A populizmus réme

A populizmus réme
A Die Welt szeptember elsejei számában figyelemre méltó írás jelent meg A populisták hanyatlásának mítosza címmel. A szerzők, Klaus Geiger és Sarah Mahlberg – a nagyközönség egyfajta felrázásának szándékával – arra figyelmeztetnek, hogy az európai elitek eufóriája, hogy ugyanis a dán és a francia választási eredmények a populizmus hanyatlására utalnak, aligha állja meg a helyét. Valójában ennek az ellenkezője történik. Az általuk szélsőjobboldalinak nevezett populizmus Európa-szerte nemhogy gyengülne, jól érezhetően erősödik.

A szerzők statisztikai adatokkal is szolgálnak. Magyarországon a választóközönség 65, Görögországban 57, Lengyelországban 46, Itáliában 45, Csehországban 43, Franciaországban 28, Ausztriában 24, Spanyolországban 21, Hollandiában 16,9, Németországban 19 százaléka populista. S a tendencia erősödik.

Az írás a „szélsőjobboldali populizmus” pontos definíciójával is szolgál. A populizmus (véleményük szerint minden populizmus szélsőjobb- vagy szélsőbaloldali) hat jellemvonással definiálható: 1. elitellenesség, 2. a demokratikus folyamatokkal szembeni türelmetlenség, 3. a bevándorlás kritikája, 4. a globalizáció és a szabadkereskedelem elutasítása, 5. a forradalmi nyelvezet, 6. a közelgő drámai változásokra vonatkozó próféciák.

Érdemes sorra venni őket.

1. Az elitellenesség értelmezéséhez mindenekelőtt az elit fogalmának többé-kevésbé egzakt definíciója szükségeltetik. A Dieter Nohlen szerkesztésében a Bundeszentrale für politische Bildung (azaz A politikai nevelés szövetségi centruma) által Bonnban Állam- és politikatudományi szótár (Wörterbuch Staat und Politik) címen 1991-ben kiadott kötet idevágó szócikkében a következőket olvashatjuk: „A fogalom tudományos szempontból vitatott. Ugyanis a modern demokratikus társadalmak egyenlőségelvével ellentétesnek tűnik. Ennek megfelelően a társadalomtudósok véleménye is erősen megoszlik abban a tekintetben, hogy mit kellene értenünk az elit fogalmán.” A szócikk háromféle elitet különböztet meg. Értékelitet, funkcionáriuselitet és hatalmi elitet. A kiválasztás kritériumai mindhárom esetben vitatottak. A Die Welt írás szerzőit azonban ezek a finomságok nemigen látszanak zavarni. Számukra a fogalom egyszerű és egyértelmű. Az elit a politikai hatalom birtokosa. Schluss. Az Európában ma uralkodó politikai eliteket kellene tehát komolyabb kritika nélkül elfogadnunk ahhoz, hogy a populizmus vádjától szabadulhassunk. Ami korántsem könnyű feladat. Hiszen effajta elitekkel határokon innen és túl – finoman fogalmazva is – ki vagyunk állítva. (Lásd az európai elit némely hajtűkanyarjait is!)

2. A demokratikus folyamatok iránti türelmetlenség is definícióra szorulna, hiszen a demokrácia népuralmat jelent. Márpedig vagy a néppel vagy az Európában zajló demokratikus folyamatokkal lehet valami alapvető baj, ha a fent idézett statisztikák tényszerűek. Azaz: vagy a nép nem alkalmas a demokrácia rendeltetésszerű működtetésére, vagy a poszt-posztmodern demokrácia alkalmatlan arra, hogy a nép önmagát rendeltetésszerűen működtesse.

3. A bevándorlásellenesség szerfelett beszédes fogalom. A menekültellenesség már nem lenne az. A nem-menekültek bevándorlásának igenlése azonban ismét csak kényes kérdés. Ez is alaposabb értelmezésre szorulna. Azt, ha valakik nemzeti identitásuk védelmében az illegális bevándorlást elutasítják, sok mindennek lehet tekinteni, de szélsőségességnek vagy populizmusnak aligha. Márpedig ha a menekülteket figyelmen kívül hagyjuk, az elmúlt évek bevándorlási hullámai egészében illegálisnak minősülnek. Nem csak azért, mert a gazdasági bevándorlók (akiket adott esetben szintén indokolt lehet befogadni) az esetek többségében úgy érkeznek Európába, hogy megpróbálják magukat menekülteknek álcázni, s ezen az alapon gyakorlatilag ellenőrzés nélkül lépik át Európa határait, hanem azért is, mert az európai „elit” is egyre inkább szintén az illegális bevándorlás megfékezésének szükségességéről szónokol. Az illegális bevándorlás (egészen pontosan: bevándoroltatás) luxusát valóban egyetlen állam sem engedheti meg magának. Egy állam, amelynek nincsenek határai, nem állam többé, hiszen így az állampolgári közösséghez való tartozás fogalma (s ezzel a demokratikus közösség egyik alapkritériuma, azaz az állampolgárság) veszítené értelmét.

4. A globalizáció és a szabadkereskedelem elutasítása sem föltétlenül szélsőséges jelenség. A populistának tekintett politikusok túlnyomó többsége sem mindenestől utasítja el a globalizációt vagy a szabadkereskedelmet. (A német sajtó által a populizmus egyfajta emblémája gyanánt emlegetett Orbán Viktor sem mindig teszi meg.) Legtöbben pusztán a globalizmus és a szabadkereskedelem vadhajtásait ítélik el. Azokat az aspektusokat, melyek a gazdasági elitek gátlástalan kiszolgálását jelentenék. (Minden jel arra vall, hogy az említett szócikk szerzői valamiféle tudat alatt működtetett „összeesküvés-elmélet” jegyében a gazdasági elitet is a hatalmi elit kategóriájába sorolták.)

5. S ezzel az utolsó aspektussal kapcsolatos az ún. forradalmi nyelvezet is, hiszen ha az Amerikai Egyesült Államokban például, mely – Trump ide vagy oda – ma is a világrendszer vezető hatalma, az állampolgárok 1, azaz egy százaléka 245-ször annyit keres, mint az alsó 90 százalék átlaga, a forradalmi nyelvezet sem lehet merőben alaptalan. S a tendencia még beszédesebb: ugyanez az 1 százalék a 2010-es években már a nemzeti jövedelem növekedésének 65 százalékát vágta zsebre. Átlagos évi jövedelme (az adóztatás után is) 13 millió dollárra rúgott, az alsó 20 százaléké azonban – ismét csak átlagosan – alig érte el a 17 800 dollárt. Itt kénytelen vagyok ismét tekintélyre hivatkozni. Az adatok nem tőlem (hogy is tehetnék?), hanem a Nobel-díjas amerikai közgazdásztól, Joseph Stigglitztől származnak. (Lásd The Price of Inequality: How Today’s Divided Society Endangers our Future című munkáját!) S ez a tendencia hova-tovább az egész világrendszert hatalmába keríti. (Európában mindenekelőtt Németországot.) Aligha lehet tehát csodálkozni egyfajta forradalmi nyelvezet térhódításán, hiszen ezt a képtelenséget még az antikapitalizmus emblematikus képviselője, Karl Marx sem lett volna képes megvalósítható lehető- ségként elgondolni. (Annál még ő is „józanabb” volt.)

6. Így aztán a drámai változások megjövendölése sem tűnhet valamiféle szélsőségesség megnyilvánulásának. Az emberiség ugyanis ez idő szerint – legyünk akár szélsőségesen optimisták – kétségtelenül vesztébe rohan. Gazdaságilag, demográfiailag, kulturálisan. A környezeti- és klímaválságról nem is beszélve.

Ha a fentieket megpróbálom végiggondolni, erős kételyeim támadnak az iránt, hogy lehet-e bármely normális (azaz „eliten” kívüli) ember egyéb, mint populista. Én (a Die Weltnek is köszönhetően) máris – minden kétséget kizáróan – az vagyok. Miközben ugyebár, a képemről folyton-folyvást sül le a bőr.

De úgy tűnik – sok egyéb mellett – lassan ehhez is hozzá kell szoknom.