A második bécsi döntés
Vissza

A második bécsi döntés

Ha a két világháború közötti magyar revíziónak volt olyan mátrixa, amely alapvetően meghatározta a revízióról való gondolkodást, az mindenképpen Erdély volt. Részben a terület etnikai komplexitása, a Székelyföld és az alföldi-keletmagyarországi magyar tömb közötti nyelvi korridor hiánya, a terület magyarságának urbanizált jellege (ami élesen vetette fel a kultúrfölény kérdését), és az erdélyiek helye és súlya a magyarországi politikai életben minden más területnél határozottabb kontúrokkal rajzolta fel a revízió ügyét a magyar politikai élet horizontjára – vagy, ahogy a korszak kicsit nagyzolós politikai retorikájában mondták: égboltjára.

A magyar békedelegáció 1920-as, magyar-francia titkos tárgyalásokon előterjesztett terveitől, Gömbös Gyula gazdasági alapú revíziós plénumáig, nem is szólva Bethlen István – nem tudni, a nyugat-európai diplomaták heccelésére kiötlött vagy őszintének szánt román-magyar perszonáluniós terveiről, amelyeknek kiindulási pontja itt is nyilván az erdélyi kérdés rendezése volt. Az 1940-es döntés egyik kulcsfigurája, Teleki Pál, 1925 folyamán a Népszövetség iraki-török határt vizsgáló szakértői bizottságának tagjaként ugyanazokat az elveket vallotta, amelyeket 1920-ban, a békedelegáció tagjaként, vagy 1940: a felekezeti statisztikával ellenőrizhető nemzetiségit, a folyóvölgyek gazdasági szerepét, a korai vonzáskörzet-vizsgálatokat, a kultúrák hierarchizált rendjét. Teleki 1925-ben Moszulról beszélt, de valójában Kolozsvárra gondolt.

A második bécsi döntést megelőző, diplomáciai feszültséggel terhes időszak volt az, amelyben a legnagyobb esély látszott egy magyar-román háborúra (ezt Teleki miniszterelnök akarta is, érdekes módon a magyar vezérkar ódzkodott tőle leginkább), ez volt a legnagyobb kiterjedésű területi revízió 1938 és 1941 között, és bár a külpolitikai kényszerpályára kerülés is Erdélyhez kötődött, van olyan aspektusa is a második bécsi döntésnek, amely nem kapott kellő figyelmet, de a magyar belpolitikát is végzetes útra lökte.

Az első bécsi döntés, illetve Kárpátalja visszacsatolása után, 1939 őszén logikusan fordult a magyar politika és közvélemény figyelme az erdélyi kérdés felé. A párizsi békerendszer látványos bukása és az addigi területi revíziók, amelyek Teleki elvei ellen jöttek létre, arra indították a miniszterelnököt, hogy 1939-1940 fordulóján Erdély kérdését is napirendre vegye. Teleki személyesen dolgozott azon a memorandumon, amellyel a nyugati döntéshozókat: a briteket, a franciákat és az amerikaiakat próbálta meggyőzni arról, hogy Magyarország és Közép-Európa szempontjából miért létérdek Erdélynek vagy jelentős részének magyar fennhatóság alá jutása. A harmincoldalas, francia, brit és amerikai szerzők munkáival bőségesen kibélelt, illetve számtalan szakértői anyaggal, térképpel és szám szerint 35 kísérőmemorandummal tálalt dokumentumban Teleki azt hangsúlyozta, hogy a Kárpátok milyen félelmetes védőgátat jelentettek mindig a keleti, főleg orosz veszedelmekkel szemben. A szovjet-finn téli háború miatt a Szovjetuniónak ekkoriban elég rossz sajtója volt Nyugat-Európában: a kommunista birodalmat ötévnyi tagság után kizárták a Nemzetek Szövetségéből, és a szövetségesek norvégiai inváziós terveinek legalább annyi köze volt Finnország megsegítéséhez, mint a Németország elleni fellépéshez. Elaborátumában hibának nevezte „csaknem kétmillió magyar” hárommillió román fennhatósága alá vonását. Utalt arra is, hogy nem mindent követel vissza, ám a Székelyföld visszaszerzéséhez ragaszkodott, és nem érte be az autonómiamegoldással. Álláspontját ugyanakkor kompromisszumosnak igyekezett feltüntetni: „Ha hajlandóak vagyunk hozzájárulni egy határ meghúzásához a Kárpátok csúcsain és az Erdélyi-érchegységen keresztül, stratégiai szempontból ez már önmagában véve is hatalmas áldozat” – írta a brit külügyminisztériumnak. Ott azonban egyáltalán nem úgy találták, hogy a magyar politikát a mérséklet vezetné. Az egyik befolyásos, csehbarát brit diplomata így széljegyzetelte a memorandumot:  „Magyarország igényei máshogy, mint erőszak útján, aligha lesznek kielégíthetőek”.[1]

Nem tudjuk pontosan, milyen volt a fogadtatása Teleki memorandumának Párizsban vagy Washingtonban, de a londonitól aligha lehetett különböző. A magyar miniszterelnök 1940 húsvétján még egy próbát tett Rómában. Mussolini azonban türelemre intette, és azt javasolta neki, hogy Romániát, mint az articsókát, levélről levélre fogyassza el Magyarország. Mivel sehol nem talált meghallgatásra, Németországhoz fordult. 1940. április 17-én levelet írt Hitlernek, amelyben egyértelműen célzott arra, hogy olasz-német-magyar megbeszéléseket, illetve német-magyar kétoldalú tárgyalásokat tart múlhatatlanul szükségesnek „a Balkán és a Duna-medence kérdéseinek rendezésére”. A magyar kérés elég rosszkor érkezett Berlinbe. Ekkor lendült mozgásba ugyanis a nyugati front. Hitler válaszként május 14-én hitet tett a balkáni helyzet változatlansága és a német-szovjet szövetség mellett, a magyar revíziós igényeket pedig csak a távolabbi jövőben látta teljesíthetőknek. Teleki igyekezett visszakozni, ám a kérdés forszírozása megmutatta Berlinnek a magyar politika sebezhetőségét, és jó zsarolási alapot nyújtott a későbbiekben.

A második bécsi döntéshez közvetlenül vezető lépések 1940. június végén vették kezdetüket. Románia felmondta az alig egy évvel korábban megszerzett brit és francia határgaranciát, majd június 26-án a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében ultimátummal fordult Romániához, amelyben követelte a Bukarest által az első világháború után megszállt egykori orosz területek: Besszarábia, Észak-Bukovina és a moldvai Dorohoi megyéhez tartozó Herta – összesen csaknem 50 ezer négyzetkilométer – átadását. „Magyarország nem fog diszkriminációt eltűrni” – jelentette ki a miniszterelnök a június 27-i minisztertanácson. Sztójay Döme berlini magyar követ még aznap este átnyújtotta a Wilhelmstrassén azt a jegyzéket, amely bejelentette, hogy Magyarország is tárgyalni kíván Romániával területi kérdésekről. Ezzel egy időben mozgósították a honvédséget, amely elkezdte a felvonulást a keleti határokon. A német választ a budapesti német követ július 2-án, hajnali kettőkor a saját lakásán nyújtotta át Csáky István külügyminiszternek. Ebben Berlin óvott minden békebontástól a Balkánon, ugyanakkor nem zárta ki a német segítséget egyes magyar követelések teljesítésében. Megoldásként kétoldalú tárgyalásokra utasította a két felet.

Az álláspontok tisztázására 1940. július 10-én Hitler Ciano olasz külügyminiszter társaságában találkozott Telekivel Münchenben. Teleki Hitlerrel való találkozóin általában katatón hallgatásba burkolózott, ez az alkalom azonban kivétel volt. A magyar miniszterelnök túlbeszélte a német vezér-kancellárt –, ami nem sokmindenkinek sikerült ebben az időben. Teleki úgy érkezett Bajorországba, hogy azonnali döntést csikar ki, és mivel ez nem sikerült, némiképpen csalódott volt, ám szózuhataga mégis eredménnyel járt. Hitler végül jogosnak ismerte el a magyar követeléseket, és megígérte, hogy nyomást fog gyakorolni Romániára a békés rendezés érdekében. Reakciója jól jelzi a német külpolitika irányváltását, amely az addig inkább Románia-párti álláspontjából engedve egyre inkább a revízió (feltételes) támogatójává vált. Július végén a Gigurturomán miniszterelnök és a külügyminiszter is ellátogatott Berchtesgadenbe. Itt a román fél 14 ezer négyzetkilométernyi terület átadását nevezte lehetségesnek. A Teleki által minimálisan 48-50 ezer négyzetkilométerre taksált magyar igényeket Manoilescu külügyminiszter nevetve képzelgésnek minősítette.

A Szovjetunió külügyi népbiztosa a budapesti szovjet követ útján többször a magyar kormány értésére adta, hogy egyáltalán nincs ellenére a magyar fellépés, sőt haloványan még valamiféle közös katonai akció lehetőségére is célzott Kristóffy József moszkvai magyar követnek, amit azonban Budapesten egyáltalán nem akartak érteni. A legtöbb fogadókészséget Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke tanúsította, ám Teleki Pál következetes antikommunizmusa, az önálló magyar akcióba vetett hite és nem utolsósorban Werthtel fenntartott, rossz személyes viszonya elvágta az utat egy ilyen kooperáció elől.

A magyar diplomácia és a kormány jól manőverezett ezekben a hetekben. Méghozzá úgy, hogy mindeközben még ekkor is igyekezett fenntartani a kommunikációt az angolszász nagyhatalmakkal, és elmagyarázni nekik a döntéseit. A magyar kormány hamarosan propagandaanyagokkal árasztotta el Berlin és Róma különböző hivatalosságait, akik ettől egyre ingerültebbek lettek. Teleki egy fiatal történésszel könyvet íratott (Die Judenfrage in Ungarn), amelyben a német olvasókat arról igyekezett meggyőzni, hogy Magyarország ugyan a saját útját járja a zsidóság diszkriminációjában, de ez tökéletesen beilleszthető a német új rendbe. Továbbá egy Göring marsall köréből érkező sürgetésre megígérte a magyar „szociális kérdéssel” összekapcsolt zsidókérdés rendezését, vagyis a harmadik zsidótörvényt is. Ez volt a magyar zsidótörvények külső sugalmazásának legelső mozzanata: az 1938-1939-es zsidóellenes jogszabályok mögött ugyanis semmiféle német kívánság nem állt. Itt viszont tapinhatóan összekötődött Erdély és az antiszemita törvényhozás ügye: az árukapcsolás tragikusnak bizonyult. Az éppen zajló magyar-német gazdasági tárgyalásokon a németek megkaptak mindent, aminek Teleki és munkatársai másfél éven át ellenálltak: felértékelték a német márkát és a pengő sorsát fokozottabban a német fizetőeszközhöz kötötték, megemelték a Németországba szállítandó magyar gabonakontingenst, vámkedvezményekben részesítették Berlint, és német cégek kőolajkutatási koncessziókat kaptak Délkelet-Magyarországon. 

Hitler kétoldalú tárgyalásokra utasította a feleket, a magyar és a román kormány abban egyezett meg, hogy az Al-Dunánál lévő TurnuSeverinben (középkori magyar nevén: Szörényváron) igyekeznek dűlőre jutni a vitás kérdésekben. Az 1940. augusztus 16-án kezdődő tárgyalásokon a diplomatákból és katonatisztekből álló magyar delegációt – amelyet a Zsófia gőzös szállított a havasalföldi városba – Hory András diplomata vezette.  

A magyar kormány szakértői több változatot is kidolgoztak a visszacsatolt területek nagyságára vonatkozóan. Egy közös vonás volt valamennyiben: egyik sem számolt egész Erdély visszacsatolásával (körülbelül 69 ezer km2, azaz az elcsatolt területek kétharmada volt a magyar követelések maximuma), és mindegyik verzióban szerepelt Székelyföld visszacsatolása, amely „szükségképpen más magyar lakta területeket is visszahoz”. A román tárgyalódelegáció elképedt a magyar követeléseken, és a külügyminiszter azonnal véget is akart vetni a tárgyalásoknak. A román király „szemtelenségnek” nevezte az Erdély kétharmadára irányuló magyar követeléseket. A román fél álláspontja szerint a lakosságcsere gondolatának kellett volna a középpontban lennie. Ha ezt a magyar fél elfogadja, akkor szó lehet területi kérdésekről, amelyek azonban a legjobb esetben is 10 illetve 18 ezer négyzetkilométert érinthetnek majd – Magyarországnak ide kellene áttelepítenie az erdélyi magyarságot, cserébe a Magyarországon élő románok pedig az anyaországukba települnének át. A tárgyalások augusztus 24-én végleg megszakadtak. Nem maradt más eszköz, csak a háború. Két nappal később Werth Henrik kiadta a Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit: a csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradó éjjel kellett volna állásaikba felfejlődniük, hogy 28-án hajnalban elindíthassák a támadást. Az akció legfontosabb része a Nagykároly és a Szamos között támadó Nagy Vilmos tábornok vezette 1. hadseregre várt, amelynek a Tisza felső részéről, a Kárpátaljáról támadó 3. hadsereggel együtt kellett volna elfoglalnia Dést és Kolozsvárt, majd folytatva az előrenyomulást felszabadítani a Székelyföldet. A déli határszakaszon felfejlődött, Jány Gusztáv vezette magyar 2. hadseregnek a román ellencsapás kivédése és Nagyvárad elfoglalása lett volna a feladata.

A háborús konfliktus lehetőségeinek boncolgatása itt nem lehet feladatunk, erről itt csak annyit: a területveszteségek miatt némiképpen demoralizált, ám jól felszerelt és még harcképes román hadsereg, az 1937-től folyamatosan francia mérnökök segítségével tökéletesített erődrendszere (Károly-vonal) mögött valószínűleg a siker esélyével szállhatott volna szembe a motivált, de hadseregfejlesztési tervének még csak elején járó és nagyon komoly hiányosságokkal küzdő (légierő, nehézfegyverzet, harckocsik) magyar honvédséggel. Ez a körülmény a magyar honvédség vezetői előtt is nyilvánvaló volt. Ezért aztán katonáktól szokatlan módon éppen a vezérkari főnök volt az, aki meglehetős aggodalmakkal nézett a küszöbön álló fegyveres konfliktus elé, és a sorozás alól annak idején felmentett miniszterelnök szorgalmazta leginkább a háborút. Az elhatározást demonstráló diplomáciai jegyzék átadását Berlinben például azért szabta rövidre, hogy a német kormánynak ne legyen érkezése megakadályozni az ellenségeskedések kirobbanását. Ugyanakkor Románia rögtön jelezte Berlinnek, hogy elfogad egy esetleges döntőbíráskodást, és Magyarországon is voltak olyan vélemények, amelyek a békés megoldást preferálták – bizonyos mértékig e csoportba tartozott Csáky István külügyminiszter is. Werth Henrik pedig Fütterer budapesti német légügyi attasénak jelezte, hogy ezt tartaná a kivezető útnak. Tehát azt a nyolcvanas-kilencvenes években dúló, ma már kissé értelmetlennek tűnő magyar-román vitát, hogy ki is kérte a bécsi döntést, és ki kereste jobban Hitler kegyeit, itt megválaszolhatjuk: mindkét fél.

A Wilhelmstrasse gyorsan döntött: Bécsbe hívta mindkét ország képviselőit. Előtte Hitler tárgyalt a kérdés néhány szakértőjével, így Wilhelm Fabricius bukaresti német követtel, és úgy tűnik, hogy Carl Clodiusnak, a budapesti magyar-német gazdasági tárgyalásokat vezető és a magyar igényeket jól ismerő diplomatának a javaslatára került be a német javaslatok közé Székelyföld Magyarországhoz csatolása.

1940. augusztus 29-én mind a magyar, mind a román fél megérkezett Bécsbe. Ribbentrop külön-külön konzultált a két ország delegációival, de a beszélgetések java a körül forgott, hogy a felek előre elfogadják-e a döntés határozványait. Ez a magyar félnek némileg könnyebben ment: a déli negyed egykor telefonon feltett kérdésre a budapesti minisztertanács és Horthy kormányzó is igenlő választ adott, így azt háromkor már közölni is lehetett a német és az olasz külügyminiszterrel. A román küldöttség ezzel szemben elég hosszasan várakoztatta partnereit. Az augusztus 30-án hajnali háromkor Bukarestben összeülő Koronatanács egyórás vita után adta meg beleegyezését 21 igen, 10 nem és 1 tartózkodás mellett.

Augusztus 30-án, délután háromnegyed kettő előtt öt perccel kezdte el Ribbentrop a német-olasz döntőbírói határozat kihirdetését. A formaságok után ismertették magát a határozatot, amely először az átadásra kijelölt terület kiürítéséről, az állampolgárok optálási jogáról, és egyéb részletekről rendelkezett, majd a küldöttségeknek átnyújtották az új magyar-román határt ábrázoló térképet. A Magyarországhoz visszakerült 43 104 km2 területen az 1930-as román statisztika szerint 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek alig 38%-a (912 ezer fő) magyar, 49,2%-a (1 millió 177 ezer fő) viszont román volt. Az 1941-es magyar statisztika ezt másként látta: enyhe magyar többséget számolt 1 millió 380 ezer lakossal (53,6%), és mellettük valamivel több, mint egymillió románt, a lakosság 39,9%-át, és még mintegy 44 ezer németet (1,7%) tartott nyilván. A két adat nem teljesen összeegyeztethetetlen, annyi azonban bizonyos, hogy az etnikai viszonyok pengeélen táncoltak.

A magyar küldöttség jobbára örült, Teleki Pál kevésbé: a miniszterelnök rosszul lett és Bécsből hazafelé jövet gyógyszert is kellett neki venni Komáromban. A szemléletével nem teljesen egybevágó revízió mellett minden bizonnyal a direkt német nyomásgyakorlás és például a Volksbund ügyében kierőszakolt népcsoportegyezmény is hathatott labilis idegzetére.

Összességében úgy látom, hogy a bécsi döntés, a korábbi magyar történeti irodalomban széles körben elterjedt állításokkal szemben nem Hitler mérgezett ajándéka volt – az más kérdés, hogy azzá vált –, Németország abban az időpillanatban nyugalmat akart Délkelet-Európában, kiszámítható kőolaj-kitermelést és nyugodt felkészülést a Szovjetunió elleni háborúra. A revízió minden eszközzel való erőltetése azonban megmutatta Németország számára a magyar külpolitika rendkívüli sebezhetőségét, amit Berlin azonmód ki is használt: nemcsak gazdasági előnyöket csikart ki magyar szövetségesétől, hanem ekkor érkeztek az első német sugallatok a jogfosztó politika felgyorsítására, amelyek elől a későbbiekben egyre nehezebben lehetett kitérni.  

(A szerző történész, egyetemi docens,  Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest. Az erdélyi magyarság 100 éve című tudományos konferencián elahangzott előadás összefoglalója)

 

[1] The National Archives (London, Kew), FO 371/24427, 39-42. f. széljegyzetek Teleki Pál memorandumához.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iuliu Hossu szobra kerül a Deák Ferenc ...
Kiterjeszti az RMDSZ az ...
Sporthírek röviden

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ