A nem lehet fatalizmusa

A nem lehet fatalizmusa
Az elmúlt napokban attól volt hangos a média, hogy mi a baj a Budapest-Kolozsvár gyorsvasúttal. Mint ismert, a tervről már legalább tíz éve beszél a két ország kormánya, most ismét terítékre került. Ebben az időszakban nem léptünk közelebb a terv megvalósításához, ezért valamelyest érthető a román média cinikus reakciója, amely azt próbálta bizonygatni, hogy a két ország között márpedig soha nem fog megépülni a gyorsvasút, hiszen nagyon drága. Mégis szembetűnő az a pesszimizmus, ahogyan viszonyulnak a tervhez. Budapest és Bukarest között – Kolozsvár érintésével - nagyon indokolt lenne gyorsvonatot működtetni, hiszen nem mindegy, hány perc alatt teszi meg az ember 800 kilométeres utat.

Persze, egyelőre a létező vasúti pálya felújításával is beérnénk, már az is nagy előrelépés lenne, ha 15 óra helyett például tízet döcögne a vonat a két főváros között. A román média reakciója érthető részben, ugyanakkor tipikusnak nevezhető, hiszen egyfajta mentalitást tükröz, ami az egész országra jellemző, és amiért oly nehéz egyről kettőre jutni.

Ennek a mentalitásnak a lényege, hogy sokkal könnyebb valamiről beszélni, mint megvalósítani. Ezért amikor felmerül, hogy meg kell csinálni valamit, legyen az bármilyen egyszerű feladat vagy nagy infrastrukturális beruházás, így a gyorsvasút is, akkor inkább elkezdjük magyarázni, hogy miért nem fog ez nekünk sikerülni. Vagy elkezdjük vitatni, hogy miért éppen most kell megcsinálni, miért éppen nekünk és egyáltalán miért kell ilyesmivel foglalkozni, amikor szinte borítékolható, hogy kivitelezhetetlen.

Ebben a felfogásban van valami balkáni, kelet-közép-európai fatalizmus, aminek elsősorban a kényelem a táptalaja. Sokkal könnyebb ugyanis üldögélni egy asztal és egy kávé mellett, és a sors kegyetlenségéről, a nehézségekről értekezni, mint megragadni egy feladatot és végigvinni az azzal együtt járó erőfeszítéssel. Minden bizonnyal nem könnyű végigkövetni egy ilyen beruházást, megszervezni a logisztikát, kivédeni a bürokrácia buktatóit. Ez a koordináció-hiány buktatja meg a legtöbb infrastrukturális beruházást és attól tartok, hogy már nem is a korrupció a fő hátráltató ok, hanem elsősorban a hozzáértés hiánya. Ez súlyosabb, hiszen ez utóbbi esetben már nem a szándék hiánya, hanem a tehetetlenség a fő hátráltató ok, ezt pedig sokkal nehezebb javítani.

Románia infrastruktúrája nagyon szegényes, ezt a minden nemzetközi jelentésbe belefoglalt tényállást mi naponta saját bőrünkön érezzük. Ilyen körülmények között nem az a célravezető, ha elkezdjük bizonygatni, hogy egy elképzelés miért nem váltható valóra. Nem szabad elrugaszkodni sem a valóságtól, de ami ma lehetetlennek tűnik, az holnap valósággá válhat. Az emberiség története ezt számos bizonyítékkal, impozáns épületekkel, autópálya-hálózatokkal, viaduktokkal, közlekedési csomópontokkal alátámasztotta már, igaz, kevésbé a mi régiónkban.