A magyarok elleni partizánmegtorlás a Délvidéken

FORRÓ LAJOS

Bevezető

A mai történettudomány számára már ismert, hogy 1944 végén és 1945 elején az OZNA[1] egységei, partizánalakulatok és néhány helybéli szerb nemzetiségű polgár népirtást hajtott végre a magyarok között a Délvidéken. Történt mindez a főparancsnok, Tito tudtával és beleegyezésével. Fontosnak tartom elmondani, hogy a partizánhatalom törvénytelen likvidálásai a magyarok mellett nem kímélték a Jugoszláviában élő vélt, vagy valós politikai ellenfeleket – szerbeket, horvátokat, szlovéneket, németeket, albánokat – sem. Mivel a megtorlás központilag irányított, ezért sok helységben a helyi szláv lakosság felbátorodva a helyzeten bekapcsolódott a leszámolásokba. A kisebbségek elleni közhangulat olyannyira felerősödik, hogy ez még a jobbérzésű szláv polgárokat – akik esetleg megpróbálnának segíteni a bajba jutottakon – is passzivitásba taszítja.

A Délvidéken a kezdeti nyílt magyarellenességet a későbbiekben gyorsan felváltotta a kényszeredett hallgatás időszaka és a téma kutatása csak a kilencvenes évek elején kezdődhetett meg.

A kutatások alapján mára nyilvánvalóvá vált, hogy az anyaország is tudott az 1944–45-ös atrocitásokról[2], de egészen a rendszerváltozásig – néhány bátor kivételtől eltekintve – nem készült komolyabb írásbeli összegzés az eseményekről.

Az 1990-es évek elejétől kezdődő kutatás – főképp az oral history módszerére épülve – betekintést engedett az 1944/45-ben történt magyarellenes atrocitásokba, azonban kb. 10−15 év alatt elért eredmények után elkezdődött az egy helyben topogás és számottevően nem sikerült új információkat szerezni. Hiányoztak a kor levéltári forrásai.

Az áttörést a magyar−szerb akadémiai bizottság megalakulását követően a szerbiai levéltárak megnyitása hozta. Végleg eloszlott az a tévhit, miszerint a partizánok nem dokumentálták a népirtást. A jelenlegi ismereteink szerint – még ha történt is dokumentummegsemmisítés – az iratok nagy része megtalálható. Egyedül a belügyminisztérium levéltára – állítólag technikai megoldás hiánya miatt – nem kutatható, pedig valószínűsíthető, hogy értékes iratok vannak ott is a témával kapcsolatban.

Atrocitások a magyarok ellen

1944. október 1-jén a szovjet hadsereg és Tito partizánjai a Bánság területére léptek és ezzel megkezdődött a Vajdaság visszafoglalása. Malinovszkij marsall csapatai hamar áttörték a 3. Magyar Hadsereg arcvonalát, és a 2. Ukrán Front balszárnya október 8-án már Szegedet fenyegette.[3] A Vörös Hadsereg átkelt a Tiszán és megkezdődtek a Bácskai hadműveletek. Sorra foglalták vissza a Tisza-menti településeket (Magyarkanizsa, Zenta, Becse, Péterréve, Mohol), végül október 10-én Szabadkát. Bácska nyugati, középső, déli részein nagyobb volt az ellenállás, de október végére ezek is elestek. A németek tömegével menekültek, de kb. 200.000 német itt ragadt. A magyar lakosságból kb. 40.000-en menekültek el. Főleg a Magyarországról idehelyezett közigazgatási személyzet, vitézi családok, illetve mintegy 17.000 a délvidékre telepített székely.

1944. október 17-én Titonak, a népfelszabadító hadsereg és a partizánegységek parancsnokának utasítására katonai igazgatást vezettek be Bácska, Bánság és Baranya területén. (A katonai közigazgatás nem volt hosszú életű, a következő év január 27-én megszüntették, a helyi hatalom a népi bizottságok kezébe került.) A katonai közigazgatás bevezetésére azért volt szükség, hogy kétségtelenné tegye a terület nemzeti hovatartozását. Tito szerint: „Azok a rendkívüli körülmények, amelyek között e területek a megszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet a megszállók és az idetelepített idegen elemek okoztak népünknek, valamint a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen.”[4] Az „idetelepített elemeken” a helyi németeket és a magyarokat értették, a cél tulajdonképpen – ahogyan Ivan Rukovina vezérőrnagy, a katonai közigazgatás parancsnoka fogalmazott – „a terület délszláv jellegének megőrzése” volt.

Nikola Petrović, a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottságának tagja a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában, a Slobodna Vojvodinában „történelmi határozatnak” nevezte a katonai közigazgatás bevezetését. „A német és a magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugat felé szorítottuk, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem irtottuk ki gyökerestől. […] Az idegen elemek tíz- és százezrei – akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elődeink irtották ki az erdőket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált élethez szükséges feltételeket – még mindig lövöldöznek a sötétből harcosainkra, s az orosz katonákra, és mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a helyzet normalizálódását, arra készülve, hogy ebben a számunkra nehéz helyzetben a kellő pillanatban ismét a hátunkba döfjék a kést. [...] A nép érzi, hogy elengedhetetlen volt ez az intézkedés, s hogy szükség van olyan határozott lépésekre, amelyek biztosítják Bánát, Bácska és Baranya jugoszláv jellegét”[5] – írta.

A jugoszláv katonai közigazgatás szigorú katonai kontroll alatt engedélyezte a néphatalmi szervek működését, és sürgette a népi őrségek felállítását. A kisebbségeknek viszont megtiltotta a népi bizottságok megalakítását. A magyaroknak és a németeknek tilos volt az utazás és az anyanyelvhasználat. Sőt egészen kirívó esetek is előfordultak. A kényszermunkára kirendelt óbecsei magyaroknak és németeknek a könnyebb ellenőrizhetőség végett a jobb karjukon fehér karszalagot kellett viselniük.[6]

Minden településen létrehozták a népfelszabadító bizottságokat, mint a politikai hatalom szervezeteit. A bizottságok létrehozásával párhuzamosan helyi fegyveres népőrségeket alakítottak kizárólag délszláv tagokkal. Megkezdték működésüket a háborús bűnöket vizsgáló bizottságok, melyek feladata az volt, hogy felkutassák és megbüntessék a háborús bűnösöket.

A megtorló intézkedések oka az ideológiai és etnikai alapú tisztogatás mellett a bizalmatlanság volt. Az újvidéki Magyar Szó 1990. június 8-i számának, Közös íróasztalunk című rovatában közli Juhász Géza, újvidéki főiskolai tanár, író levelét, amelyben az elmeséli, hogy egy alkalommal magyarországi antifasiszta harcosok küldöttsége járt náluk, s ő tolmácsolt a jugoszláv és a magyar küldöttség között. A jugoszláv küldöttség egyik tagja mesélte, hogy a megtorlásokat megelőzően egy csurogi és zsabjai delegáció – amelynek ő maga is tagja volt – kereste fel Titot és engedélyt kért a főparancsnoktól, hogy megbosszulhassák a megszállás alatti sérelmeiket. Emellett azt is követelték, hogy minden olyan magyar családot telepítsenek ki, akik nem támogatták a népfelszabadító mozgalmat. A küldöttség tagja szerint Tito rábólintott a kérésekre.[7]

Az itt élő magyarság legnagyobb részét – polgári lakosság lévén – semmilyen háborús bűn nem terhelte.[8] Az ittmaradásért azonban a bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetniük 1944 október–november–decemberében. Halálos ítélettel ért fel, ha valakiről ezekben a napokban kiderült, hogy a magyar éra alatt közhivatalt viselt, leventeoktató volt, tagja volt a nyilaskeresztes pártnak (függetlenül attól, hogy az illető bűnös volt vagy sem), magyar katonaként szolgált, vagy lelkesen fogadta az 1941-ben bevonuló magyar honvédeket. Sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Talán kirívó, de semmiképpen nem egyedi példaként említhetjük meg annak a helyi magyarnak az esetét, aki azért került rá a háborús bűnösök listájára, mert nem fizette meg szerb falubelijének a kölcsön után járó kamatot.[9]

Az általam vizsgált területen a „kivégzések” megelőzték a bizonyítási eljárásokat. A likvidálásokat követően gyűjtötték be a feljelentéseket, készítették el a jegyzőkönyveket és nyilvánították háborús bűnössé, a már meggyilkolt civil polgárokat.

A hatalom megszerzése érdekében Tito leszámolt:

1. Ideológiai alapon potenciális ellenfeleivel, szerbekkel, horvátokkal és szlovénekkel is. (Amikor a britek átadták a jugoszláv hadseregnek a Bleiburgnál magukat megadó horvát sorkatonákat, usztasákat és egyéb horvát menekülteket, Tito parancsára több tízezer hadifoglyot és polgári személyt végeztek ki. Alojzije Stepinac[10] horvát katolikus püspököt 16 év börtönre ítélték. Draža Mihajlović[11] csetnik vezér, egykori szerb hadügyminiszter sem kerülhette el a sorsát. 1946-ban elfogták, halálra ítélték és kivégezték.)

2. A magyarokkal és a németekkel kapcsolatban etnikai tisztogatásról is beszélhetünk. Ezt bizonyítja a katonai közigazgatás parancsnokának kijelentése, miszerint a cél „a terület délszláv jellegének megőrzése”.

A magyarok elleni atrocitásoknak legfőképpen etnikai alapja volt, ellentétben a szláv lakosság elleni atrocitásokkal, ahol inkább az ideológiai alap játszott közre. A kettő között hasonlóság abban mutatkozik, hogy a háborús bűnössé nyilvánított személyek vagyonára, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül, szívesen tette rá a kezét a partizánhatalom. Srđan Cvetković kutatásaiból tudjuk, hogy a Vajdaságban a népellenségnek minősített szerb népesség is súlyos retorziókat (kivégzések, vagyonelkobzások) szenvedett el.[12]

Ez történt a magyar lakosság esetében is. A magyar haderővel elmenekült polgárok javait azonnal, majd sok esetben a likvidáltak vagyonát is elkobozták. Vannak azonban olyan települések is – mint pl. Martonos –, ahol a likvidált falusiak vagyonára ugyan megkezdődött a vagyonelkobzási eljárás, de akinek volt hozzátartozója (felesége, gyermeke), azoknál ezt később megszüntették és csak az ingó vagyonukat vesztették el, amit a megtorlás napjaiban egyszerűen elvettek tőlük. Meg kell jegyeznünk, hogy más helységekben viszont teljes vagyonelkobzásra ítélték a likvidáltakat és hozzátartozóikat. Csurog és Zsabja lakosságát kollektíven háborús bűnössé nyilvánították, ami teljes vagyonelkobzással járt együtt.

Itt kell említést tennünk arról a levélváltásról, amelyben a Zentai Statisztikai Hivatal tájékoztatást kér a Szabadkai Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottságtól, hogy a vagyonösszeírást az összes likvidált személy esetében el kell-e végezni, vagy csak azoknál, akiket a bíróság elítélt? Az irat egyértelművé teszi, hogy az áldozatok nagy részét bírósági ítélet nélkül likvidálták.

Az úgynevezett mentő rendeletet Ivan Rukovina vezérőrnagy 1944. december 1-jén adta ki. Idézet a rendeletből:

„A magyarokkal és a németekkel szemben egész sor helységben és faluban szabálytalanságok történtek, amelyek bemocskolják katonai szerveinket és ártanak népünknek és országunknak.

Hogy a jövőben a magyarok és a németek az egész katonai közigazgatás területén egységes és igazságos eljárásban részesüljenek, elrendelem a következőket:

1. Az AVNOJ [Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács] II. ülése értelmében a kisebbségek egyenrangú jugoszláv állampolgárnak számítanak, ez a magyarokra is vonatkozik, akik minden jogukban és kötelességükben egyenlőnek tekintendők hazánk többi lakosával. Ez alól csak azok a magyarok képeznek kivételt, akik mint háborús bűnösök közvetlenül belekeveredtek a magyar fasiszták által, népünk ellen elkövetett bűncselekményekbe. Az ilyen magyarokat át kell adni a katonai bíróságoknak, s azok az érvényben lévő rendeletek alapján járnak el. Ebből következik:

a) Azonnal fel kell számolni a magyar gyűjtőtáborokat, és a táborban csak azok tarthatók vissza, akik a bírói szervek által folytatott vizsgálat alatt állnak, vagy akikre a katonai bíróság kimondta az ítéletet.

b) Minden magyar, ugyanúgy, mint a lakosság többi része, katonaköteles. Ez azt jelenti, hogy a magyarok is felvételt nyernek a NOV-ba (Narodnaoslobodilačka vojska, Népfelszabadító Hadsereg). De egyelőre csak önkéntes alapon lehet őket mozgósítani.

v) [A szerb ábécé harmadik betűje a v.] A magyar férfi lakosságot 18-tól 30 éves korig – ha nem lép be a NOV-ba, akkor – katonai munkabrigádokba kell szervezni. Ezek a munkabrigádok a harci egységekkel egyformán kezelendők, mind szervezeti, mind pedig fegyelmi tekintetben, valamint ellátásban és élelmezésben is, és hogy milyen szellem uralkodjon bennük. Szükség szerint ezekbe a munkabrigádokba más nemzetiségek is beléphetnek.”

2. A második pont a németekkel szembeni bánásmódról rendelkezik szintén 3 tételben. Eszerint a Jugoszláv Néphadseregben csak azok a németek maradhatnak, akik azt kiérdemelték aktív antifasiszta tevékenységükkel. A többi német férfit – 16-tól 60 évesig – munkabrigádokba kell helyezni. A háborús bűnös németeket katonai bíróság elé kell állítani. Szükség esetén a katonai közigazgatás engedélyével ki lehet őket telepíteni, ha a katonai helyzet így kívánja. [F.L. összegzése.]

„3. Azon bűnösök számára, akiket katonai bíróság ítél el, egységes munkatáborokat kell létrehozni nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A személyek, akik az ilyen táborokban vannak, megfosztatnak szabadságuktól és büntetésüket töltik. Ez azt jelenti, hogy tilos számukra mindenféle érintkezés a lakossággal, és a munkavégzés helyére a legszigorúbb felügyelettel mennek. Ezekben a táborokban emberi magatartást kell tanúsítani a NOV elveinek megfelelően.

4. A katonai közigazgatás minden korábbi idevonatkozó rendelete érvényét veszti. A katonai körzetek fognak gondoskodni róla, hogy ez a parancs a legsürgősebben eljusson minden katonai állomáshelyre, az összes katonai hatáskörbe tartozó területre. És kötelező írásban jelezni a katonai közigazgatásnak jelen rendelet átvételét, az átvétel napját és óráját. Ettől kezdve, minden vezető, tekintet nélkül a rangjára, a legszigorúbb büntetésben részesül minden ezen a téren elkövetett hibáért. E parancs tartalmát meg kell ismernie a katonai közigazgatás minden szervének, a Népőrség tagjaitól egész a legfelsőbb parancsnokig.”[13]

Az okmány eljutott a katonai közigazgatás helyi szerveihez, aminek hatására leállították a tömeges likvidálásokat. Néhány helységben kisebb atrocitások ezt követően is történtek. 1945. január 27-én jelent meg Josip Broz Tito rendelete, amely szerint február 15-ig a hadseregnek mindenütt át kell adnia a hatalmat a polgári hatóságoknak,[14] és csak a háborús bűnök torolhatók meg.

A likvidálásokon túlmenően rengeteg embert gyűjtőtáborokba hurcoltak, akiknek egy része ott is pusztult. Ilyen táborok voltak: Jarek (Bački Jarak, ide hurcolták 1945. január 23-án Csurog még életben lévő lakosságát is, a csecsemőtől az aggastyánig), Szépliget (Gajdobra), Dunabökény (Bukin, Mladenovo) és Đakovo területén.

Azok a községek is említést érdemelnek, ahol nem történtek atrocitások sem a magyar hatóságok, sem pedig később a helyi szerbek, illetve a partizánok  részéről. Itt főleg az egymás iránti tolerancia segített. Ilyen helységek: Bajsa, ahol a becsületes, jobb érzésű szerbek gátolták meg az atrocitásokat, Kispiac és Nemes Miletics, azaz Svetozár Miletics.

Az 1944–45-ös magyarellenes atrocitások az észak-bácskai országrészt is súlyosan érintették. Az eddigi helytörténeti kutatások sajnos nem adnak lehetőséget az áldozatok számának pontos megállapítására. A Vajdasági Levéltár 183 fondjának kutathatóvá válásával lehetőség nyílt a helytörténészek által eddig feltárt adatok, áldozatok számának pontosítására, összehasonlítására. Az iratok meglehetősen rendezetlenek. Tapasztalható – főként korai időszakban – a hanyag iratkezelés, a nevek pontatlan írása, a települések keverése. Éppen ezért gondos és alapos kutatómunkára van szükség ahhoz, hogy az iratok tartalmát felhasználhatóvá tegyük a történelemtudomány számára.

Az áldozatok létszámának pontosítása érdekében el kell végeznünk a településekre lebontott mikrokutatást. Egy-egy település iratainak minden részletre kiterjedő vizsgálata hozhat új eredményeket a kutatásban. Fontos, hogy az egy-egy személyre vonatkozó iratokat külön, részletesen is átvizsgáljuk és összehasonlítsuk.

A 183-as Fond

A Vajdasági Levéltárban a 183 fond, azaz a megszállók és bűncselekményeiket kivizsgáló Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottság anyagait vizsgáltam. Ezen belül is főként Magyarkanizsa Község iratait néztem át.

A 183-as fond iratai azt a folyamatot tükrözik, ahogyan a partizánhatalom megalkotja a maga ellenségeit (háborús bűnös vagy népellenség), illetve a velük történt leszámolást ideologizálja. A fond azokba a bűncselekményekbe is bepillantást enged, amelyet Tito partizánjai követtek el Vajdaság-szerte. A Vajdasági Levéltár említett fondja tartalmazza a háborús bűnöket vizsgáló bizottságok iratait, melyek a történészek számára jelenleg kutathatók. A dokumentumok között az újvidéki háborús bűnöket vizsgáló bizottság iratain kívül a régió településeinek az anyaga is – több-kevesebb hiányossággal – megtalálható. A fond iratanyagában emellett számos helységgel kapcsolatban megtalálhatók a likvidáltakról készített listák. A névsorok mellett egyéb érdekes, értékes iratok is vannak. Ilyenek például a háborús bűnösség kérdésével foglalkozó akták. A dokumentumokat vizsgálva megállapítható, hogy a háborús bűnök, illetve a népellenség kategória megállapítása az egész régióban hasonlóképpen folyt.

A bizottság a következő csoportokra osztotta a vélt bűnöket:

1. bevonulás (ulazak) – a magyar hadsereg bevonulása során a helyi magyar lakosság által elkövetett bűnök;

2. hadsereg (armija) – a magyar hadsereg által elkövetett bűntények;

3. razzia (racija) – az Újvidéken és környékén 1942-ben elkövetett bűnök;

4. táborok (logori) – a különböző táborokban elkövetett bűnök;

5. erőszakos mozgósítás (prisilno mobilisanje) – a katonai mozgósítás során elkövetett bűnök;

6. kényszermunka (prisilni rad) – a kényszermunka során elkövetett bűntények;

7. kitelepítés (iseljivanje) – a kitelepítéssel kapcsolatos bűntények;

8. vagyon elleni bűncselekmények (protiv imovine).

Külön kategóriába kerültek a népellenségek. A „nép ellensége” szakkifejezés Sztálintól származik. Elméletileg a kisebb bűnesetek elkövetői kerültek a népellenségek listájára. A háborús bűnösöket legtöbbször halálra, míg a népellenségeket börtönbüntetésre ítélték, de ahogy múlt az idő, úgy csökkent a börtönben töltendő évek száma is.[15] A népellenségnek minősített személyek névsora a Népellenségek regiszterében található, benne 8640 névvel.[16] A nevek és az adatok – név, megjegyzés, esetleg ítélet – egy kartonra kerültek, ennek alapján állították össze az említett kétkötetes művet.

Az iratokból kiderül, hogy a partizán ítélkezés mechanizmusában a mai, illetve a normális európai gyakorlattal ellentétes tendenciák érvényesültek. Az esetek döntő többségében a likvidálás megelőzte a bizonyítási eljárást, tehát mindenképpen elmondható, hogy a megtorlás ártatlanokat, vagy olyan személyeket érintett, akiket megilletett volna az ártatlanság védelme.

Feljelentések, jegyzőkönyvek, határozatok, bírósági ítéletek, likvidálási listák

A partizánhatalom részéről az utólagos önigazolás a feljelentések gyűjtésével, illetve az „elkövetett” bűnök szerinti csoportba tartozó névsorok összeállításával kezdődött. Ezt követte a jegyzőkönyvek készítése, majd a háborús bűnössé nyilvánítás (F-határozat), illetve esetenként bírósági tárgyalásra is sor került.

A font iratanyagának egyik legnagyobb részét – 284 dobozban, helységek szerint abc sorrendben – a feljelentések dobozai teszik ki. A háborús bűnöket vizsgáló bizottság szinte minden délvidéki településen gyűjtötte a feljelentéseket, amelyek alapján háborús bűnössé vagy népellenséggé nyilvánítottak helyi lakosokat. A 183-as fond egy jelentős részét ezek az iratok képezik. Településekre lebontva a feljelentések döntő többsége megtalálható, a hiányzók egy része elveszett, más része pedig más iratokhoz csatolva lelhető fel a kutatások során, például a határozatok, bírósági ítéletek iratcsomagjába helyezték át őket.

Mivel a feljelentéseket egyszerű bemondás alapján rögzítették, elég volt a vádat csupán ráfogni valakire. Sok esetben a feljelentések tartalma a jelentéktelen ügyeknek minősíthető polgári peres eljárások kategóriájába tartozik. Ilyenek a martonosi és a magyarkanizsai feljelentések között tömegével megjelenő vagyoni vitahelyzetek, ahol a feljelentők azt nehezményezik, hogy jószágaikat, ingóságaikat áron alul vásárolta meg a feljelentett. Mivel a feljelentések alapul szolgáltak a Jugoszlávia elleni károk és a háborús jóvátétel megállapításához, illetve a tortúra jó lehetőségnek bizonyult a könnyű pénzszerzéshez, így elképzelhető, hogy az iratokba szándékosan feltupírozott adatok kerültek.

A listákra került helyi magyarok döntő többsége nem követett el olyan bűnt, ami miatt halálbüntetés járt volna. Ezt bizonyítja, hogy akiket a feljelentettek közül az atrocitások napjaiban nem sikerült megtalálni, azok később sem lettek felelősségre vonva, vagy csupán néhány hónap, esetleg pár év börtönbüntetést kaptak.

Átvizsgálva Magyarkanizsa, Martonos és Horgos településeknek idevonatkozó dokumentumait, megállapítható, hogy a feljelentések sokszor minden alap nélkül íródtak.

A feljelentéseket a háborús bűnöket vizsgáló bizottságtól kapott formanyomtatványon lehetett megtenni. A kitöltés az iratok döntő többségénél géppel íródott, elvétve van kézzel kitöltött nyomtatvány. (1. kép)

1. kép: Werner Mihály plébános ellen 1945. március 2-án írt feljelentés. A lelkipásztort több mint 3 hónappal előtte már likvidálták.

Martonoson 1944. december 6. és 1945. november 5. között a lakosság részéről összesen 843 feljelentés érkezett a háborús bűnöket vizsgáló bizottsághoz. (Ez a lakosság számához viszonyítva igen magas szám. A településnek az 1948-as adatok szerint 3 361 lakosa volt, míg Magyarkanizsának – ahol a feljelentések száma 577 – ugyanekkor 11 139 fő, Horgoson, amelynek szintén több volt a lakossága Martonosénál, 432 feljelentést tettek.)

A feljelentettek között számos olyan martonosi is található, akit 1944. november 21-én likvidáltak. Az iratok valóságtartalma ennek tükrében erősen megkérdőjelezhető, hiszen az ítélet megelőzte a feljelentést. Tragikus iróniára adhat okot, hogy 1944. december 10-én egy helyi rendőr – Sáfrány Kálmán – esetében a feljelentéshez mellékelték, hogy ügyét a szabadkai katonai bíróság elé utalják további intézkedésre.[17] A nevezett rendőrt azonban már 19 napja likvidálták. Mivel az említett iratok a gyilkosságok után íródtak, elképzelhető, hogy bizonyos személyek ellen csupán azért történt feljelentés, hogy a már elkövetett gyilkosságokat megindokolják.

A kutatások igazolják, hogy az említett helységek mellett a likvidálások másutt is megelőzték a feljelentéseket. A likvidálást követően feljelentett áldozatok feljelentési formanyomtatványán a jelenlegi tartózkodási helyként az „L” jelzés van megadva. Az „L” jelzés jelenti a likvidáltakat – ez több iratban visszaköszön.

Érdekes, ezzel kapcsolatos dokumentum az a levelezés, amelyben a martonosi háborús bűnöket vizsgáló helyi bizottság tájékoztatja a Zentai Községi Statisztikai Tanácsot, hogy nincs minden kivégzettről (az iratban itt is „L” betűvel jelölik az úgynevezett Likvidirani személyeket) feljelentés a birtokukban; ezeket a személyeket valószínűleg az OZNA-nál jelentették fel.[18] (2. kép)

2-3. kép: Levelezés a martonosi háborús bűnöket vizsgáló helyi bizottság és a Zentai Községi Statisztikai Tanács között, amely gyakorlatilag elismeri, hogy Martonoson a kivégzettek egy része ellen nincs is feljelentés! A válasz egyértelmű: „MINDENKI HÁBORÚS BŰNÖS, AKIT LIKVIDÁLTUNK!”

Igazán érdekes a válasz, ami röviden annyi, hogy a kivégzetteket úgyis háborús bűnösnek nyilvánították, és ha nincs ellenük feljelentés, akkor azzal nem kell foglalkozni, mert az ügyük ezzel lezárult. Az irat gyakorlatilag elismeri, hogy a kivégzettek egy része ellen nincs is feljelentés! [19] (3. kép)

A feljelentések begyűjtését követően a helyi bizottság összeállította a háborús bűnösnek vélt személyeknek az elkövetett bűnök szerint csoportokba sorolt névsorát és megküldte a felsőbb szerv számára, Martonos, Magyarkanizsa és Horgos esetében a Zentai Statisztikai Hivatalnak.

Az említett ügymenet során azoknál a személyeknél, akiknél szükségesnek találták a további nyomozást, tanúk kihallgatásával ún. zapisnikok, vagyis jegyzőkönyvek készültek, amelyek a feljelentett polgárok tetteit részletesebben vizsgálják. Jellemző, hogy ezekben a jegyzőkönyvekben nem található meg minden feljelentett neve, tehát a feljelentésekhez képest lényegesen kevesebb személyt érint. Időnként pedig a jegyzőkönyvekben olyan nevek is megjelennek, akik ellen egyáltalán nincs feljelentés.

A Vajdasági Történelmi Levéltár 183-as fondjának nagy részét ezen iratok teszik ki.[20] Az 1-től 33 904-ig – az 1944 és 1947 közötti időszakot felölelő – sorszámozott jegyzőkönyvek egy része nincs meg, de így is 94 doboznyi anyag kutatható. A kutatást nehezíti, hogy az iratok egy részén kétféle számozás található. Egyik az iktatás, a másik a keltezés szerint, így némelyik dokumentum nehezen fellelhető. A kutatást egy helységekre lebontott lista segíti.

4.a kép: Virág István, horgosi plébános és az ellene szóló határozat. Az iratban jelezték, hogy nevezett „presudjen”, azaz ítélet nélkül likvidált.

4.b kép: Virág István, horgosi plébános és az ellene szóló határozat. Az iratban jelezték, hogy nevezett „presudjen”, azaz ítélet nélkül likvidált.

A következő iratanyag az úgynevezett F-odluka, vagyis a határozatok. (4.a; 4.b kép) 19 dobozban 7900 darab határozatot őriznek a Vajdasági Levéltárban. Ezekben az iratokban a jegyzőkönyvekre, feljelentésekre hivatkozva gyakorlatilag háborús bűnössé nyilvánítanak embereket. Jellemző, hogy nem minden jegyzőkönyvben említett név mellett van határozat, tehát valamiféle szelektálás alapján van, aki ellen születik határozat, és van, aki ellen nem. Itt is jellemző az utólagos iratgyártás, hiszen a likvidáltakról jóval a meggyilkolásuk után hoznak határozatot. Nevezettek a határozatok számával megegyező sorszámmal bekerültek a Háborús Bűnösök Nyilvántartásába.[21] A két könyvben összesen 7739 név található.

A levéltár anyagai között találhatók az ún „karticák”, vagyis a háborús bűnösök kartonjai. Ezekre a kb. 10 × 7 centiméteres kartonlapocskákra a Bácska, Bánság és a Szerémség háborús bűnöseinek neve, esetleg adatai kerültek. Három csoportba vannak sorolva. Az „I”, vagyis a vizsgálat alatt (pod istragom), az „O”, vagyis az elítélt (osuđen) és a „P”, vagyis a bírósági ítélet nélkül likvidált (presuđen).[22] Az ítélet nélkül likvidáltak kartonjain általában a néven és a helységen kívül más adat nem szerepel. Ritka esetben feltüntetik az F-határozat számát. A vizsgálat alatt lévők és az elítéltek kartonjain több adat található, sőt az elítéltek kartonjairól legtöbbször az ítélet száma is leolvasható.

A továbbiakban vannak, akiket a határozatok értelmében bíróság elé állítanak, vagy a távollétükben – sok esetben a likvidálásukat követően – indítanak ellenük eljárást. Az ilyen esetek jelentős részénél nem születik bírósági határozat, hanem egyszerűen ezen a ponton leáll az ügy. Néhány esetben születik csak ítélet, sokszor maga a tárgyalás anyaga nem is hozzáférhető, csupán az ítélet, illetve sok esetben csak egy hivatkozás van az adott személy elítélésére.

A további vizsgálandó iratok között megtalálhatók azok a jelentések, amelyek tartalmazzák a likvidált személyek névsorát. Ezekből a jelentésekből sok és sokféle van, a partizán iratkezelés kezdeti szakaszára jellemző rendezetlenséggel, sok elírással, tárgyi tévedéssel. Ezek az iratok valószínűleg nem az utókor számára készültek, hanem azért, hogy alapot szolgáltassanak a meggyilkoltak vagyonának elkobzására.

Az általam vizsgált terület – Magyarkanizsa község – likvidálási listái több állomáson keresztül kerültek Újvidékre.

A fent említett iratok részletes átvizsgálása után sikerült az általam kutatott területen érdemben növelni az eddig nem azonosított áldozatok számát.

Elvégezve a mikrokutatást Magyarkanizsa Községre vonatkozóan, az addigi – főképp az oral history módszerével végzett – kutatások alapján feltárt 198 áldozat mellé 39 új nevet sikerült találni, és így a község név szerint azonosított áldozatainak száma 237-re nőtt.

Magyarkanizsa esetében az eddig lejegyzett 51 név mellé 21 új nevet sikerült azonosítani. Az áldozatok száma így 72-re nőtt. Ebből 52 helybéli, 14 oromhegyesi, 3 tóthfalusi, 2 pedig oromi illetőségű, egy 16 hónapos kislány pedig a járeki tábor áldozata.

Adorján esetében egy új áldozat neve került elő. Tóth István neve – magyarkanizsaiként – szerepel az OZNA likvidálási listáin. Az eddigi kutatások emiatt magyarkanizsaiként tartották számon. A fenti irat azonban bizonyítja, hogy Adorjánon nem 56, hanem 57 áldozata volt a magyarellenes atrocitásoknak.

Horgos esetében összesítve a Vajdasági Levéltárban talált iratokat: az eddig lejegyzett 66 név mellé 9 nevet sikerült találni, így az eddig név szerint azonosított likvidáltak száma 75-re nőtt. Ebből 62 horgosi, 5 királyhalmi, 1 törökkanizsai, 7 környékbeli.

Martonos esetében összesítve a Vajdasági Levéltárban talált iratokat, az eddig lejegyzett 25 név mellett 8 új nevet sikerült azonosítani. Így az eddig név szerint azonosított likvidáltak száma 33-ra nőtt.

A mikrokutatás előtt ismert áldozatok száma

Mikrokutatás segítségével azonosított áldozatok száma

Összes eddig azonosított áldozat

Magyarkanizsa

51

21

72

Martonos

25

8

33

Horgos

66

9

75

Adorján

56

1

57

Összesen

198

39

237

A kutatások során a konkrét eredmények mellett további tények megállapítására is lehetőség nyílt.

– A partizánhatalom megpróbálta utólag indokolni tetteit és a likvidálásokat követően megkezdődött a gyilkosságokat igazoló iratok gyártása. Természetesen ennek mértéke nagyban függött a helyi bizottságok buzgóságától is. Az általam kutatott területen Martonos élen járt, elég ha a feljelentések számára utalunk. Azonban a feljelentéseket átvizsgálva azt a tényt kell megállapítanunk, hogy a legtöbb feljelentést azok tették, akik korábban tevékenyen részt vettek a helyi magyarok kínzásában. Nyilván ezeknek a feljelentéseknek a szavahihetősége kétségbe vonható, hiszen saját tetteik igazolásáról lehet szó.

– Nem szerencsés csupán partizánmegtorlásokról beszélni, hiszen az átvizsgált iratok egyértelműen bizonyítják, hogy voltak olyan helységek az általam kutatott területen, ahol a likvidálásokban a helyi királypárti szerbek – adott esetben csetnikek – is részt vettek. A Magyarkanizsán és Adorjánon történt gyilkosságok miatt több partizánítélet is született a kegyetlenkedők ellen. Érdekes jelenség, hogy míg az OZNA halálbrigádjai a falvakat járták, és ítélet nélkül likvidáltak, addig a hasonló „civil” elkövetőket időnként megbüntették. Ezekben az ítéletekben azonban egyértelműen nyomon követhető az ideológiai töltet. Természetesen azzal is tisztában vagyunk, hogy ahhoz, hogy a helyi szerb lakosság részéről elkövetett kilengések megtörténhessenek, szükség volt arra is, hogy a partizánhatalom ezt megengedje. Tito és az akkori legfelsőbb jugoszláv vezetés többi tagjának tudta és beleegyezése nélkül aligha történhetett volna bármi hasonló az alakulóban lévő Jugoszláviában.

– Téves az a feltevés is, miszerint a partizánhatalom nem próbálja meg eltitkolni a likvidálásokat. Míg a bizottságok egymás közötti levelezésében nyíltan kivégzésekről, likvidálásokról beszélnek, addig a lakosság számára is elérhető iratokban – pl. holttá nyilvánítás, vagyonelkobzás – lényegesen árnyaltabban fogalmaznak. Sőt olykor teljesen álszent iratok születnek. Főleg a holttá nyilvánítási iratokban gyakori terminológia az eltűnt vagy elmenekült megfogalmazás, holott a hatalom tökéletesen tisztában van azzal, hogy az adott személlyel mi történt, hiszen nevük szerepel a likvidáltakról készített listákon. A vagyonelkobzások kapcsán is eltűnt népellenségekről, háborús bűnösökről beszélnek, és csak a bátrabb feleségek, hozzátartozók merik megfogalmazni, hogy férjeik, szeretteik nem eltűntek, hanem az impériumváltás napjaiban megölték őket. Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyarok elleni atrocitásokat követően nagyon gyorsan beköszönt a szilencium időszaka, amely aztán csaknem 50 évig, egészen az 1980-as évek végéig tart.

– Azt is el kell mondani, hogy természetesen korábban – az 1941 és 1944 közötti időszakban – történtek atrocitások a szerbség ellen is. Az általam feldolgozott területen több helyen is voltak gyilkosságok, amelynek szerb polgárok estek áldozatául. Ezeket a gyilkosságokat azonban legtöbbször a hadsereg hajtotta végre. Gyakori jelenség az is, amikor a kitelepítéseket a helyi lakosság bűneként igyekeznek feltüntetni a későbbi iratokban. Általában a városi vezetés tagjait éri a vád a szerbséget sújtó állami intézkedések miatt. Mint ismeretes, a telepesek kitelepítéséről a magyar kormány intézkedett. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács egy rendelete tartalmazta az internálás általános szabályait és elveit, és a magyar csapatok már a bevonuláskor a telepesek kiutasítására kaptak parancsot. Az tagadhatatlan, hogy e folyamat végrehajtásában a helyi nemzetőrség, különböző bizottságok, de olykor a helyi lakosság is részt vállalt, hiszen a hadsereg tőlük tudta meg, kik a nemzethűségi szempontból megbízhatatlan szerbek, illetve kik az 1918. október 31. után betelepültek. Az iratokat átvizsgálva azonban megállapíthatjuk, hogy azon személyek döntő többsége, akik ezekben a folyamatokban részt vettek, elmenekültek a kivonuló magyar hadsereggel, helyettük az ártatlanok lakoltak.

– A (vád)iratokban jellemző a bűnesetek felnagyítása, feltupírozása. Sok esetben ez tetten érhető a kutatások során. Gyakran a visszaemlékezők egészen másképpen tanúskodnak a történtekről, mint az iratok. Nyilván lehettek olyan esetek, melyekről a szemtanúknak sem volt tudomása, de ilyen mértékű, egyoldalú eltérés lehetetlen. Sokszor egyszerű statisztikai adatokkal cáfolni lehet az iratok hitelességét.

– A magyarok ellen, a gyilkosságokat követően írt, utólag készített, háborús bűnöket bizonyítani igyekvő iratokban elvétve találunk a zsidóság ellen elkövetett vélt, vagy valós bűntetteket. Az iratok nem csak a helyi magyarok vonatkozásában hagyják figyelmen kívül a zsidósággal történteket, hanem a magyar hadsereg esetében is. A nagyon kevés kivételtől eltekintve, bűnként csak a szláv lakosság elleni vélt, vagy valós atrocitásokat jegyzik le az utólag gyártott bizonyítékokban.

– Az iratok átvizsgálása után még egy fogalmat kell átértékelnünk. A magyarok, de akár a más nemzetiségek meggyilkolását nem szerencsés az oly gyakran használt kifejezéssel kivégzésnek nevezni. Véleményünk szerint – és reméljük, erre sikerült az előző fejezetekben rávilágítanunk – a gyilkosságok az esetek többségében megelőzték a büntetőeljárást, és bírósági ítélet nélkül aligha beszélhetünk kivégzésről, sokkal inkább a likvidálás a megfelelő terminus.

5. kép: A martonosi likvidálásokról szóló jelentés

6. kép: A magyarkanizsai városháza pincéjében lévő cella ajtaja. Itt kínozták 1944-ben a helyi bűnösnek vélt magyarokat.

7. kép: Werner Mihály martonosi apátplébános. Több hétig tartó kínzás után 1944. november 21-én likvidálták.

8. kép: Virág István horgosi apátplébános

9. kép: Forró Lajos martonosi áldozat családja körében házának udvarán. Ebben a házban nyílt az első 44-45-ös partizánmegtorlásokkal foglalkozó kiállítás.

10. kép: Martonosi rendőrök. Az x-el jelölteket likvidálták. (Németh József leventeoktató, Sörös Sándor, Gruik András, Horváth Gergely, Szabó Antal, Kéri János, Sáfrány Kálmán)

11. kép: Bakota Antal adorjáni tanító gyermekei körében. 1944. október 31-én a Tisza-parton agyonlőtték.

12. kép: Ózsvár Péter kishomoki áldozat családja körében

Jegyzetek