A nagy temetések jelentőségéről
Vissza

A nagy temetések jelentőségéről

A temetés egy rite de passage, áthaladás, beavatás. Nemcsak az elhunyt egyén közvetlen családjának, de mindenkinek, aki a temetési szertartás mozzanatait látja és átéli. A temetés ennélfogva egy propaganda-eszköz, kiváló alkalom a merengésre, a nagy kérdések csendes vagy éppen hangos feszegetésére. A történelem folyamán számos temetés vált politikai manifesztummá, tüntetéssé vagy a tömegek önkifejezési fórumává. A nagy temetéseknek tehát van egy varázsa, szakralitása és erős, akár hosszú távú hatása is. Ilyen esemény lehet – vagy lehetne – egy király temetése is.

Appianus alexandriai történetíró részletesen beszámol Julius Caesar temetéséről. A 23 tőrdöféssel lemészárolt római diktátor hatalmas ravatala utódjainak politikai manifesztuma lett, valóságos színházi tér, ahol minden egyes részlet és rítus üzenetértékű volt. A temetési szertartás egyik momentuma és az egyre fokozódó feszültség kirobbanó pontja volt, amikor Caesar halott testét fölemelték és a 23 sebet valamint a népszerű politikus halotti maszkját meglátta a tömeg: ez olyan felháborodást és pánikrohamot, fájdalmas ordításoktól hangos hisztériát váltott ki a tömegben, hogy a temetési szertartást követően felgyújtották állítólag az épületet, ahol Caesart megölték. A történet több pontban sántít, hisz a temetés nem ott zajlott, ahol Caesart valójában megölték, ennélfogva ezek a legendás elemek már valószínűleg a temetésről szóló legendák szüleményei. A lényeg azonban jól ismert: ennek a temetésnek köszönhette Marcus Antonius felemelkedését.

De nagy, üzenetértékű és manifesztummá lett temetésekben a magyar történelem sem szegény. Vörösmarty Mihály 1855-ös temetésén részt vevő tömeg nemcsak a „magyar irodalom fődiszét, a magyar költészet százados tüneményét”, de egyben a forradalom szellemiségét is temette, gyászolta és hangosan tüntetett a Haynau féle rendszer ellen. Ugyanilyen monumentális temetése lett Kossuth Lajosnak, a haza atyjának, akit közel egymillió ember kísért utolsó útjára: a magyar történelem legnagyobb temetése igazi római mintára megrendezett, színházi elemekkel, óriási, ma már felfoghatatlan pompával kísérte Kossuthot a fiumei úti sírkertbe. A temetés egyféle győzelmi ünnepe volt a magyar nacionalizmusnak: a magyar „szellem”, „virtus” győzelme volt Kossuth hazahozatala az osztrákokkal szemben. Az 1894-ben még élő negyvennyolcasok generációja számára Kossuth temetése – mi több, nemzeti temetése – győzelmet jelentett az osztrákok felett és a dualista monarchia sikerét is mutatta. Politikai manifesztum volt a javából, üzenet osztrákoknak, magyaroknak és a többi nemzetiségnek is: mindenki mást értett belőle. Jelezte ugyanakkor a székesfőváros gazdagságát, pompáját, a Belle Époque romantikus megalomániáját is. Kossuth temetése olyan volt, mint Victor Hugo vagy épp Giuseppe Verdi temetése: nagy és monumentális, mint a császároké.

Hasonló üzenete volt Ady Endre temetésének: 1919 telén Ady temetése a gyászok gyásza volt már, egy elveszett ország fájdalmas útja, amely egyértelmű politikai üzenetet is hordozott magában. Temették a nemzet költőjét, de az egykori monarchiát is.

Ugyanilyen politikai forradalom kirobbantója lett 1956-ban Rajk László és társainak újratemetése, amely gyakorlatilag megelőlegezte a három héttel későbbi október 23. forradalom kirobbanását. De hasonló monumentális temetés és máig, talán már túl sokat is idézett beszédek helye volt 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetése, amely a magyar rendszerváltás első, szimbolikus aktusa lett.

Románia most gyászolja és temeti utolsó királyát. Jó király volt? Rossz? Kinek számít ez még ma? Van, aki szerint csak egy szelíd, békés tekintetű 96 éves öreg embert kell látnunk Mihály királyban. Szerintem ennél jóval többet. Bár a király mindig ideológiai szimbólum, ennélfogva az erdélyi magyarok nehezen tudnak azonosulni a román királlyal, Mihály király ugyanakkor egy elveszett, mondhatni sohanemvolt remény és utópia szimbóluma is. A jobb kor, a szebb idők és az 1992-es reménykedő, jobb világra vágyó, nacionálkommunizmustól megcsömörlött társadalom reménységének nagy szimbóluma ez a király. Ezt a reményt azóta meghurcolták, tönkretették azok, akik a rendszerváltást építették. Elvették a reményt tőlünk, fiataloktól. Persze, mondhatják, hogy mindenféle nemzetközi fórumon ott vagyunk, szabad világban, demokráciában élünk. Való igaz, így van. Jobb idők ezek, mint Mihály király 9 évtizedének nagy része. Nekem és generációmnak azonban ez már nem elég válasz. Nem lehet minket azzal kielégíteni és elaltatni, hogy örüljünk, ami van, mert ennél jobb eddig úgy sem volt. Ez nem elfogadható érv korrupt és a mi szemünkben már kegyvesztett, csalódást okozó politikusainktól. Az én generációmat nem lehet már ócska, régi szólamokkal áltatni: mi látunk, mi olvasunk és mi tudjuk, hogy ki, miben sántikál. Ezért nem hisz az én generációm 1989 bukott angyalaiban és az ő újratermelt politikai elitjében sem. Nekünk valami új kellene, jobb, tisztább, őszintébb, felelősségteljesebb és precízebb. Ezt a vágyat jelképezi Mihály király, és az ő temetése – a maga ceremoniális pompájában – egyben az elveszett remény és a csalódás meghitt momentuma is, amely – ha ez a nép nem szolgalelkű lenne – politikai üzenetté is válhatna, harccá, forradalommá. De nem fog válni, mert mi, itt megszoktuk, hogy a politikus korrupt, felelőtlen, és ha már a parlamentbe jutott, azt csinál velünk és a mi pénzünkből, amit akar.

Csak reméljük, néhányan azért felismerik a nagy temetések hangulatának történelmi jelentőségét, és ahogy egykor Caesar temetésén, hangosan kifejezik vágyukat, fájdalmukat.

A szerző az Erdélyi Figyelő munkatársa


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Az RMDSZ nem támogatja a román ellenzék ...
Elfogadta a nyugdíjtörvényt a ...
Igazi „csemegével” készül a Kolozsvári ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ