A nagy út
Menekülésünk története (1944. október 16. – 1945. április 15.)
Menekülésünk története (1944. október 16. – 1945. április 15.)
Vissza

A nagy út

Az alább közölt események és személyes élmények leírása második világháborús történéseket idéz. Az emlékezésben nem hagyhattam ki a helyszínek pontos földrajzi megnevezését. Eredetileg családi, rokoni kérésre,„használatra” rögzítettem az emlékeket, olyanok számára is, akik szintén részt vettek ebben az utazásban. Akkor, 13-14 évesen jártam be ezt a hosszú utat, és a fél éves utazás idején, az anyaország, az akkor „lángoktól ölelt kis ország” területén átélt dolgok, térképnél többet jelentő, élő képekként maradtak meg az emlékezetemben. Ez volt az az idő, Radnóti Miklós gyönyörű szavaival mondva, amikor vártuk „… sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja.”

NAGY IRÉN 

Hárman testvérek, akkor váradi diákok, 1944 tavaszán, amikor az iskolaév Magyarország német megszállása miatt már áprilisban befejeződött, diákútlevelünkkel sem tudtunk Váradról hazamenni az internátusból Arad megyében élő szüleinkhez. Emiatt Szabolcs-Szatmár megyében lakó rokonoknál töltöttük a nagyvakációt. Nagybátyánk jegyzői lakásában kaptunk szállást, ő gondoskodott rólunk, miközben számunkra megszakadt minden összeköttetés szüleink, vagyis Románia felé.

Ennek ellenére, ifjan és bohón, jól éltünk a népes rokoni társaságban, mert nem tudtuk elképzelni, hogy az oroszok valóban jönni fognak. De 1944 nyarán, egy augusztusi éjszakán a falu közelében, ahol vakációztunk, lezuhant egy orosz katonai repülőgép (Vajánál), és a lakosok agyonverték a még élve földet ért orosz pilótát. Akkor szembesültem először a háború borzalmával. Elmentünk oda megnézni, és ámultunk, hogy az „ellenség” is ember, méghozzá egy szép arcú tiszt, aki körül ott hevertek családi fényképei és kézzel írt zenedarabok kottái.

Nagybátyánk gondját, aki jogi végzettséggel Szatmár megyei falvak körjegyzője volt, mi tizenévesek nem tudtuk felmérni. Számára és a szomszéd községben  szintén jegyző fivére számára hivatalos utasítás jött a menekülésre. Hányan menjünk az összetartozó nagy rokonságból? A parancs Kálmán és Imre bátyánk számára a Nógrád megyei Szécsényt jelölte ki jelentkezési célul, hogy ott ideiglenesen hivatalba állhatnak, „míg megszűnik az orosz veszély.”

1944. október 16-án indultunk három ponyvás szekérrel, két alkalmazott kocsissal, míg a harmadik szekeret és a lovakat, egymást váltva, egy-egy unokafivér hajtotta és gondozta.

Az első megállás, talán egynapi szekerezés után Mád volt, ahol azzal a reménnyel is állt meg a menet, hogy „a Tiszán talán nem jönnek át az oroszok”. Itt lakó rokonok befogadták a körülbelül 10 fős menekülő társaságunkat nagy szolgálati lakásukba, az egykori Desewffy-kúriából alakított, mindenkori jegyzői lakba. A hosszú folyosóval hegyoldalba épített szépséges mádi udvarház pár hétre  ideiglenes otthonunk lett. Járkáltunk a nagy szárnyasajtós szobákban, amelyekben mi, abban az oroszok jövetelétől szorongatott helyzetben, nemcsak szállást kaptunk, hanem bőkezűen ellátott „vendégek” lehettünk.

(Borítókép): 2007-ben készített kép az egykori, mádi jegyzői lakról, amely felett, nekem úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. A kommunizmus idején, a megváltozott közigazgatási körülmények között már nem volt szükség jegyzői lakra, a tulajdonjog is tisztázatlan lehetett, látszott a házon, hogy szükséglakásként bitorolták évtizedeken át. 2007-ben, amikor újra ellátogattam oda, megkezdődött a helyreállítása, mert megvette valaki. Egy szomszédasszony jött át a düledező kerítésen, meglátva az udvarba behatoló, erdélyi kirándulócsoportunkat. Tőle vannak ezek az értesülések arról a házról, ahol menekülési utunk „legkellemesebb” napjait töltöttük, és amely romantikus, gyermeki képzelgéseimnek olyan  szép táptalajt nyújtott.

Jó élet volt, azzal a jelszóval, hogy „mindent meg kell enni és inni, hogy ne maradjon az oroszoknak, ha át tudnak jönni a Tiszán”. Disznóvágás, nagy asztalok, tokaji aszú (13 évesen először ízleltem meg ott helyben, a Hegyalján), főzés a fehérre meszelt, árkádos, folyosóra nyíló nagy konyhában...

Mádról azért írok hosszan, mert itt még nagyon jól ment dolgunk.

Egy alkalommal egész társaságunkat egy német tiszti társaság meghívta  Olaszliszkára, nagy vacsorára. (Hangsúlyozom, hogy én 13 évesen még nem láttam, milyen indító okok voltak az események mögött a két nagybácsi fejében, mert hát rajtuk volt minden felelősség.) Imre bácsi sárga, borjúbőrből készült bőröndkében hozta az útra testápolási szereit, amelyből mindig „4711 Kölnisch  Wasser” illata áradt. Legfontosabb csomagja volt ez. (Később 1945 márciusában az oroszok vették ki a kezéből.)

Mádon még vasárnapi istentiszteleteken is részt vettünk. Egy unokanővérem akkor a Mádtól 7 km-re fekvő Szerencsi Cukor- és Csokoládégyár tisztviselőjeként dolgozott, és volt ott is kicsi lakása. Én nála is töltöttem pár napot. Mesebeli volt számomra a csokoládégyárban aludni, annak ellenére is, hogy egy bombariadós, óvóhelyi éjszakát is átéltem ott. Mádon viszonylag sokáig tartózkodtunk, mert itt a továbbmenni, vagy visszafordulni volt a fő kérdés. Nem tudom, levált-e valaki a társaságról, erre nem emlékszem.

De Mád után következett az igazi menekülés.

Akkor robbantották fel a tokaji Tisza-hidat. Mádon is lehetett hallani. Beállt a novemberi hideg, köddel és esővel. Mennünk kellett tovább nyugat felé. Szécsény volt a cél, Mezőkövesd érintésével, ahol már benne voltunk a háború sűrűjében. Az országúton háromsoros vonulás: velünk szemben még valamelyes német felvonulás, „utánpótlás” kelet felé, a másik két sor azonban nyugatnak: visszavonuló páncélos németek és nyomorult lovas kocsisorok, köztük mi is, de főképpen megrázó látványként, gyalog menetelő, nyugat felé hajtott zsidó csoportok. Ha valaki már nem bírta a gyaloglást, szekérre dobták, karok csüngtek le a szekér oldalán, és a szűk országúton szorosan egymás mellett haladó járművek sodorták az erőt vesztett, félholt emberi testeket.

Felettünk alacsonyan szálló repülőgépek. A géppuskazáporban nem lehetett tudni, hogy melyik fél kit akar megsemmisíteni. Gyakran kiszálltunk, mert le is taszítottak az útról, és a ködben, esőben, útmenti vizes sáncban meghúzódva vártuk, mikor lesz hely az úton, újra a kocsisorok közé ékelődni.

Utunkon mi napokra meg-megálltunk a szállásainkon, és hogy ezek a megállások mivel teltek, az nagyon elmosódik az emlékezetemben. Mint említettem, október 16-án indultunk el a Szabolcs-Szatmár megyei faluból erre a hosszú „vándorútra”,  majd december 12-én érintettük Esztergomot, karácsonykor pedig már Bakonyszentlászlón voltunk.

Időközben Pásztón is hosszabb tartózkodásunk volt. Szécsényben a városháza előtt ácsorogtunk szekereinkkel, ahol mindkét nagybátyánknak hivatalosan jelentkeznie kellett. Azt hittük, hogy utunk itt végetér. De itt már várt a két jegyzőre az utasítás, hogy tovább kell menni, éspedig hivatalosan Bakonyszentlászlóra. Szécsénytől tovább már jobban emlékszem apróbb eseményekre is.

Ipolyságon már nagyon benne voltunk a háborúban. Letkésen is aludtunk. Állandó ködben, fagyos hidegben haladtunk újabb célunk felé. Nógrád megyében mindenütt találtunk menekültkonyhát. Amikor már leereszkedtünk a Duna-közeli országutakra, egyre zsúfoltabb lett minden körülöttünk. Főleg a visszavonuló németektől és szívszaggató látványként, a zsidók nyugat felé terelésétől.

A Nyergesújfalun töltött éj után, reggel hozták a szörnyű hírt, hogy a község főterén éjszakára juhnyáj módjára összeterelt zsidócsoport nagyrésze „elhullt”, megfagyott az éjszakai hidegben, és egyszerűen „összeseperve”, vitték őket a Dunába. A mai napig is kísért, borzongat ez az akkor a helyszínen hallott esemény, amelynek a közelében voltunk. 

„Vándorutunk” folyamán Esztergomot is érintettük.

A párkányi oldalon bementünk „testületileg” az „Ezüst sirályhoz” címzett vendégőbe, és feledhetetlen ebédet vettünk, ahol sok idő után a kenyér volt a nagy élmény. (Pár évvel ezelőtt odalátogatva láttam, hogy ma is vendéglő van a hídnál )

Jól emlékszem, december 12. volt. Csupán Aranka nővérem és én vállalkoztunk arra, hogy ilyen körülmények között is gyalog átmenjünk a hídon, megnézni a bazilikát. Belém vésődött a képe, különösen a Bakócz-kápolna maradt meg bennem arról a fagyos vizitről.

A Bakócz-kápolna az esztergomi bazilikában. (Fotó: Thaler Tamás)

Nyergesújfaluról Lábatlanra és Piszkére mentünk, ott is aludtunk, onnan pedig Komárom felé, de Nagyigmánd volt a következő megállóhelyünk. Itt egy szivélyes család több napra befogadott. Engem „meg akartak venni” pesztonkának. Kisgyermekes család volt, és még most is ijedten gondolok arra, hogy jó barátságot kötve velük, már arról tárgyaltak a fejem fölött, hogy sok szempontból jó lenne, ha én lemaradnék a rokoni társaságtól, a további szekerezésről és... De nemsokára mégis mindnyájan  megérkeztünk Bakonyszentlászlóra, ahol a két nagybácsi hivatalosan jelentkezett a községházán. Kenyerimajor nevű gyártelepen, egy Esterházy-uradalomban utaltak ki nekünk hivatalosan szállást két ottani családnál, a gyártelepen egy téglagyár, malom és szeszgyár működött, utóbbi krumplicukorgyártással is.

Körülbelül 1944. december 15-től 1945. március 24-ig, az oroszok megérkezésének napjáig éltünk itt bizonytalan várakozásban...

A két család leszármazottainak szívesen utánanéznék ma a Kenyerimajorban, meg a bakonyszentlászlói községháza lakosságnyilvántartásában. Érdekes lenne egy találkozás a két család valamelyik késői tagjával. Ez, a községen kissé kívüli gyártelep talán csak egy házsorból állott, amely mögött elnádasodott vizes tószerűség tátongott, ahonnan a téglagyár az agyagot nyerte. A szép, rendezett udvarú házak homlokzata emelkedő domb felé nézett, és a házak előtt földes, járda nélküli kocsiút volt. Innen, a domboldalon szőlőskertek futottak felfelé. Már kissé tavaszodott, és engem, lám már akkor is, vonzott a továbblátás lehetősége, mi van a dombon túl kérdése. Felmentem a szőlőtőkék között a tetőre, annál is inkább, mert valalakitől megtudtam, hogy onnan látható Pannonhalma. És úgy is volt! Valószínűleg nővéremmel mentem fel, mert azután írhatta a Magyar ugar éneke című versét, amit a március 15-i ünnepélyen még el is szavalt a bakonyszentlászlói lutheránus templomban.

Ehhez hasonló kedves élmény volt még a Cuha-völgyi Betyárbarlanghoz vezető utunk. Hogy nekünk volt ilyenhez kedvünk a távolról már hozzánk is eljutó ágyúdörgésben, és hogy hányan gyalogoltunk el a házunktól mintegy 5 km-re az erdőben rejtőző barlanghoz, az is egyik titka marad ennek a menekülési időnek. Nem volt nehéz gyaloglás és a Bakony Fenyőfő felé vezető ösvényei körül már bontakozott a tavasz. Hóvirág fehérlett, mint összefüggő szőnyeg és a Cuha-patak sziklás medre fölött, könnyen megközelíthetően értük el a barlangot, amelyet Sobri Jóska és Rózsa Sándor egykori menedékeként emlegettek a környéken. Tűzhelynek látszott helye, mintha csak nemrég jártak volna ott... Hóvirággal tértünk haza. Az egyik házban volt egy nagyon barátságos leányzó, Iluska. Valószínűleg ő vezetett erre az útra, mint az erdőben otthonosan mozgó odavaló. E két család három hónapra megosztotta velünk az otthonát, ami feltehetően hivatalos parancsra is történt.

A fenti kirándulás szép élményéhez hasonló volt számomra a menekülés útján, még novemberben, Gyöngyösön az Orczy-kastély kertje és annak kerítésbástyái meg kőoroszlánjai. Gyöngyösre egyébként szívesen gondolok. Ott nagyon jó szállásunk volt egy tanítónőnél. Hogy három szekéren nyugat felé döcögő rokoni társaságunk hogyan oszlott meg egy-egy szálláskeresésnél, arra nem emlékszem. A lovak számára mindenekelőtt kellett istállót keresni. Közben főzni is kellett. Ebben a fiatal unokanővérek jeleskedtek. Voltak menekültkonyhák, ahol nagy, zománcos vizeskannáinkat megtölthettük paszulylevessel. Ilyen boldog emlékem van például Ipolyságról. Azóta is mindenkor hálás érzéssel eszem ezt a levest. A gyöngyösi ferences zárda épülete előtt álldogálva, áhítozva gondoltam a falak mögött rejtőző híres könyvtárra, amelyről már váradi kisdiákként is hallottam  S. L. magyartanáromtól. És milyen izgalmas ma arra gondolni, hogy talán épp azokban a világégéses, ’44-es novemberi napokban folyt a kolostorépület falai  között a könyvtár középkori nagy értékeinek sikeres mentése, elrejtése regénybe illő körülmények között, ahogyan az sok évtizeddel később kitudódott (1998). Érdemes erről többet is olvasni!

De most itt vagyunk a Bakonyban, és már március közepe felé járunk. Csak halljuk, hogy már Veszprém, Mór, Bicske, Zirc körül nagy a veszély. Felnőtt  hozzátartozóink, vezetőink egészen másképp láthatták a dolgokat. Mi az ő védelmükben, meg a bakonyszentlászlói községháza döntései alatt álltunk. Egy napon jött a parancs, hogy Kenyerimajorból tovább kell menni Grazba! Már csomagolunk, dolgaink a szekerekre kerülnek..., de a két nagybácsi kimondja: tovább sehova. Itt maradunk...

Amint említettem már, Bakonyszentlászlón mintegy tízfős társaságunk két család házában oszlott meg. A kettő nagyon közel volt egymáshoz. A nagymosás teknőben az egyik ház udvarán lévő fáskamrában történt télvíz idején, ahol volt egy vízmelegítő tűzhely. Én 13 évesen derekasan álltam a jeget és a mosás körülményeit drága nővéremmel együtt, hiszen egy csomó „férfira” kellett mosni.

A kenyerimajori épület, a ház udvarán lévő fáskamrában zajlott a nagymosás. A fotó 2007-ben készült.

Hat lovunk jó istállókban voltak elhelyezve, használatban voltak, mert kellett menni szénért Bodajkra, Dudarra. Elég kemény tél volt akkor. Egyszer átmentünk Veszprémvarsányba is fogorvoshoz (több mint 50 évig szolgált még azután épen az a tömés, amelyet ott lábbal hajtott, kerekes fúrógéppel dolgozó orvos tett egyik fogamba, távoli ágyúdörgés zajában).

Csesznekre jártunk petróleumért meg sóért. Ott ácsorogtunk a bolt előtt a szekéren, és én csak bámultam fel a várra, mert nagyon izgatta a fantáziámat. Ez a cseszneki romos vár és a sziklás hegyoldal lett a háború befejezése után nemsokára, 1947-ben az ott forgatott és világsikert aratott Valahol Európában című filmnek a helyszíne.

Háttérben a cseszneki vár. A felvétel 2016-ban készült. 

Élelmiszerjegyeink még bőven voltak. A két nagybácsi a szentlászlói községházán dolgozott. Rendszeresen hordtuk fel a faluból a Kenyerimajorba nagy zománcos vizeskannákban a jó tejet. Ebben bővelkedtünk. Általában nem szűkölködtünk semmiben, talán még hús is volt akkor a konyhánkon, de krumplicukorból volt a legtöbb, nagy trapézalakú 5 kilós táblákban, és fejszével kellett hasítani. Az oroszok jövetele előtt szénakazalba rejtettük a krumplicukor-táblákat. Rendesen lejártunk a szép, kis lutheránus temlomba istentiszteletre. A március 15-i ünnepélyt még emlékezetesen, szépen megrendezték a templomban. Nővérem verset írt és azt szavalta. Siker volt. Öröm. (Még 9 nap volt az oroszok jöveteléig, de mi azt nem tudtuk akkor.) A közelben, Székesfehérvárnál hetekig állt a front. Éjjel Sztálin-gyertyás, kísérteties fényben bombázás volt körülöttünk. Székesfehérvár, Pápa, Veszprém... mi kinn álltunk az udvaron és hallgattuk a háború zaját... egyelőre körülbelül 30 km távolságból...

A két nagybácsi hivatalos minőségben tartózkodott Bakonyszentlászlón, tehát az esetleges továbbmenekülés Graz felé is ilyen parancsra történhetett volna. Valami készen álló német katonai autós lehetőségre is emlékszem, vagyis hogy nem szekérrel mentünk volna tovább. Még élemiszerjegyekkel is elláttak minket.

Március közepe körül már gyorsult a német visszavonulás. „Nincs utánpótlás”, mondogatták az emberek, miután, ugye, Székesfehérvárnál 2 hónapig állt a front, és hozzánk csak a távoli nagy villogások és robbanások zaja jutott el. Egyre többet beszéltek az oroszok nőkkel szembeni rémtetteiről. (Csak évtizedekkel később, amikor elolvastam Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét, akkor láttam , mivel járt az, hogy ott Székesfehérvár és Oroszlány körül, Majk-pusztán még volt német ellenállás.) Nekünk „szerencsénk” volt, rajtunk már gyorsan átvonult a front. Ott, körülöttünk nem volt harc.

Március 24-én az ideiglenes otthonunk nagy és tágasan átlátható pincéjében húzódtunk meg sokan. Egyszerre csak kitárult az ajtó és egy küszöbön álló orosz katona gépfegyverével néztünk szembe. Sorban a krumplihalmon kucorogtunk, feküdtünk. Könnyűszerrel leteríthetett volna mindnyájunkat. Izgatottan, remegve, magából kikelve, izzadó arccal ez volt a kérdése: „németcki szoldát”? Csoda volt, hogy egy pillantással fel tudta mérni ott remegő társaságunk „ártatlanságát” és ennnyit mondott: „ne bojsze!” s már rohant is tovább. Hát ez volt az első találkozás velük.

Az orosz hadsereg átvonulása ott a Kenyerimajorban viszonylag nem járt nagy harci zajjal. A németek már jóval nyugatabbra jártak. Az oroszok elvették a lovainkat. Mi, nők, nem hagytuk el a házat. Egy este mégis ütött az ijedelem órája: társaságunk minden nőtagját csoportba parancsolták „krumplihámozásra” és én13 évesen ott kullogtam közöttük, míg néhány udvaron át valamerre tereltek minket. Emlékszem, holdfény világított. Kezemben tartottam azt a pici bőröndöt, amelyben a kincseimet menekítettem, és amit elvettek tőlem. Mi is volt abban? Kisdiákkori, váradi naplóm, Pelikán-töltőtollam, első, kedves karórám, egy kis kaucsukbabám és egy ici-pici szájharmónika. Ilyesmik.

Hatan lehettünk ebben a nőcsoportban, rajtam kívül mindenki már mutatós nőszemély. Így hajtott minket néhány orosz katona és egyszer csak, mintha a földből nőtt volna ki – és még most is angyali jelenésként hat rám – az erős holdfényben egy orosz tiszt alakja bukkant elő!

Számunkra érthetetlen parancsszavak hangzottak el, a katonák félreálltak, és mi visszafordulhattunk.

Hogy mit jelentett volna a „krumpli­hámo­zás”, azt, amint már említettem, csak később tudtam meg Polcz Alaine könyvéből, aki onnan tőlünk, körülbelül 50 km-re az Oroszlány melletti Majk-pusztán élte át azokat a borzalmakat, amelyeket Asszony a fronton című könyvében leír.

Volt még egy ijesztő történés, amikor Kálmán bátyánk majdnem az életével fizetett nővérem megmentéséért. 

Március vége felé jártunk, és a ház verandáján már meglehetősen kellemes tavaszi melegben végre kinn üldögéltünk néhányan, amikor megjelent egy orosz katona, és az ott álldogáló nővéremre tette a kezét. Elvitte volna, vagy csupán egy „barátságos” mozdulat akart ez lenni? Mindenesetre nagybátyánk reflexe abban a pillanatban egy tiltó mozdulat volt, talán kis mosollyal is kísérve a megjegyzést: „nem szabad!”. A katona akkor ráemelte fegyverét és... újra csoda történt, nem reá, hanem a veranda mennyezetébe lőtt.

A Kenyerimajor kissé távolabb esett a fő útvonalaktól, amelyeken azokban a napokban most már az orosz továbbvonulást Ausztria felé nem akadályozta német ellenállás. Ez volt a mi „szerencsénk”. Lovainkat elvitték, és nekünk négy lovat kellett szereznünk, hogy, ha most már nem is három, de két szekérrel hazafelé induljunk.

Úgy terveztük, hogy majd Mór felé megyünk vissza.

Igyekszem a visszatérés útvonalát emlékezetembe idézni.

Április eleje volt. Nagyon leromlott lovakat tudtunk szerezni, talán épp az oroszoktól a mieinkért cserébe? Nagy feladat lehetett ezeket a lovakat is feltáplálni. Egy kis emlékem van, hogy valahol Mór körül, az út mentén ácsorogtunk a szekerekkel. Szép napsütésben sarjadt a fű a harcoktól letarolt földeken. Sajnáltam a lovakat is. (Gyermekkoromban, ha hirtelen jött zápor miatt  egy-egy kocsis, szekeréről leszállva, behúzódott valami tető alá, miközben lovai áztak, én a ház ablakán át látva ezt, kimentem az utcára együttázni a lovakkal.) Most itt Mórnál kis csokornyi füvet téptem az árok partján, hogy „megkínáljam” vele az egyik lovat. Ügyetlenül tartottam, még hetekig véraláfutásos körmökkel jártam, de örülhettem, hogy megmaradtak az ujjaim.

Lassú volt a haladásunk a lovak gyengesége miatt. Kímélni kellett őket és a férfiaink legtöbbet gyalog mentek a szekerek mellett.

Úgy emlékszem, hogy Ercsinél akartunk átmenni a Dunán, de hiányzott a híd és így mégis északnak tértünk. Eredetileg, valószínűleg nem akartunk a főváros felé menni, viszont átkelési lehetőséget csak ott találhattunk. Éjszakai megállásaink közül egyedül Alcsútra emlékszem. Talán a lovak pihentetése szempontjából választottuk az egykor gyönyörű nádori nagybirtokot, istállóra gondolva? Azt tudom, hogy egy sivár, kifosztott intézői lak lehetőségeit vettük igénybe, és örültünk a szállásnak, meg a lerombolt kastély parkjában található víznek. Majd Bicskét is érintve, nekünk a dunai átkelés volt a célunk.

Budafok főutcáján szekereinken zötyögve, végig kiégett házak mellett haladtunk. Melyik híd roncsai felett vagy mellett lesz mégis valami ponton-hídon az átkelés? Ott voltunk a budai oldalon, és felettünk a kiégett vár. Vajon melyik felrobbantott híd helyén mentünk át ingó csónakokra „épített” deszkákon?

Jelentéktelen, apró mozzanatok maradtak meg bennem. A hibátlan, sárgamázas téglával kirakott Üllői út képe, áttérés a Soroksári útra... Minden más további útbaejtett hely, megállás, szállás feledésbe merül.

Annyi világos, hogy 1945. április 13-án szekérrel elértük Debrecent. Hat hónap után itt kaptuk az első hírt a szüleinkről és Romániában maradt két testvérünkről, Erdőhegy-Kisjenőről.

Rokonainkkal közös utunk  itt végetért. Elváltunk tőlük hosszú időre, hiszen azután számunkra évtizedekig lehetetlen volt a Magyarországra utazás. Ők  hazafelé, Kántorjánosiba és Mátészalkára mentek tovább, mi pedig a debreceni vasútállomáson kerestünk valami utazási lehetőséget Románia, Nagyvárad felé.

Csak tehervonatok jártak. Hiányos deszkapadozatú vagonban, az alsó vasvázon ülve tettük meg az utat Váradig és onnan még Kisjenőig, de isteni csodák sorozata folytán életben maradva...  


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden
Újraválasztották tisztségébe Kató Bélát
Berlinale – Kiválasztották a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ