A vajdahunyadi kohókban, az ipari forradalom aranykorában készült elegáns emléktábla Erdély alighanem egyetlen vastáblája volt, amelyet a tragikus körülmények között elhunyt Rudolf trónörökösnek állítottak. Üres helyét és a sziklában éktelenkedő üres lyukakat a román napilap munkatársa, Daniel Guţă videóban is rögzítette. A Hunyad megyei rendőrségen ismeretlen tettes(ek) ellen tettek feljelentést, de egyelőre semmi nyoma annak, kik és hogyan tudták leszedni a nehezen elérhető sziklára rögzített, több mázsás vastáblát.
Most, hogy (nagy eséllyel végleg) eltűnt a Retyezátban a Rudolf-emléktábla (és talán az utolsó magyar címer és magyar szöveg, amely erdélyi hegyekben állt bronzba öntve), érdemes lenne ismét elgondolkodni a damnatio memoriae, a történelem eltörlésének, hamisításának, újraértelmezésének kérdésén. Úgy látszik, a hétköznapok és reprezentatív terek kisajátítása, átalakítása az új társadalmi, politikai rend által, már a természetet sem kíméli.
Persze lehetséges, hogy ez esetben sokkal profánabb ok miatt pusztult el a Retyezát 130 évvel ezelőtti lakosainak pénzéből felállított emléktábla. De egyelőre hiába is spekulálunk, milyen indok húzódik a tett mögött, egy dolog biztos: akik ezt tették, ismerték a környéket és nem egyedül végezték el gaztettüket, hiszen a tábla leszerelése és elszállítása több embert igénylő munka lehetett. Lehet, hogy csupán a fém értékesítése volt a céljuk, de nem kizárt, hogy a táblán megjelenő két magyar koronás címer és a magyar nyelvű szöveg zavarta őket. Bárhogy is volt, ez a pusztítás is része lett az 1918 utáni szobor- és emléktábla-rombolások hosszú sorának, amelyet rendszerint hol a kollektív történelmi sebzettség és feldolgozatlan transzgenerációs traumákból fakadó történelmi frusztráltság, hol a teljes ignorancia és brutalitás, vagy egyszerűen az anyagi opportunizmus hajtott.
A múltnak ez a fajta eltörlése, a közterek szoborpolitikája és emléktábláinak újraalkotása, a tér nyelvi és kulturális kisajátítása minden feltörekvő, új politikai hatalom sajátja - nem csupán a Trianon utáni Romániában láttuk ezt. Megvolt ez már az ókorban is, ahol a meghódított területek nagy köztereit, ikonográfiáit a hódítók kényük-kedvük szerint formálták saját képükre a személyi kultuszt, vagy a regnáló hatalom politikai propagandáját tükrözve.
A Vasárnapi Újságban közölt csoportfotón jól látszik, hogy nemcsak a vidék magyar hatóságai, polgársága, de nagyszámú román paraszt is jelen van - közös projekt, közös múlt: úgy tűnik, 1896-ban ez még működött
Romániában ez sajnos túl nagy sikerrel zajlott. A városi közterek, parkok kisajátítása, elrománosítása politikai igény volt 1918 után, amelyet jól tükröz az erdélyi városokban viszonylag hamar, az interbellum időszakában felhúzott ortodox templomok nagy száma. Míg a két háború közötti időszakban a szobrokat inkább csak eltávolították és kevés újat emeltek, Ceaușescu idején – amit pontosan emiatt nem kellene kommunista időszakként emlegetni, hiszen az a rendszer sokkal közelebb állt a nemzetszocializmushoz – megszaporodtak a román történelmi hősöknek állított köztéri szobrok Erdélyben. Igy került olyan városokba is Cuza- vagy Vitéz Mihály-, Decebal- vagy Burebista-szobor, amelyeknek az égvilágon semmi közük nem volt a hely történetéhez, de sokszor még etnikai realitásához sem. Hasonló története van az utcaneveknek is, amikor szintén a teljes elrománosítás volt a cél. Ezt Nagyszeben esetében például kiválóan alátámasztják Mihai Stelian Rusu tanulmányai.
A szimbolikus térfoglalás, szoborpolitika, város-, utcanév-politika mind olyan módszerei az emlékezetpolitikának, amelyek a többség hatalmi státuszát és erőfitogtatását hivatottak szolgálni. Ennek tágabb értelmezésére kiváló módszert nyújt Közép-Kelet Európa sebzett kollektív identitása, amelyet Máté-Tóth András valláskutató projektje és csapata kutat Szegeden.
Rudolf trónörökös emléktáblája – ahogy a pusztuló Herkulesfürdő is – az egyik legtragikusabb példája annak, mennyire nem működik a közös múlt feldolgozása és értelmezése a XXI. századi Romániában. Az Erdélyben is megfordult, a Retyezát környékén kiránduló trónörökösnek a helyi lakosság állított vastáblát: a felavatásról készült fotón ott látjuk az évszázados hagyományokra visszavezethető helyi román kisnemesség és új polgárság alakjait és öltözékét is. Egy olyan emlék volt ez, amely az együttélésnek egyféle birodalmi sajátosságát örökítette meg. Magyarok és románok emléket állítanak az új politikai, birodalmi konstrukció, az Osztrák-Magyar Monarchia tragikus életű trónörökösének, akit úgy tűnik, szívből gyászoltak, ahogy anyját, Sisit is szívből szerették az erdélyiek is. Téglás Gábor 1897-es beszámolója szerint a Markusz Ferenc által készített emléktáblát Forster János plébános tábori miséjét és Pietsch Sándor főszolgabíró beszédét követően öt egyházi vezető (római katolikus, görög katolikus, görögkeleti, evangélikus és református) áldotta meg. A tábla Rudolf trónörökös és feleségének 1882-es erdélyi látogatásának és zlatatoroki túrájának állít emléket. Az átadásról készült csoportfotón, amelyet a Vasárnapi Újság és több korabeli folyóirat is közölt, jól látszik, hogy nemcsak a vidék magyar hatóságai, polgársága, de nagyszámú román paraszt is jelen van. Közös projekt, közös múlt: úgy tűnik, 1896-ban ez még működött.
2022-ben mindez a múlté: el kell pusztítani, el kell tüntetni.
