akiket ezt követően militarizálták. A bánya első parancsnoka Constantin Vanciu hadnagy volt, akit az 1953‒1956 időszakban Szabó Zoltán főhadnagy váltott. A felsőbányai munkatáborban politikai foglyok 1955-ig dolgoztak. Ebben az évben elszállították őket az ország számos hírhedt börtönébe, többségüket Nagyenyedre, miközben a felsőbányai munkatábor civil alkalmazottakkal folytatta munkáját.[35]

Kapnikbányai munkatábor. A második világháború előtt belga‒magyar tulajdonban lévő bánya közelében alakították ki, a bányakitermelésről annakidején lemondtak, mivel nem volt kifizetődő. A néhány évig elhagyatott bányát a kommunista rendszerben újraindították, Kapnikbányai „Vörös Csillag” Bánya néven. 1952 végén mintegy 200, tíz évnél hosszabb időre elítélt felsőbányai politikai fogoly áthelyezésével, a kapnikbányai munkatábor is megalakult. Itt történt, 1953. június 6-án, a leglátványosabb szökés a romániai politikai fogolyrendszer történetében. Tizennégy politikai fogolyról van szó, akiket a szökési terv elkészülésének idején a felsőbányai munkatáborból Kapnikbányára költöztettek. Egyedül vagy kis csoportokban, a foglyoknak sikerült néhány hónapig szabadlábon maradniuk. A tábor parancsnoka 1952 és 1954 között Dumitru Scripa hadnagy volt, akit 1954‒1955-ben Ioan Fersedi váltott. Az embertelen munkakörülmények, a szilikózis, a szív- és a tüdőbetegségek a politikai foglyok egészségére nagy kihatással volt. Az orvosi ellátás, akárcsak a többi munkatáborban, minimális volt, vagy teljesen hiányzott. A kapnikbányai munkatábor 1955-ig működött, amikor a politikai foglyokat az ország különböző börtöneibe szállították, miközben a bánya civil alkalmazottakkal dolgozott tovább.[36]

Miszbányai (Nistru) munkatábor. A munkatábor a miszbányai „November 7” Bányászati Kitermelés köré épült, a politikai foglyok munkájával. A tábor a felsőbányai és a kapnikbányai tábornál jóval kisebb volt, és kevésbé embertelen körülmények között dolgoztatta a foglyokat. Az első politikai elítéltek 1951 márciusában érkeztek Felsőbányáról, majd több csoportban, az ország különböző börtöneiből, főleg Nagyenyedről és Szamosújvárról. A felsőbányaival és a kapnikbányaival ellentétben, a miszbányai munkatáborban kerítéssel körülvett négy házrendszer volt kialakítva. A munkatáborban alkalmazott munkamódszer hasonló volt a többi fogolytáborban alkalmazotthoz, és elsősorban a terrorra és az agresszióra épült. Amennyiben a foglyok megtagadták az együttműködést vagy a rájuk szabott munkát, magáncellákba zárták őket. A munkatábor működését megrázó esetre 1953. június 6-án került sor, amikor négy elítélt megszökött. A szökést hosszú ideje kitervelő csapat úgy tudott megszökni, hogy a lőszertárat feltörték, és felrobbantották a táborőr figyelőállomását. Néhány nap után a szökevényeket elkapták, majd a nagybányai pert követően a nagyváradi börtönbe zárták őket. A szökés főszervezőjét és kitervelőjét 1955-ben kivégezték, társait pedig életfogytiglani munkatáborra ítélték. A szökést követően a foglyok egy része éhségsztrájkba kezdett, megtagadva a munkaszolgálatot is. A foglyok közel 90%-a csatlakozott a tiltakozókhoz. 1953. szeptember 21-én, a lázadás súlyosbodásától félve, a lázadás vezetőit új munkatáborba szállították. A munkatábor első vezetője 1952-ben egy Ioniţă nevű hadnagy volt, akit néhány hónap után Andrei Maier hadnagy váltott fel. Őt, 1954 folyamán, Dragomir Comanici váltotta. Miszbányán (Nistru) a telep, politikai foglyokat foglalkoztató táborként, 1955 tavaszáig működött. A politikai foglyokat ezt követően az ország különböző börtöneibe szállították, a bányában a munkát pedig civil alkalmazottakkal folytatták.[37]

Krajovai börtön. A 19. század végén épült. A két világháború közötti időben köztörvényes bűnözőket tartottak itt fogva, de volt néhány politikai elítélt is, főleg kommunisták. Ez volt az ország délkeleti részének legnagyobb börtöne, amelyet 1948‒1952 között a szekuritáté raktárként használt. Az 1950-es években ide börtönöztek be számos olténiai parasztot, akik ellenálltak a kollektivizálásnak, de voltak itt fegyveres csapatok tagjai is. Az 1956-os nagy letartóztatási hullám miatt, az itt fogva tartott elítéltek száma jelentősen megnőtt. A börtönigazgatók a következők voltak: Petre Constantinescu (1944‒1946), Alexandru Popescu hadnagy (1946‒1948), Marin Mihăilescu (1948‒1949), Ilie Radu hadnagy (1948‒1949), Alexandru Amos hadnagy (1949‒1951), Gheorghe Niţicu hadnagy (1951‒1953), Ion Viman főhadnagy (1953‒1954), Dumitru Alexandrescu százados (1954‒1956) és Radu Niţulescu őrnagy (1956‒1967).[38]

A krajovai börtön

Fogarasi börtön. A 13‒14. században épült Fogaras várának az évek során többféle rendeltetése volt: erőd, az erdélyi fejedelmek székhelye, a területi közigazgatási és katonai testület székhelye, a Habsburg, osztrák‒magyar és a romániai katonai helyőrség székhelye, az 1939 utáni lengyel menekültek számára kijelölt menedékhely. A régi fogarasi vár a „rendőrök börtöneként” is ismert volt, ilyen rendeltetése 1950 júliusa és 1960 áprilisa között volt. Târgşor helység börtönéből 1950. október elején több mint 800 volt rendőrt hoztak ide, 1951 áprilisában pedig a hírszerző szolgálattól került ide több tucatnyi volt alkalmazott. 1951 áprilisától a Duna-csatornát építő munkatáborokba több csoport volt rendőrt, csendőrt és hírszerzőt küldtek el dolgozni, akik majd csak 1954 májusában tértek vissza Fogarasra. 1955 áprilisában több börtönből, főleg a nagyenyediből közel száz háborús bűnöst hoztak ide, többségük egykori csendőr volt. Másik elítélt-kategóriát alkottak a fogarasi falvakban letartóztatott személyek, akik csak addig tartózkodtak ebben a börtönben, amíg a perük elkezdődött, vagy akiket néhány hét vagy hónap után a helyi szekuritáté kiszabadított. A fogarasi parasztok többsége, akiket a fogarasi várban bebörtönöztek, a kollektivizálással szembeni ellenállásuk vagy a hegyekben harcolók támogatása miatt került ide. Az 1955-ös év őszén végrehajtott jelentős számú szabadlábra helyezés után, a köztörvényes bűnözők száma megnőtt. A börtön kapacitása nem haladta meg a 900-1000 elítéltet, így a fogarasi várban raboskodók száma megközelítőleg 5000-re tehető. 1950‒1960 között a fogarasi börtön vezetését Tiberiu Lazăr (1950‒1951), Iosif Mraviov őrnagy (1951‒1954) és Aron Trâmbiţaş alezredes (1954‒1960) látta el.[39]

A fogarasi börtön

Galaci börtön. A börtön épülete 1893 és 1897 között épült, kétemeletes, cellás építmény lett. A patkó alakú épületben 90 cella volt, emeletenként 30. A létesítményben legfeljebb 1500 személyt lehetett bebörtönözni. A megnyitásától kezdve, 1938-ig, a börtönben köztörvényes bűnözők voltak, olyanok, akiknek büntetései 12 évi börtönig terjedtek. Galacon, 1933 után rövid ideig, más börtönökbe történő elszállításukig, politikai foglyok is kerültek, akik a kommunista párt tagjai vagy azzal szimpatizáló személyek voltak, és illegalitásban tevékenykedtek. 1938‒1939 között a börtön katonai fegyházként működött, a legionárius mozgalom több élen járó személyisége is itt raboskodott. A kommunista rendszer hatalomra jutása után, a börtönben a nemzeti parasztpárt jeles személyiségei raboskodtak, a legionárius mozgalom, az állami rendfenntartó és a nemzetbiztonság intézményeinek egykori alkalmazottaival együtt. A börtönszabályzatban előírt jogokat, 1949 májusától kezdődően, a politikai foglyoktól megvonták. A börtön élén, 1948‒1964 között, az alábbiak álltak: Petrache Goiciu őrnagy (1948‒1951), Nicolae Moromete alezredes (1952‒1953), Ion Stănescu százados (1954‒1956), Dumitru Vodă ezredes (1957‒1959) és Marian Petrescu ezredes (1960‒1965).[40]

Szamosújvári börtön. A 18. századtól kezdődően, Mária Terézia idején, ide zárták be a súlyos bűncselekmény elkövetése miatt elítélt személyeket. Jelenlegi formája a 19. század végén alakult ki, amikor a háromemeletes főépületet megépítették. A két világháború között, bűnmegelőző intézményként működött a szamosújvári fegyház, amely 1945-től az I. kategóriájú börtönök közé került. A kommunista rendszer idején (1948‒1964 között), Szamosújváron raboskodtak a súlyos börtönbüntetéssel sújtott politikai elítéltek (parasztok, munkások, egyetemi hallgatók, a hegyi ellenálló csapatok tagjai és a két világháború közötti politikai pártok tagjai). Miután a pitești-i börtönből 1950 júniusában néhány kínzásra szakosodott alkalmazottat ide áthelyeztek, Szamosújváron is kezdetét vette az „átnevelési” program. A kínzókamrákban ugyanolyan durva és embertelen módszereket alkalmaztak, mint a pitești-i börtönben. A szamosújvári „átnevelés” intenzitása 1951 decemberében csökkent, és a programról 1952 márciusában lemondtak. Az elítéltek erőszakos „átnevelésének” megszűntetését Petrache Goiciu századosnak a börtön élére történő kinevezése követte, 1952. június 1-jén. Ennek köszönhetően, más eszközökkel folytatták a terrorizálást, az „átnevelés” helyett, munka és erőszak alkalmazására alapoztak. Az emlékírók szerint Goiciu igazgatósága alatt az igazgató ítélete és akarata volt a döntő.[41]

A szamosújvári börtön

A börtön 86-os cellájában, 1958. június 14-én, az „országhatárosok” lázadása zajlott. Az elítéltek az udvarra dobták a város fele néző ablakok ablaktábláit, követeléseiket skandálták („Csomagot és beszélőt akarunk! Politikai elítéltek vagyunk! Jöjjön az ügyész! Jöjjön a Vöröskereszt! Goiciu megöl minket!”), és a cellában elbarikádozták magukat. A börtönigazgatóság erőszakot alkalmazott, lőni kezdett, és a tűzoltók vízágyúját is bevetette. A cella ajtaját feltörték, a lázadó rabokat kegyetlenül megverték, majd szétszórták. Következett a vizsgálat, amely inkább embertelen büntetéshez hasonlított, amikor a rabok háromnaponként 250 gramm kenyeret és egy csajka meleg vizet kaptak, kegyetlenül elverték őket, és új per következett, amelynek következtében 22 sztrájkoló újabb, 5-től 15 évig terjedő pótbüntetést kapott. A börtönben 1959 júliusában hozzávetőlegesen 4500 elítélt volt. Szamosújváron több kivégzés is történt, főleg a kommunista ellenállás tagjait gyilkolták meg; 1958 júliusa és 1960 júliusa között 28 politikai elítéltet végeztek ki. A börtön élén, 1944‒1964 között, az alábbiak álltak: Ioan Bunea (1944‒1946), Vasile Crăciun (1946), Ioan Voinescu (1946), Leon C. E. Zugravu (1946‒1948), Tiberiu Lazăr (1948‒1950), Petrache Goiciu (1952‒1959), Mihai Dorobanţu (1959‒1960), Dumitru Alexandrescu (1960‒1963), Petre Trocaru (1963‒1986). A szamosújvári börtönbe, 1964 után, a köztörvényeseket zárták be.[42]

Zsilávai börtön. A börtönt a Bukarest körül a 19. század végén épült 18 védelmi erőd egyikében alakították ki. Katonai börtönként működött 1944. augusztus 23-a és 1948. április 1-je között, majd polgári börtönné alakították át, és a belügyminisztérium, továbbá a Börtönök Főigazgatósága hatálya alá helyezték. A politikai elítéltek számára, 1948‒1964 között, tranzit- és kiválasztó-börtönként működött, férfiak és nők esetében egyaránt (a női részleg négy cellából állt, és a többi részlegtől el volt különítve). Az elítéltek általában csak rövid időt töltöttek itt, amíg a perük lefolyt, amíg egyik börtönből a másikba szállították őket, vagy amikor a szekuritáté által történő kivizsgálás idejére más börtönökből érkeztek ide. A Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központ által megvalósított kutatási projektből kiderül, hogy Zsilávát a romániai politikai elítéltek több mint 36%-a megjárta.

A zsilávai börtön

A zsilávai börtönbe érkezve, az elítélteknek át kellett haladniuk a két sorban álló őrök alkotta „alagúton”, ahol botokkal, gumibotokkal vagy seprűnyéllel verték őket. A fogva tartási körülmények rendkívül kemények voltak: a rabokat földalatti cellákban őrizték, ahol nagy volt a nedvesség, és nem volt elég levegő. Ehhez még hozzá kell tenni a kevés élelmet és az orvosi ellátás hiányát. A börtön élén, 1944‒1964 között, az alábbiak álltak: Dumitru Pristaru ezredes (1944‒1946), Vasile Vernescu őrnagy (1946‒1947), Constantin Enciu alezredes (1947‒1948), Loghin Berezovschi (1948‒1949), Nicoale Moromete őrnagy (1949‒1952), Ion Ciachi (1952‒1954) őrnagy, Mihail Gavril Gheorghiu alezredes (1954‒1961) és Gheorghe Alexandrescu alezredes (1962‒1967).[43]

Csíkszeredai börtön. Az 1920-as években létrehozott börtönben a két világháború közötti időszakban köztörvényes elítéltek raboskodtak. 1947-től kezdődően, egyre több politikai elítéltet tartottak itt a köztörvényesek mellett, akiket munkára is fogtak. Csíkszeredában nőket is bebörtönöztek, életkoruktól függetlenül, 20-tól 80 évesig, bármilyen szakmájuk volt, bárhonnan is jöttek, és a legszigorúbb cellarendszerben raboskodtak. A csíkszeredai börtön volt a női politikai elítéltek legszigorúbb börtöne. A női elítéltek nem beszélhettek egymással, nem énekelhettek, nem volt joguk havonta csomagot, levelet kapni, beszélőre menni. Az ide bezárt női elítéltek között sok volt a két világháború közötti időszakban magas rangú tisztséget betöltő személy felesége, katolikus apáca, értelmiségi, a kollektivizálást elutasító parasztasszony vagy partizáncsoport tagja. A börtönben 1963 után csak köztörvényesek voltak. A csíkszeredai börtönt az alábbiak igazgatták: Alexandru Semnicean (1947‒1948), Toma Kopacz főhadnagy (1948‒1956), Chirion Mihai Fleşeru alezredes (1956‒1957), Manole Humulescu őrnagy (1957‒1962) és Gheorghe Dragomir ezredes (1962‒1966).[44]

A csíkszeredai börtön

Misleai börtön. A volt misleai kolostort 1878-ban alakították át kiskorúak börtönévé. 1924-ben, a kiskorú bűnözőket a Kolozsvári börtönbe vitték, a misleai börtönbe pedig a plătăreşti-i börtönben raboskodó köztörvényes női elítéltek kerültek, létrehoztak ugyanis itt egy részleget a „kommunista meggyőződésűek, kémek és legionárius” női elítéltek számára. 1945 és 1956 között itt volt a romániai női politikai elítéltek legjelentősebb börtöne, amikor a fegyházban kevés férfi elítélt volt, ez utóbbiak köztörvényesek voltak, és a belső munkákat kellett elvégezniük. A kevesebb börtönbüntetésre ítélt női elítélteknek jogában állt a börtön területén levő varrodában és a szőnyegszövő műhelyben dolgozni, a műhely a belügyminisztériumtól, a katonaságtól vagy a külkereskedelemmel foglalkozó vállalkozásoktól származó megrendeléseknek tett eleget. Általában hagyományos román tárgyak készültek itt, menyasszonyi ruhák és perzsaszőnyegek. Sajátos helyzetben voltak azok a női elítéltek, akiket megfosztottak attól a jogtól, hogy dolgozhassanak, vagy akik „titokban” kerültek ide. Ők nem dolgozhattak, elszigetelten tartották őket, és csak napi egy órát sétálhattak. A női elítélteknek az élelemhez és a személyi higiéniához való jogát erősen korlátozták, az itt raboskodó nők nem küldhettek és kaphattak levelet, csomagot, és látogatni sem lehetett őket. Ritkán verték őket, de más testi fenyítést gyakran alkalmaztak velük szemben. Hivatalosan, 1956 és 1966 között, a börtönben köztörvényes női elítéltek raboskodtak. A misleai börtön élén, 1944 és 1967 között, az alábbiak álltak: Elena Tudor százados (1944‒1953), Dobra Stan főhadnagy (1953‒1954), Mihail Dorobanţu őrnagy (1954‒1959), Gheorghe Găvan főhadnagy (1959‒1961) és Mihai Damian alezredes (1961‒1966).[45]

Piteşti-i börtön. Pitești-en a 20. század elején épült meg az első börtön, amely öt cellából állt, s ahova 60-70 ember fért el. 1941-ben fejeződött be egy másik börtönépület építése, amely „T” alakú volt, és 96 cellából állt, ahova 800 személy fért el. A két világháború közötti időszakban az előzetes letartóztatásban levő köztörvényesek raboskodtak itt, az 1940-es években pedig számos legionáriust zártak ide be. Piteşti-en, 1949 őszén, hozzávetőlegesen ezer egyetemi hallgató raboskodott, a többségük a legionárius mozgalom tagja volt. Az 1949. december 6-án elkezdődött „átnevelés” főleg rájuk összpontosított. A több szakaszból álló „átnevelés” jellegzetessége az volt, hogy ugyanazon cellába helyezték el az áldozatot és a hóhért is, akik között baráti kapcsolat alakult ki. Miután az elítélteket folyamatos kínzásoknak vetették alá, ellenálló képességüket megtörték, kötelezték őket arra, hogy leleplező vallomásokat tegyenek, amelyekben beismerték mindazt, amit a szekuritáté vizsgálatai során eltitkoltak. A leleplezések tájékoztató jellegű észrevételek voltak, és saját vagy ismerőseik által lefolytatott rendszerellenes tevékenységekre vonatkoztak. A leleplezések során az elítéltekből a felforgató szervezetekre, lőszer- és fegyverraktárakra, a tiltott határátlépést elősegítő hálózatokra, a Nyugatnak történő kémkedéssel gyanúsított személyekre, tiltott könyvekkel, valutával, nemesfémmel rendelkező személyekre vonatkozó adatokat préseltek ki, illetve azon börtönalkalmazottak neveit, akik a rabokkal jobban bántak. Az „átnevelés” utolsó szakaszaiban az elítéltek személyiségének és erkölcsi szemléletének tönkretételét tűzték ki célul, mivel az elítélteknek be kellett bizonyítaniuk, hogy múltjuktól végleg elszakadtak. Azok, akik ebbe a szakaszba kerültek, önéletírásokkal „nyilvánosan leleplezték” magukat az ugyanazon cellában raboskodó elítéltek előtt, az „átnevelési” bizottság felügyelete alatt. Ahhoz, hogy elérje a kellő hatást, az önéletrajznak minél negatívabbnak kellett lennie, és a megkínzott személynek a kitalált történettel vádolnia, bírálnia kellett minden számára kedveset: a családot, a hitet, a barátait és saját magát is. A legtöbb Pitești-en raboskodó egyetemi hallgató gyakorló keresztény volt, és arra kötelezték őket, hogy megtagadják hitüket, kigúnyolják az oltáriszentséget, és a vallásos énekekbe obszcén szavakat énekeljenek. A családi kapcsolatokat a lehető leginkább aberrált módon kellett ábrázolniuk, amiből minél több vérfertőzéses kapcsolat és szexuális perverzió derüljön ki. Az „átnevelt” elítélt csak ezt követően került a végső szakaszba, amikor arra kötelezték, hogy legjobb barátját kínozza. Ha az „átnevelők” úgy ítélték meg, hogy a verés túl enyhe volt, akkor az akciót sikertelennek könyvelték el, az elítéltet pedig újabb „átnevelésnek” vetették alá. Az elítéltekkel szemben az „átnevelési időszakban” (1949 decembere és 1951 augusztusa között) alkalmazott folyamatos kínzások miatt 21 haláleset történt. Mivel az „átnevelést” kiterjesztették Szamosújvárra és utólag a Peninsula nevű munkatáborra, ez az akció titkos jellegének megszűnéséhez vezetett. 1951 decemberében, a hatóságok úgy döntöttek, hogy az „átnevelést” leállítják, és a belügyminisztérium vezetőségének fő foglalatossága ezt követően az volt, hogy a hatóságokat a pitești-i és szamosújvári börtönökben lezajlott „átnevelés” túlkapásai szempontjából tisztázzák. Az „átnevelők” csapatát bíróság elé állították, de nem az összest, csak a volt legionáriusokat, mivel az „átnevelési” tevékenységet úgy próbálták bemutatni, mint a legionárius elítéltek által kezdeményezett tevékenységet, akik a börtönökben megszervezték és lebonyolították ezt a terrort, a kommunista rendszer kompromittálásának céljával. A Katonai Törvényszék, 1954. november 10-én, halálra ítélt 17 „átnevelést” kezdeményező személyt „csoportos gyilkosságért és a Román Népköztársaság nemzetbiztonsága elleni bűncselekményben történő közreműködésért”. 1954. december 17-én, a zsilávai börtönben hajtották végre az ítéletet. A hatóságoknak az „átnevelésben” betöltött szerepe néhány alacsony rangú belügyis személyre korlátozódott, akiket 1957. április 16-án el is ítéltek. Egy hónappal az ítéletek jogerőssé válását követően, a Honvédelmi Minisztérium Elnöksége 534/957. sz. rendelete alapján, a teljes csapatot menesztették.[46] Az „átnevelés” befejezése után a börtönbeli fogva tartás jelentősen javult, a politikai elítéltek száma pedig fokozatosan csökkent. Piteşti-re vitték 1954 folyamán a kémkedésért vagy politikai jellegű bűncselekményekért elítélt külföldi állampolgárokat. A legtöbb politikai elítéltet 1956 végén más börtönökbe vitték, és itt csak a szerb politikai elítéltek maradtak. A börtön élén, 1944‒1964 között, az alábbiak álltak: Vasile Stănescu (1944‒1949), Alexandru Dumitrescu főhadnagy (1949‒1951), Kovács Anton főhadnagy (1951‒1953), Victor Savu hadnagy (1953‒1954), Petre Mîndreş százados (1954‒1956), Ştefan Ivaşcu őrnagy (1956‒1958), Sebastian Cîrstoiu őrnagy (1958‒1961), Mihai Toma őrnagy (1961‒1977).[47]

A piteşti-i börtön

Râmnicu Sărat-i börtön. A 19. század végén épült cellarendszerű, egyemeletes építmény 1963 áprilisáig működött, ezt követően raktár lett. A két világháború között megyei börtönként működött, ahol 6 hónaptól 12 hónapig terjedő börtönbüntetésre ítélt köztörvényesek raboskodtak. Itt, 1938-tól kezdődően, a legionárius mozgalom tagjait börtönözték be. 1948 után a környéki parasztokat zárták ide, akik nem tudtak eleget tenni a kötelező kvóták kifizetésének, vagy megpróbáltak elmenekülni az országból. Ők voltak az úgynevezett „határosok”. Râmnicu Săratba hozták 1955-től kezdődően a nemzeti parasztpárt vezetőit, a két világháború közti kormányok tagjait, akik túlélték a máramarosszigeti börtönt, továbbá katolikus papokat és egyházi méltóságokat. A börtön szigorúságát úgy tudták biztosítani, hogy az elítélteket teljesen elkülönítve tartották.[48] A börtön cellarendszerű volt, és mindkét oldal mindkét emeletén 3,5 méter hosszúságú cellák voltak. A cellákban vaságy volt, rajta matracként működő szalmazsák, továbbá kis kályha, egyetlen otromba kisszék és az elmaradhatatlan két facseber, az emberi ürüléknek. A redőnnyel ellátott kisméretű ablak magasan volt, és az elítélt csak úgy láthatott ki, ha az ágyára felcsimpaszkodott. Hajnali ötkor, harangszóval kezdődött a nap, ami az esti tízórai villanyoltásig tartott, napközben az ágyat használni nem lehetett. Az elítélt napközben sétálhatott a cellájában, vagy a székén üldögélhetett, arccal az ajtó kémlelőnyílásához, hogy az őrséget álló személy bármikor láthassa. Több napos elzárással büntették, ha valaki zajongott a cellájában, ami áthallatszott a szomszédokhoz is, a falon keresztül nem lehetett beszélni a másik rabbal, az ablakig sem lehetett felmászni. A teljes elszigeteltség közepette, a rab csakis a börtönőrt láthatta, aki a legnagyobb szigorúsággal teljesítette feladatát. A belső udvaron való sétálást és a fürdést kéthetente engedélyezték, ugyanazon elszigetelés közepette: az elítélt mindig csak a börtönőrrel lehetett az udvaron és a zuhanyzóban is, bármilyen kihágást szigorúan büntettek.[49] A Râmnicu Sărat-i börtönrendszer sajátossága volt az elítéltek elszigetelése, a börtön 36 egycellás helyiségből állt. A börtön vezetését, 1950-1963 között, a következők látták el: Atanasie Bădicuţ hadnagy (1951), Emil Constantinescu hadnagy (1955), Alexandru Vişinescu[50] alezredes (1956‒1963).[51]

A Râmnicu Sărat-i börtön

Máramarosszigeti börtön. A máramarosszigeti börtön, 1896 és 1897 között, Wagner Gyula[52] építész tervei alapján, a millennium emlékére épült. A Máramaros Vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt, és ezt a sajátosságát a két világháború között is megőrizte.

A börtön jellege 1950 májusától radikálisan megváltozott, és több mint öt évig, egészen 1955 júliusáig, kizárólag politikai fegyházként működött, s mintegy 200 személy szenvedett itt. Romániának a két világháború közötti jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit hurcolták ide.

Az első magas rangú, volt állami tisztségviselőkből álló csoportot, amelynek tagjait 1950. május 5-e éjszakáján, az ország különböző pontjain tartóztatták le, és a Belügyminisztérium fogdájába gyűjtötték össze, Bukarestben, másnap a szigeti börtönbe szállították. A cellákba való beosztás már Bukarestben megtörtént, ezt a gyakorlatban Máramarosszigeten az akkori miniszterhelyettes hajtotta végre. Az 1950-es évek elején, a szigeti börtönben négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Paraszt Párt és a Szociáldemokrata Párt), a Román Nemzeti Bank öt volt kormányzóját, számos minisztert és államtitkárt zártak be. Ők a korábbi állami tisztségviselők rétegéhez tartoztak, amely réteget az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani.[53]

A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották. Az a tény, hogy az erdélyi katolikus egyház vezetésének jelentős része a máramarosszigeti börtönbe került, rámutat arra, hogy a katolikus egyházat a kommunista hatalom valós veszélynek érezte.

A börtönt a szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván ‒ „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagy részüket (főleg a politikusok esetében) az 1950-es év elején a Belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján tartóztatták le, más részüket (a görögkatolikusokat) azért, mert megtagadták az ortodox egyházhoz való áttérést. A fogva tartásukra több mint egy évig minimális jogalap sem létezett. Az 1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, aminek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok, 1951 augusztusában, a szekuritáté által kiadott határozatok alapján, a szigeti rabokat 24 hónapra internálták a különleges munkatáborba (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították egészen 1955-ig). A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Máramarosszigetre.

A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Mindezeknek köszönhetően, a közel 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember lelte itt halálát. 1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján, az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket pedig más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé lett, míg végül 1977-ben bezárták. 1950 májusától 1955 júliusáig a börtön élén Vasile Ciolpan főhadnagy (1950 május–1955 június) és Ion Sălceanu főhadnagy (1955. június‒július) állt.[54]

Târgşori börtön. A 19. század közepén épült börtön 1882‒1948 között katonai börtönként működött. A börtön befogadóképessége közel 1500 személyes volt. 1948-tól kezdődően átkerült a Belügyminisztérium hatálya alá, és benne csak politikai elítéltek voltak. A börtön egy részébe, 1948‒1950 között, a kiskorú politikai elítélteket zárták be, a másikba pedig a Krajováról és Piteștiről ide helyezett volt rendőröket.[55] 1950 után, a Szovjetunióból hazatért román foglyokat is ide hozták, 1953-ban pedig létrehoztak egy részleget a politikailag elítélt nők számára, akiket a közigazgatási bíróságon ítéltek el, és akik a Duna-csatornától kerültek ide. A tanulókat, 1950 után, a Duna-csatornához vagy Szamosújvárra vitték, a volt rendőröket pedig Fogarasra. Târgşor termelőegységgé alakult át, a katonaság számára kötöttárut, alsóneműt, különböző ruhaneműt, lábbelit és bőrárut gyártottak. A börtönt az alábbiak vezették: Miron Popa (1948), Spirea Dumitrescu (1948‒1950), Zaharia Negulescu (1950‒1955), Gheorghe Vâlcu/Vulcu (1955‒1963) és Nicolae Predescu (1963‒1968).[56]

Văcăreşti-i börtönkórház. A văcăreşti-i volt kolostort Bukarest börtönének rendezték be 1865-ben, és központi börtönként és elosztóként 1945-ig működött. Itt hajtották végre büntetésüket azok a férfiak, akiket legfeljebb ötévnyi javító börtönbüntetésre ítéltek, és azok a nők, akiket legfeljebb három hónapra ítéltek el. A văcăreşti-i kórházat 1868-ban alapították, egyetlen sebészi állás létrehozásával, 1868 augusztusában pedig kinevezték a börtön első orvosát. 1944 szeptemberétől, egészen 1973-as leszereléséig, a Börtönök Főigazgatóságának tranzitbörtöneként és kórházaként működött, mind a köztörvényes, mind a politikai foglyok számára. Ide börtönözték be 1948 után a letartóztatott, tárgyalás alatt levő politikai foglyokat, valamint a szekuritáté közigazgatási beutaltjait. A belügyminiszter helyettese, 1954 elején, úgy döntött, hogy a văcăreşti-i börtönkórházba csak „köztörvényes és gazdasági foglyokat” zárjanak. Az „ellenforradalmi” foglyokat kizárólag „a kórházban levő elszigetelt szobákba” zárták. A börtön vezetését, 1946 és 1964 között, a következők látták el: Gavrilă Rusu (1946), Marin Melicescu (1947), Florian Ionescu (1948), Adrian Vlădescu (1949), Isaia Popa (1950), Traian Jorj (1951), Gheorghe Budnărescu őrnagy (1951‒1953), Marin Constantinescu ezredes (1953‒1958) és Ştefan Koller ezredes (1958‒1967).[57]

Ez után a rövid ismertetés után megállapítható, hogy a börtönök, a vizsgálati központok és a munkatelepek a kommunista Romániában olyan helyeket jelentettek, ahova több tízezer olyan személyt börtönöztek be, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy a kommunista párt által megszabott politikai és társadalmi renddel nem értettek egyet. A börtönök és a bebörtönzöttek számának megállapítása továbbra is nehéz feladat.

A Polgári Akadémia Alapítvány (Fundaţia Academia Civică) keretében működő, a Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központ [58] által 1998 folyamán elvégzett előzetes értékelésből kitűnik, hogy Romániában a kommunizmus idején „240 fegyház létezhetett, ezek között 44 börtön,[59] 61 vizsgálati, fogva tartási és száműzetési hely, 72 kényszermunkaláger, 63 deportálási központ és kötelező lakhely, 10 politikai jellegű pszichiátriai kórház, 93 kivégzési és gyilkossági hely, a szekuritáté 100 megyei, regionális vagy rajoni székháza, tehát összesen közel 450 fogda vagy elnyomásra szánt hely”.[60]

A Kommunizmus Bűncselekményeit Vizsgáló Intézet 2006–2007 között felleltározott 130 börtönt, munkatelepet, vizsgálati központot, internáló lágert, menedékközpontot vagy deportáló helyet és kényszerlakhelyet Bukarest környékén.[61]

A téma gyakori feldolgozása ellenére nehéz pontos becslést végezni a fogva tartás jelenségéről a börtönökben és munkalágerekben, valamint az itt bekövetkezett elhalálozások számát felmérni. Három szinten (emlékezések, történészek/kutatók, a szekuritáté hivatalos okiratai) készítettek értékelést és becslést, és az adatok, a Romániában 1949–1964 között politikai okokból elítéltek és bebörtönzöttek száma tekintetében, szerzőnként eltérnek.[62]

Az elnyomás áldozatainak számát, 1990 után, megpróbálták a koncentrációs körülményeket megélt személyek emlékezéseiből megjelent munkákból megállapítani. Corneliu Coposu 282 000 letartóztatott személyről beszélt, az 1947 utáni években;[63] Gheorghe Boldur-Lăţescu 600 000-re becsülte az1948‒1964 között letartóztatottak számát, 1 131 000-re azok számát, akiket különböző börtönökbe zártak, és 500 000-re az 1948–1964 között a kommunista börtönökben halálozottak számát;[64] Cicerone Ioniţoiu 3 000 000 bebörtönzöttről beszélt az 1945‒1989 közötti időszakban, közülük elhalálozott 200 000;[65] Constantin Trifan 900 000 fogvatartottat említett,[66] miközben Radu Ciuceanu 800 000-re becsülte a foglyok számát, akik közül 250 000 állítólag 1945–1964 között meghalt.[67]

A volt szekuritáté irattárában meglévő okiratok alapján Constantin Aioanei és Cristian Troncotă úgy vélte, 1945‒1989 között 73 310 személyt állítottak bíróság elé, 21 859 személyt internáltak munkatáborokba, és 60 000-et ítéltek kényszerlakhelyre 1949‒1962 között.[68] Cornel Nicoară és Gheorghe Onişoru megállapították, hogy Romániában 1949‒1960 között 134 150 politikai pert tartottak, és legkevesebb 549 400 személyt elítéltek.[69] Marius Oprea kutatásainak első szakaszában közel 400 000 letartóztatott, lágerekbe internált és deportált személyről írt Gheorghiu-Dej Romániájában,[70] utólag pedig a személyek számát, akik a koncentrációs rendszerbe kerültek, 640 000-re becsülte.[71] Ioan Ciupea és Stăncuţa Todea történészek úgy vélték, hogy Romániában 1945 és 1964 között 250 000 ezer személy volt letartóztatva, elítélve vagy el nem ítélve, munkatáborokba internálva vagy rövidebb időre fogva tartva a szekuritáté helyiségeiben.

Ha mindezekhez még hozzáadjuk a belföldre és a külföldre deportált személyeket, a számadatok 400 000-re emelkednek. Ezek szerint a becslések szerint az 1945–1964 közötti időszakban 15 000 és 20 000 közé tehető a halálozottak száma a különböző börtönökben.[72] Romulus Rusan becslése szerint, körülbelül 600 000 személyt tartóztattak le és ítéltek el politikai okokból, amelyhez még hozzáadódik közigazgatásilag internált 200 000 személy, továbbá munkaszolgálatra erővel besorozott 520 000 fiatal. Ezekhez a számadatokhoz még hozzászámított más kategóriájú személyeket is, akik szintén szenvedtek a kommunizmus idején (közönséges bűncselekménynek álcázott vétségért elítélt falusiak, foglyok az 1944. augusztus 23. és szeptember 13. közötti időszakból, deportált, kilakoltatott és átköltöztetett személyek, a demográfiai politikának áldozatul esett nők), úgy tekintve, hogy „a kommunista elnyomás közvetlen áldozatainak a száma eléri a kétmilliót”.[73] A Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság nem nyilatkozott sem pontos, sem megközelítő számadatokról, a mandátumának végén közzétett jelentés következtetéseiben csupán néhány tájékoztató jellegű adatot közölt: „A kommunista rendszer gyilkos politikája következtében több százezer embert zártak börtönökbe és lágerekbe, deportáltak/költöztettek át. A kutatók által javasolt számadatok, amelyeket a Bizottság is figyelembe vett, 500 000 és 2 000 000 közötti áldozatról szólnak”.[74]

A politikai bebörtönzésről szóló hivatalos statisztikai adatok, az 1945 és 1964 közötti időszakban, Romániában, nem teljesek és nem is pontosak. A rendszer nem végzett nyilvántartást az elnyomás adatairól, globális statisztikát vezettek rendszerint akkor, amikor a Román Munkáspárt/Román Kommunista Párt legfelső vezetőségi szintjén harcot folytattak egyes vezetők eltávolítására a belügyminisztériumból vagy Románia más erőhatalmi ágazataiból. Az elnyomás áldozatainak a száma, beleértve az elhalálozásokat azokból az időszakokból, a hivatalos adatokban nagyon alacsony.[75]

Ami bennünket illet, úgy véljük, hogy a román táborrendszer különböző egységeiben (börtönök, lágerek és munkatáborok) bebörtönzöttek száma 150 000 és 200 000 között lehet.

Ennek kiszámításához figyelembe vettük a börtönök férőhelyeit, az egykori börtönigazgatóság levéltárának nyilvántartását a politikai foglyokról, valamint az emlékezők adatait a főbb börtönökben fogvatartottak számáról. A halálozottak számát tekintve úgy véljük, hogy ez 25 000 és 30 000 közé tehető (börtönökben, munkatelepeken, a szovjet deportálásban elhunytak).[76] Véleményünk szerint, ha nem is sikerül megállapítani pontos adatot (mind a bebörtönzött, mind az elhalálozott személyek száma tekintetében), a jövőbeli vizsgálatok biztosabb eredményt hozhatnak a kommunista Romániában létező elnyomás kiegyensúlyozott felmérésében és megítélésében.

Jegyzetek